Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

Bevezető 

Az 1960-as években felgyorsult a Kádár-rendszer konszolidációja, ugyanakkor - egyrészt '56 hatásaként, másrészt a nemzetközi erőviszonyok, valamint a '68-as csehszlovákiai események hatására - a létező szocializmus egyre megoldhatatlanabb problémákkal került szembe. Olyan folyamatok vettek lendületet az élet minden területén, így a kulturális és az irodalmi életben is, amelyek messze túlmutattak mindazon, amit a hatalom birtokosai, a végső eredmények, változások határaként el tudtak képzelni.

A Magyar Írók Szövetségének (MISZ)

követő néhány évben, a kommunista párt szigorú, közvetlen utasítása és ellenőrzése mellett, az önállóság szinte teljes hiányát elviselve kellett rendezni sorait. A hatalom azt várta a Szövetség vezetésétől, hogy minden eszközzel segítse elő a konszolidációt, erősítse meg a szocializmus pozícióit az irodalmi életben, hogy ezek a „sikerek" felhasználhatók legyenek, főként a nyugati közvélemény előtt. Az új alapszabály híven ezt az igényt. A szervezeti változtatásokkal igyekeztek a vezetők vonzóbbá tenni a tagságot, igyekeztek megvalósítani a régi követelések egy részét. Növelték a választmány szerepét, életre hívták a Gazdasági Bizottságot, a Szellemi Érdekvédelmi Bizotságot, kéthavonként Tájékoztató útján keresték fel a Szövetség tagjait. De a „görcs" nagyon lassan oldódott, s a gúzsbakötöttség miatt Darvas József is A taglétszám lassan nőtt, az 1959-es 111-ről 1967-re mindössze 353-ra A felvételi kérelmek tárgyalása állandó viták közepette zajlott, mert a szűkítők és a bővítők képtelen voltak bármiféle, a többség által elfogadott ismérveket elfogadtatni, alkalmazni. A Felvételi Bizottság (FB) 1962-ben befejezte működését, ettől kezdve a szakosztályok készítették a javaslatokat, és a választmány ennek alapján hozta meg döntéseit. Két és fél év alatt a FB 204 kérelem közül 131-et teljesített, 31 maradt függőben, 40 kérést elutasítottak, s kettő maradt elintézetlen.

Cseres Tibor

A kultúrpolitikát irányító Aczél György 1963 februárjában megelégedetten és túlzó módon jelentette ki: lényegében minden író tagja a Szövetségnek. Többen vitatták, hogy ez a minőség megnyerését is jelenti, mások viszont a kiszélesítést a kommunista írók kiszorításának lehetőségeként könyvelték el. A politikai vezetés állásfoglalásainak közvetítői rendszeresen meghatározták a Szövetség feladatait, a vele szemben támasztott követelményeket. 1960 őszén „az írói alkotómunka sokoldalú segítése" és ezen keresztül is a fiatal írónemzedék elcsábítása, 1961 januárjában az eszmei-esztétikai tisztázódás további elősegítése, 1963-ban a fő veszéllyel szembeni, azaz a baloldallal szembeni határozott fellépés volt napirenden. 1963 tavaszán Aczél figyelmeztette az írókat: memorandumok helyett műveket írjanak! Ne legyenek elbizakodottak, az Írók Szövetsége még nem felel meg l00%-osan az eszmei offenzívában vállalt feladatainak. Az alapkérdés 1965-ben is az írók és a politika viszonya volt. Köpeczi Béla a többpártrendszer óhaját látta az irányzatok szerinti szerveződést igénylők fellépésében. A VI. kerületi pártbizottság elemzése szerint a művészeti szövetségekben dolgozó párttagok politikai kérdésekben „tájékozatlanok és bizonytalanok". Ez tehát- szerintük - a Magyar Írók Szövetségének párttagságára is érvényes volt, nem beszélve a párton kívüliekről. Ez indokolta Kádár János 1963. júniusi meghívását, aki terjedelmes előadásában igyekezett - immár nem 1956-1957-es hangnemben - megnyerni a hatalommal szemben tartózkodó, gyanakvó írókat. Dobozy Imre értelmezése szerint a személyes találkozás még a hajdani ellenzéki vezérek körében is kedvező

talált. Hruscsov 1964. őszi félreállítása, de főként az 1968-as csehszlovákiai katonai bevonulás ismét megtörte ezt a közeledést.

Szenvedélyes viták zajlottak az irodalompolitikáról, az írók és a valóság viszonyáról, irányzatokról, a szocialista realizmus tartalmáról, generációkról, azok egymáshoz való viszonyáról: mindenekelőtt a fiatal tollforgatókról, gondolkodásukról, magatartásukról, törekvéseikről, a velük kapcsolatos emberi-szövetségi magatartás mikéntjéről. 1956-ot követően ablak kicsi ablak nyílt nyugatra, különféle csatornákon erősödött az információáramlás. Addig jórészt ismeretlen, nem egyszer meghökkentő, vonzó és taszító hatások érték az írótársadalmat. A párthű, konzervatív szocreálosok a nyugati veszélyre, a fellazítás beláthatatlan következményeire, polgári előrenyomulásra, a giccs tömeghatásának pusztító voltára, a kísérletezés öncélúságára, az ennek örvén megjelent művek eszmei zűrzavarára hívták fel a figyelmet. Darvas Józsefék úgy vélték: az irodalom elszakad az élettől, holott még az eddiginél is közelebb kellene hozzá kerülnie. Hiányolták a közéleti publicisztikát. A fiatalok nagy része azt hangoztatta, hogy ami van, az nem irodalom! Vita kerekedett a derékhadról félreértésekkel, szándékos félremagyarázásokkal, személyeskedéssel és sértődésekkel, amit magyarázkodás követett. Összecsaptak a nézetek az elkötelezettség

körül is.

A szocialista realizmus mibenlétének boncolgatása, határainak folyamatos tágításával járt együtt. Az aggódók felvetették: nem túl nagy az engedékenység az új törekvésekkel szemben? S kérdezték: hol van a határ a szocialista és a nem szocialista irodalom között? Nem válik-e prepotenssé a modernkedés? Nem szorul-e háttérbe a közéleti irodalom? A forradalom megengedhet-e ilyen liberalizmust?

Cseres Tibor feleségével és lányával (Szigliget, 1960)
  Cseres Tibor feleségével, Ülkei Nórával (1969)

A sajtó: a napi- és a hetilapok, a folyóiratok az irodalompolitika új törekvéseinek megfelelően egyre fontosabb szerepet töltöttek be az eszmei offenzívában, pontosabban ezt követelte tőlük a politikai-kulturális irányítás. Ugyanakkor tükrözői, előidézői, szervezői és színterei voltak azoknak a bonyolult törekvéseknek, harcoknak, amelyekről az előzőekben egy-két szót ejtettünk. Már 1956 előtt jelentkezett a sajtó egyes képviselői részéről az igény, hogy növeljék a magyar irodalom támogatását szolgáló közlési lehetőséget, a vidéki folyóiratok pedig a diktatúrával szembeni ellenállás és fellépés gócpontjai voltak. Nem csoda, ha „konszolidációjuk" állandó gondot okozott, munkájukat folyamatosan ellenőrizni, keményen bírálni, szerkesztőségük munkatársait fegyelmezni, rostálni kellett a hatalomnak. Az Élet és Irodalomtól azt várták, hogy élharcosa legyen a szocialista közgondolkodásnak. Ehelyett, induláskor, az írói bojkott miatti silánysága, majd a polgári irányzatokkal szembeni gyengéd viselkedése miatt támadták. Végül 1963-ban el is vették a Magyar Írók Szövetségétől. A Kortárs, amely Darvas József megfogalmazása szerint „a közérdekű, társadalmi érdekű realizmust" vállalta fő szerkesztési elvének, és a „volt" népi írókat tömörítette maga köré, elsősorban a

járt. Az Új Írás „fiatalos" karakterűnek minősült. Vitathatatlan eredményeik elismerése mellett, kemény bírálatokkal együtt, újabb és újabb feladatokat is kaptak. 1966 végére előrehaladt a folyóiratok profilírozása is. A MISZ választmánya pártközponttal egyetértésben szorgalmazta, hogy az Új Írás inkább művészetekkel kapcsolatos írásokat közöljön, a Kortárs tudományos kérdéseket is vessen fel, publicisztikát közöljön, sőt, amennyire lehet, a szociológiát fel. A Kritikától az irodalompolitikai kérdések élesebb exponálását, tárgyilagos értékelést, a nézetkülönbségek gyökerének feltárását, személyesebb állásfoglalásokat, a dekadensnek minősített alkotások meggyőzőbb várták. Az 1963-ban életre hívott, s időközben csődbejutott Látóhatártól viszont az emigrációban élő, dolgozó írók sorainak megbontását, növekvő részük megnyerését, a nyugati világ közvéleményének befolyásolásában való részvételét .

Az évtized végére ez a helyzet változott, legalábbis szembetűnő módosulás indult meg. A napilapok, folyóiratok szerkesztőségei 1969-ben rendre felkeresik az írókat, így Cseres Tibort is, hogy írásokat kérjenek tőlük.

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.Tovább

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.Tovább

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő