Bevezetés

Az 1874-1875-ben újjászervezett Magyar Országos Levéltár élén csaknem 30 évig, 1903-ban bekövetkezett haláláig

állt. A témával foglalkozók egyetértenek abban, hogy a levéltár huszonnégy fős személyzetét, amelynek soraiban feszültségek lappangtak, sőt, ezek olykor felszínre is törtek, Pauler erős kézzel kordában tartotta. Halála után megváltozott a helyzet: utódlási harc kezdődött, romlott a munkahelyi légkör, a nemességi ügyek intézésében anomáliák keletkeztek. Végül, miután a posztra kiszemelt

Thallóczy Lajos,

	[X] Thallóczy Lajos (1854–1916) 1877-től a Magyar Országos Levéltár tisztviselője, 1884-től Bécsben a Közös Pénzügyi Levéltár (Hofkammerarchiv) igazgatója, a Theresianumban és a konzuli akadémián a magyar történelem tanára. 1908-tól osztályfőnök a Közös Pénzügyminisztériumban, 1902-től valóságos belső titkos tanácsos, 1915-ben a megszállt Szerbia polgári kormányzója. Vasúti szerencsétlenségben vesztette életét.

a Közös Pénzügyi Levéltár igazgatója (az 1870-es, 1880-as években az Országos Levéltárban dolgozott) és

Károlyi Árpád

	[X] Károlyi Árpád (1853–1940) a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv tisztviselője, 1909–1913 között igazgatója. 1920-tól 1928-ig a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet igazgatója. Az MTA-nak 1880-tól levelező, 1889-től rendes, 1925-től tiszteleti tagja. Történettudományi munkássága jelentős: egyebek mellett a nagyváradi békéről, a Dobó–Balassa összeesküvésről, a magyar alkotmány 1673. évi felfüggesztéséről, Buda és Pest visszavívásáról, Batthyány Lajos miniszterelnök peréről jelentek meg önálló művei, közreadta pl. Fráter György és Nádasdy Tamás nádor levelezését és Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatékát.

, a Haus- Hof- und Staatsarchiv aligazgatója nem vállalta el a megbízatást, 1904. április 1-jével a 70 éves

Óváry Lipót,

	[X] Óváry Lipót (1833–1919) a szabadságharcban honvédtüzér, 1856 után Pesten újságíró, nevelő. Kivándorolt Olaszországba, ahol részt vett Garibaldi szabadságharcában, majd az MTA részére olasz levéltárakban végzett történeti kutatásokat. Pauler Gyula szervező munkáját 1875-ben az olasz levéltárakról készített jelentésével segítette. Hazatérése után, 1876-ban a Magyar Országos Levéltár allevéltárnoka lett, 1904–1908 között országos főlevéltárnok. Az MTA-nak 1892-től levelező tagja. Történettudományi munkák mellett elbeszéléseket is írt.

a rangidős országos levéltárnok kapott főlevéltárnoki kinevezést. Ezt valamennyi levéltári tisztviselő megnyugvással fogadta, hiszen Óváry előrelépésével a rangsorban utána következők is magasabb kategóriába kerülhettek. Még 1904-ben kirobbant egy oklevél-hamisítási ügy, amelybe

Pettkó Béla

	[X] Pettkó Béla (1863–1942) 1885-ben került a Magyar Országos Levéltárba, később allevéltárnok lett. Kiadta a királyi könyvek jegyzékét, Kapisztrán János levelezését. 1913-ban fegyelmi úton elbocsátották a levéltárból.

allevéltárnok is belekeveredett, mert azokhoz a belügyminisztériumi nemességigazolásokhoz, amelyek - a prágai bíróság büntetőítélete szerint - hamisított okleveleken alapultak, ő készítette elő az Országos Levéltár szakvéleményeit. Pettkó ekkor még elkerülte a büntetést, de 1910-ben újabb hamisítási vádak merültek fel vele szemben, fegyelmi eljárás alá vonták, felfüggesztették állásából, majd 1913-ban el is bocsátották a levéltárból.

Az igazgatási ügyek intézése ebben az időszakban már-már elviselhetetlen terhet rótt a levéltár tisztviselőire. A közigazgatási és jogszolgáltatási célú rendszeres iratkölcsönzések, a városi és községi címerek, pecsétek szakvéleményezése, egyes közjogi kérdések megvilágítása és a családtörténeti tájékoztatások is sok munkát adtak, a legnagyobb terhet azonban a nemességigazolási ügyek intézése jelentette. Különösen 1896-tól, amikortól a belügyminiszter a nemességgel összefüggő minden ügyben kikérte az Országos Levéltár szakvéleményét. Ugyancsak igazgatási célú feladatnövekedést okozott az, hogy a helységnevek megállapításáról és az Országos Községi Törzskönyvbizottság felállításáról rendelkező 1898: IV. tc. az Országos Levéltárnak újabb szakvéleményezési teendőt adott. Ilyen körülmények között a napi 5-6 órás munkaidőben dolgozó levéltári tisztviselők a kutatószolgálatot még el tudták látni, a tényleges szakmai munkára (rendezés, segédletkészítés) azonban alig maradt idejük. A visszavonuló Óváry Lipót úgy látta: az intézményt mentesíteni kellene e súlyos tehertől, és hogy „megfelelhessen tulajdonképpeni feladatának, okvetlenül szükséges kikapcsolni onnét a nemességi ügyeket."

Óváry - Andrássy Gyula belügyminiszter felszólítására - 1907 júliusában beadta nyugdíjazási kérelmét, és szabadságának letelte után, 1908 februárjában nyugállományba vonult. Ideiglenesen a hatvanadik életévében járó, rangidős

vette át a levéltár vezetését, akit 1909. január 22-én főlevéltárnokká neveztek ki, annak ellenére, hogy az ötvenegy éves

Csánki Dezső

	[X] Csánki Dezső (1857–1933) 1881-től az Országos Levéltár tisztviselője, 1913-tól főlevéltárnok, 1919-től 1932-ig főigazgató. Nevéhez fűződik a levéltári anyag előkészítése a költöztetésre, az új levéltári palota felépítése és birtokbavétele, a Levéltári Közlemények megjelentetése. Az MTA-nak 1891-től levelező, 1900-tól rendes, 1922-től igazgatótanácsi tagja, 1931-től másodelnöke. 1927 és 1931 között felsőházi tag. Történészi munkásságának kiemelkedő, fő műve:Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában.

ekkor már - komoly támogatókkal a háta mögött - saját főlevéltárnokságát igyekezett elérni. A levéltári feladatok körében nem történt változás, a személyi légkör azonban tovább romlott, s ez kedvezőtlenül hatott a munkateljesítményekre. Csánki hivatalos levéltári munkát keveset végzett, mert a minisztérium külön megbízásokkal látta el, és ő volt Pettkó Béla fegyelmi ügyének a vizsgálója is. Gyakorlatilag pedig áskálódott Nagy Gyula ellen. A komoly kapcsolatrendszerrel rendelkező Thallóczy Lajost is ostromolta főlevéltárnoki kinevezésének támogatását kérő leveleivel. De nem nyerte el Thallóczy remélt támogatását, sőt, azt a tanácsot kapta tőle, hogy várja ki az időt, amikor Nagy Gyula nyugállományba kíván vonulni. Erre nem kellett sokáig várni. A főlevéltárnok helyzete egyre rosszabbá vált.
Ezt a helyzetet tükrözi az alább közölt két 1911. évi irat: a levéltárat felügyelő belügyminiszter (a belügyi tárcát akkor a miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly vezette) nevében Nagy Gyulát jelentéstételre felszólító utasítás és a főlevéltárnok arra tett jelentése. Előbbiből érződik: kész helyzet elé akarták állítani a levéltár vezetőjét, utóbbiból pedig kiderül: a hivatali ügyek összetétele, intézésének nagyságrendje, a terhek megoszlása a tisztviselők között, az ügyviteli munka jellegzetessége, és nem utolsósorban az, hogy mi a véleménye Nagy Gyulának munkatársai felkészültségéről, szorgalmáról, hivatástudatáról. Teljesen világos, hogy az intézmény kiemelkedő történettudományi munkásságot folytató munkatársai (a jelentés írásakor Csánki Dezső az MTA rendes, Nagy Gyula,

Tagányi Károly,

	[X] Tagányi Károly (1858–1924) 1879-től nyugdíjazásáig (1919) az Országos Levéltárban dolgozott, az intézmény egyik legkiválóbb levéltárnoka volt, aki fontos segédleteket is készített. Kortársai többségétől eltérően ő elsősorban nem történésznek, hanem levéltárosnak tartotta magát. A gazdaság- és társadalomtörténet jeles művelőjeként is tevékenykedett. Szerkesztette a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlét (1894–1901). Az MTA-nak 1997-től levelező, 1918-tól rendes tagja. Nyugdíjazása után a Magyar Néprajzi Társaság elnökévé választották.

Komáromy András

	[X] Komáromy András (1861–1931) az Egyetemi Könyvtárból 1886-ban került az Országos Levéltárba, itt dolgozott nyugdíjazásáig, 1921-ig. Felmérte a vidéki levéltárak helyzetét. Az MTA-nak 1885-től levelező tagja. Történészként főleg a hajdúk és Ugocsa vármegye történetével foglalkozott, kiadta a hazai boszorkányperek oklevéltárát.

és

Barabás Samu

	[X] Barabás Samu (1855–1940) az Egyetemi Könyvtárból 1885-ben került az Országos Levéltárba, itt 1915-ig dolgozott, és országos levéltárnokként került nyugállományba. Az MTA-nak 1910-től levelező tagja. Megírta Fráter György életét, elsősorban okmányközlései jelentősek. Már nyugdíjasként adta ki a Székely oklevéltárat.

levelező tagja) milyen jellegű munkát végeztek munkaidejük zömében.
A jelentés megérlelte a Belügyminisztériumban már korábban alakulgató véleményt: Nagy Gyulának - aki egyébként szolgálati idejét már „kitöltötte" - mennie kell! De ki jöjjön utána? Erre a kérdésre az első válaszféle az volt, amit Bosnyák Zoltán belügyi államtitkár kék ceruzával ráírt a jelentésre, a Csánki Dezső minősítését tartalmazó bekezdés mellé: a „legkitűnőbb ember a levéltárban!".

Hónapokon belül eldőlt minden. Csánki hamar elégtételt kapott a kedvezőtlen minősítésért: 1911 decemberében hivatali főnöke előzetes tudta nélkül osztálytanácsosi címmel ruházták fel, és személyi pótlékot is kapott. Nagy Gyula - kicsit talán durva a szó - megalázása 1912 márciusában teljesedett be, amikor egy év szabadság kivételére szólították fel. Ezt ő azonnal megtette. Március 12-én felmentették a munkavégzés kötelezettsége alól, és egyúttal Csánki Dezsőt bízták meg a levéltár ideiglenes vezetésével. Tasnádi Nagy Gyula tényleges nyugdíjazása azon a napon történt meg, amikor Csánki Dezsőt az uralkodó kinevezte a Magyar Országos Levéltár főlevéltárnokává. E posztot - 1919-től főigazgatóként, a proletárdiktatúra idején bekövetkezett rövid megszakítással - 1932. szeptember 30-ig töltötte be. Vita nem fér hozzá, hogy az intézmény egyik legjelentősebb vezetője volt.

Az alább közölt két irat lelőhelye: MOL - Y 1 - I. 436 1/2 /1911; MOL - K 148 (Belügyminisztérium elnöki iratai) - 1911 - 14. tétel - 6173. (6742/1911.).

Az iratokat a mai helyesírás szerint, a rövidítéseket feloldva közöljük.