Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

 

1967

 

 

a.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Bukarest, 1967. március 11.

 

Kedves Barátom,

Megkaptam és köszönöm február 28-i dátumot viselő lapodat. Ezen a napon még nem lehetett kezeid között a kiadó által - végre és mégis - elküldött előszó. Körülbelül tíz nappal ezelőtt indították el. A félreértés - mert bizonyára erről van szó - több forrásból ered. Az egyik forrás az, hogy mi, ketten, megegyeztünk, én közvetlenül küldöm el neked a kéziratot, mert ez az út rövidebb, és mert, tudomásom szerint, nem tartozott a kiadó szokásai közé az előszavak előzetes bemutatása. Magyarázatomat elfogadtad, és mondtad, nem fogod hivatalos úton kérni a kéziratot. A második számú forrás az lehet, hogy én bizony elkéstem, mert az előszó rengeteg gondot okozott. Meg kellett magyaráznom egy adott történelmi korszakot, és ehhez tapadóan egy nagyértékű könyvet, anélkül, hogy erre, vagy arra akár féllépést is tennék. Olyan előszó kellett, amivel operatívan lehetett dolgozni, hogy a könyv minél előbb a piacon legyen. Miután én elkéstem - feltételezem ez volt az oka - a hivatalos kérés mégis megjött, és a kiadó negatív választ adott. Azt hiszem erre hivatkozol, amikor azt írod, „a kiadó olyan természetű levelet küldött a

ami fölöslegessé tette válaszomat". Feltételezem, nem bíztál abban, hogy a kézirat, amely tőlem érkezett, végleges és hivatalosan elfogadott írás. Közben azonban a kiadó, belátva hibáját és eddigi szabályait félretéve, mégis elküldte az előszó szövegét. Miután egy szokatlan szerkezetű előszóról van szó - a címe is ezt mutatja: „Előszó helyett" - a kiadóval megegyeztünk, hogy - ezt már közölte veled - életműved méltatása külön történik. Ehhez - miután nem válaszoltál - beszereztük a szükséges adatokat és egy jó fényképet is. Mindent összevetve: a könyv a nyomdában volt.

Nem ismerem a kiadó levelének szövegét, vajon valóban olyan természetű volt, hogy - amint írod - „le kell mondanom arról, hogy román nyelven olvasható legyen a H. N."?

Ez a könyv sokféle szempontból nemcsak nagyértékű, de igen bátor írás. Nem véletlen, hogy a magyar prózatermésből válogatva éppen erre esett a választásunk. Viszont csak úgy lehetett kiadhatóvá tenni, ha ilyen természetű előszóval vezetjük be. Egyébként a román olvasó, aki nem ismeri az újvidéki „razzia" történetét és az odavezető történelmi út eseményeit, nem értené, vagy félreértené a szerző szándékát. Közben nálunk a filmet is bemutatták. Itt háromszor néztem meg, hogy érzékeljem, hogyan reagál rá a közönség. A film - egyes lapjainkban szokásos pontozásos rendszer szerint négy ponttól egy pontig - három pontot kapott. Azt hiszem, azért nem négyet, mert nem minden filmkritikus értette meg pontosan, miről van szó. A mellékelt bírálatot olyan kritikus írta, aki előzőleg elolvasta bevezetőmet. Ezért kezdi így cikkét: „A Hideg napok film megértéséhez feltétlenül szükség van néhány történelmi természetű körülmény tisztázására." Ne érts félre, levelem nem védőbeszéd az előszó mellett, hanem annak feltétlen szükségességét akarja kihangsúlyozni: könyved minél előbb jelenjék meg románul, mert ilyen művekre nagy szükség van. Ezenkívül: már készülök, hogy közvetlenül a megjelenés után, hosszabb tanulmányban méltassam a Hideg Napokat a Korunkban, mint egy olyan jelenséget, amely irodalmi, történelmi, etikai-emberi szempontból egyaránt egyedülálló. Értesítelek továbbá, hogy a romániai magyar középiskolák 12. osztályos irodalomtörténetében, az én javaslatomra, felveszik a Hideg Napokat is. Mindebből kitűnik, hogy mindenki igen fontosnak tartja a H. N. gyors megjelenését, kár késlekedni. Hangsúlyozom, az a tény, hogy a kiadó az eddigi szokások ellenére végül mégis elküldte az előszót, véleményem szerint szintén amellett szól, hogy kötetedet minél gyorsabban ki akarják hozni. Remélem, hogy hiába fecsegtem ennyit, közben már válaszoltál is a kiadónak. Szívesen elolvasnám a Fekete Rózsát: az eddig, általam elolvasott méltatásokból úgy érzem, olyan írásról van szó, amit fordításra ajánlhatnék, avec ce          

Üdvözöllek                 Aszódy János

 

A Móricz-vonatkozásokat idő-és helyhiány miatt már nem tudtam bevenni (dec. 4-i levelem).

 

Bukarest, 1967. március 11.

Gépirat, kézzel írt kiegészítéssel.

 

 

c.

 

György Ema Cseres Tibornak

Brescia, 1967. augusztus 1.

 

Kedves Maestro!

Nem is tudom, hirtelenében hogyan szólítsam meg Önt. Az „Uram" kifejezés nem fejez ki semmit, az „Elvtárs" jól meghatározott alkalmakra való, a „Mester" hajdani, tisztes értelmét elveszítve az utcára, sőt az útfélre került. Itt Olaszországban azonban Maestro megőrizte a reneszánsz-időből származó szép jelentését: olyan művésznek adják, akitől tanulni érdemes és dicsőséget képvisel. Nem tudtam olyan címet találni, mely Önre jobban ráillenék.

Kérem, vegye szó szerint, ha azt mondom, hogy ajándéka meglepetést, örömet és megtiszteltetést jelent számomra s érte igaz szívemből hálás vagyok. Nem érdemeltem meg, de a legszebb ajándékokat nem szokás megérdemelni. Igen, olvastam a Hideg napok-at (bár a professzionális irodalomságba csak úgy bele-bele kóstolgattam, de talán nem üres hiúság az a meggyőződésem, miszerint úgy az íráshoz, mint a zenéhez van fülem, mely meghallja, ami meghallani való) és a sok középszerűség között úgy villan fel előttem, mint a láng. Egy név, mely csak egy volt a sok között, kiugrott és kinőtt. Egyszerre szembetalálkoztam a MŰVÉSZETTEL, aki közönségére szegezve szemét, így szól: Nézd és lásd, ez az igaz, ilyen az ember, mikor nem is a legrosszabb, nézz magadba, és mondd meg, jobb lettél volna, ha te vagy az ő helyében? Gondolkozz, szégyenkezz és tanulj!"

Az én hangom, sajnos, nem volt elég erős ahhoz, hogy az itteni irodalmi maffia szövevényeiben döntővé

: tudom, hogy a mű máshol megkapta a megérdemelt elismerést: annál rosszabb annak, aki megfosztotta magát tőle.

A novellákba még éppen csak belekezdtem: az elsőre - az álmában éneklő csángóasszonyra - örömmel ismertem rá, mert annakidején már olvastam volt (azt hiszem az

mikor még járt nekem, mert egyébként hol másutt?), és még élénken emlékeztem rá. Most még csak arról a gyönyörű székely nyelvről (vagy inkább „stílusról") szeretnék megemlékezni, mely annyira nem modor, hogy az írónál akkor is felszínre bukkan - szerencsére - mikor nem is akarná. Istenem, nekem már sokszor előbb jutnak az olasz szavak eszembe: mordente, mely a mesterműnek élét, „harapását" jelenti, mellyel megragadja az olvasót, genuinita, az eredetiség, való, valódiság, misura, a mérték, amiről aztán az ezeroldalú, de minden nyelven egyet jelentő szépség származik. Most pedig egy okkal még többem van arra, hogy hálás legyek kedves jóbarátomnak, ki annak idején megírta, hogy említést tett rólam, miszerint olvastam a Hideg napok-at...

Őszinte szívvel, újból megköszönve az ajándékot s a megemlékezést igaz tisztelettel, melegen üdvözlöm

 

Dr. György Ema [Emese?]

 

Brescia, 1967. augusztus 1.

Géppel írt tisztázat.

 

 

d.

 

Kovách Aladár Cseres Tibornak

Zürich, 1967. szeptember 21.

 

Kedves Tibor,

megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté. Rövid a lap. Írok még egyszer.

Addig is igaz szeretettel ölellek         Ali

 

Kelt Zürich, 1967. szeptember 21.

 

 

Képeslapra kézzel írt levél.


 

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő