Források

 

Szőkefalvi-Nagy Zoltán Gergely Ferencnek

Eger, 1975. október 7.

 

Kedves Barátom!

 

Múltkori és mostani leveledre egyszerre válaszolok. Örömmel üdvözlöm azt az elhatározásodat, hogy a két háború közötti idők egy jelentős pedagógiai próbálkozásának történetét kibogozzak. Sajnálattal látom azonban, hogy ebben nem tudok Neked segíteni szinte semmit. Legmagasabb tisztségeim (szegedi csapatparancsnokság, kolozsvári kerületi kiscserkész-vezető tisztségig) kevesek voltak ahhoz, hogy a kulisszák mögé nézhessek. A csapatoknak nagy önállósága volt, az elveket, amelyeket a metodikai könyvek (különösen Sík: Vezetők könyve és az Őrsvezetők könyve, talán Major Dezső írta) tartalmaztak, komolyan vettük, és azokat igyekeztünk megvalósítani. Ma szinte elképzelhetetlennek tűnik az a határtalan lelkesedés (idealizmus), amely bennünket eltöltött.

Az akkori hangulatot jól és nemcsak szólamszerűen tükrözték a Magyar Cserkész és a Vezetők Lapja cikkei. A központi irányzatok lefelé való terjedésére tehát elsősorban ezeket a lapokat kell és lehet mértékadónak tartani. Másfajta utasításokat a csapatok nem kaptak. Volt azonban még egy csatorna, amelyen a friss áramlatok hozzánk leértek: az őrsvezetői és a tisztképző táborok, ahol gyakorlati és elméleti kiképzés egyaránt folyt.

Az őrsvezetői táborok előbb csak központiak voltak, később kerületiek is szerveződtek. A központi tábor állandó parancsnokának

emiatt különleges szerepe volt a szellem alakításában. A „honvéd-cserkész" fogalmat is az 1938-as 1939-es táborokból hozták a gyerekek.

A tiszti táborok hatása már kisebb volt, kisebb létszámmal működtek, s a felnőttekre való hatás már nem lehetett olyan lelkesítő. A militarizmusra való nevelés jellemzője volt, hogy 1939 nyarán a tiszti táborban - emlékszem - puskát is kaptunk, s bizonyos menetgyakorlatokat azzal kellett végrehajtanunk. Az a bizonyos, emlékezetes közgyűlésé, amelyen a honvédcserkészet képviselőjét leszavaztuk, 1940 tavaszán volt.

Mint egyetemi hallgató tagja voltam a szegedi öregcserkész csapatnak is. Ennek parancsnoka Sík Sándor professzor volt, aki azelőtt sokáig a mozgalom országos mozgalom országos elnöke, később is befolyásos tagja volt. Abban az időben akarták - azt nem tudom, hogy kik - az öregcserkészetet önálló mozgalommá a „Fiatal magyarság" mozgalmává átvinni. Így akartak - talán - társadalmi és politikai súlyt biztosítani a mozgalomnak. Az, amit én ebből akkor láttam, a keresztény-szocializmushoz állott közel. (Ennek is volt lapja fenti címmel.)

A magyar cserkészet történetét legkönnyebben akkor lehetne megírni, ha teljesen tisztában lennénk Teleki Pál meglehetősen rapszodikus egyéniségével. A főcserkészségéről betegsége miatt lemondott gróf Khuen-Héderváry Károly javára, ő maga csak „tiszteletbeli" lett. Amint azonban felépült, s amikor kiderült, hogy utódja nem törődik az ügyekkel, ismét belemerült az irányításba. 1933-ban a gödöllői jamboreen csak őt láthattuk szerepelni. Nem tudom, miért lett

a főcserkész. Nem hiszem azonban, hogy különösebb szerepe lett volna neki a mozgalom irányításában. Akkor én már katona voltam, s csak itt-ott tudtam a mozgalommal a kapcsolatot tartani. Ő is csak „társadalmi munkában" látta el ezt a tisztséget. Míg [Telekit] többször láttam cserkészruhában (ebben is akarta magát eltemettetni), Farkast csak katonaruhában láttam.

Elég nehéz az a kérdés is: miért maradt meg a cserkészmozgalom döntően az iskolák falai között, ott is elsősorban a középiskolákon belül működtek lendületesen a cserkészcsapatok. Nem igen voltak erősek a polgári iskolák, tanítóképzők, kereskedelmi iskolák cserkészcsapatai sem. Valószínűleg a magyarázat abban rejlik, hogy a cserkészet elsősorban azáltal hatott, különösen a kamaszokra, hogy - divatos kifejezéssel - az ifivezetők kezében volt a közvetlen irányítás. A polgári iskolákban még nem lehettek a kamaszkoron kissé túljutott őrsvezetők, a tanítóképzőkben, kereskedelmi iskolákban pedig nem voltak kamaszodni kezdők.

Elsősorban ezzel magyarázom a munkás és mezőgazdasági ifjúság távolmaradását a mozgalomtól. A kamaszodni kezdő gyerekeket a mezőgazdaságok, a kisiparosok elszakították egymástól, nem tartoztak az ifivezetőknek valókkal egy közösségbe. A különböző társadalmi osztályok közötti különbségek ma nehezen elképzelhető távolságban tartották a fiatalokat is.

Belejátszott ebbe az anyagi kérdés is. A táborozások, a cserkész-élet központjai olyan mennyiségű pénzbe kerültek, amelyet a gimnazisták közül sem mindenki tudott megfizetni: minden táborozás előtt problémát jelentett, honnan keríthetnénk elő a szegényebbek számára a táborozási költségeket. Az iskoláktól kevés, szinte semmi segítséget sem kaptunk. A paraszt- és munkásifjúság anyagi helyzete még rosszabb volt. Ott problémát jelentett az egyenruha beszerzése is.

A cserkészet határozottan angol irányzatú volt, így azok, akik német mintára dolgoztak, nem szerették ezt a mozgalmat. Ezért a szociáldemokraták is, a jobboldaliak is bizalmatlanok voltak velük szemben. A leventeintézmény ezzel szemben inkább német mintájú volt. Az iskolás ifjúság nem volt tagja a leventeintézménynek (annak feladatait a testnevelés keretében kellett megoldani), így a csapatoknak igen kevés érintkezési, ütközési felülete volt a leventeszervezetekkel.

A cserkészet megőrizte végig mozgalmi jellegét, az önkéntesség és a csapatok elég nagyfokú önállósága sohasem engedte meg, hogy ez elvesszen. A kérdések között szereplő „intézményesülés" érthetetlen számomra.

A cserkészet pedagógiájából a hazai pedagógia gyakorlata sokat merített. Talán az úttörőmozgalomra mutassak rá, amely külső jellegében és módszereiben is sokkal többet merített a cserkészetből, mint a külföldi pionír mozgalmakból. Különösen 1956 után. A népdalkultúra, természetjárás stb. elterjedésében is igen nagy volt a cserkészek szerepe.

A cserkészet pedagógiája határozottan gyakorlati jellege miatt sohasem akart versenyezni az elméleti pedagógiával, pszichológiával, ezért nem is igen vették az eléggé szubtilis tudomány képviselői a cserkészetet figyelembe.

A cserkészet mindig az elit megnyerésére törekedett, gyakran éltünk a kizárás módszerével, ha tanulásban, viselkedésben valaki az elitnek nem megfelelő színvonalat képviselt. Abban - inkább csak elvben - reménykedtünk, hogy tömegmozgalommá válunk, igaziból sohasem hittünk benne.

A felekezeti hovatartozás, különösen az állami iskolák csapataiban semmiféle megosztást nem jelentett. Úgy emlékszem, hogy a katolikus iskolák cserkészeit, az egyházi hatóságok igyekeztek klikké alakítani, a harmincas években egy külön lapot is indítottak („Tábortűz").

Nem tudok arról, hogy ennek a szektáns elkülönülésnek különösebb hatása lett volna. Gondolom, nagy a szerepe ebben annak, hogy a cserkészmozgalom vezetői között mindig volt néhány katolikus pap (

, , stb.). Amíg katonának nem kellett bevonulnom (1939. okt.), a zsidókérdés nem volt probléma. Tagok és vezetők között mindig voltak zsidók is. (Sík Sándor ilyen származása is közismert volt.)

Teleki halálakor már katona voltam, így azt, ami azután történt, csak áttételesen tudhattam meg, azokról nem kívánok írni: amikor hadifogságból hazajöttem, először falusi általános iskolához kerültem, így az újjászervezésről csak a sajtóból értesülhettem. Jelentkeztem ugyan a „központi öregcserkész-csapat"-ba, de már a visszaigazolásra sem volt idejük.

Amit azóta olvashattam, hallhattam a cserkészetről, az igazságtalanul, alapozatlanul egyértelműen negatív volt, gondolom, csak a divat kedvéért, amely a Horthy-korszak minden intézményét pocskondiázta.

Arra a kérdésedre, hol tudnál meg többet a mozgalom történetéről, a következőket ajánlhatom:

Dr. Sztrilich Pál fogorvos özvegyét érdemes lenne megkeresni, Major Dezső volt orsz[ágos] vezetőtisztet érdemes lenne megkeresni,

.

Kapcsolatot kellene felvenni az emigráns cserkészet vezetőivel. Ott több régi vezető, állítólag Kolozsváry Béla is

Az ottaniak visszaemlékezései, véleményei természetesen nagyon sűrű szitán rostálandók át, de még negatívumként is felhasználhatóak lennének adataik. Címüket nem tudom, Kolozsvárt nemrég láttam levélpapírjukat, de akkor nem érdekelt a címük. Az ő mozgalmuk jelenlegi helyzete is érdekes hajtása annak a reménytelen törekvésnek, hogy odakint a kivándoroltak magyar légkört teremtsenek maguk körül. Főleg abban tévednek azonban, hogy megkísérlik azt, hogy ezt az életet a régihez is, a mostani nyugati élethez is hasonlóvá akarják tenni, így a mai itthoni magyarsággal való kapcsolatukat igen sokban tudatosan megtagadják.

Néhány barátom útján továbbra is próbálok számodra segítőket találni, itt vidéken azonban nagyon kevés a találás valószínűsége. Érzésem szerint (a felvetett szempontokat látva) Te sokkal többet tudsz máris a rejtett történésekről, mint mi, akik hosszú évekig benne voltunk a mozgalomban.

A feldolgozáshoz jó munkát és jó erőt kíván baráti üdvözlettel

 

főiskolai tanár

 

Gépirat, sajátkezű aláírással.

 

Eger, 1975. október 7.