Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

 

 

1969

 

 

a.

 

Birkás Endre Cseres Tibornak

Budapest, 1969. március

 

Kedves Tibor!

Olvasván okos cikkedet Fehér Mátyás Jenő könyvéről az utolsó 

 szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a műből a Széchenyi Könyvtárnak két példánya is van, s így, ha cikked után érdeklődnek a könyv iránt, nyugodtan irányíthasd őket hozzánk, itt bárki elolvashatja. Cikked valóban elgondolkoztató, annál is inkább, mert Fehér azért nem afféle dilettáns  mint a többiek, többek közt publikálta a kassai püspöki könyvtár kéziratait és ősnyomtatványait, s ezért elvben nem valószínűsítené az ember a kódexét egyszerű koholmánynak. Vagy kilódulván az országból, egyszerűen fogta magát, és hóna alá csapta? De miért nem publikált róla még itthon?

Egyébként, ha ilyen - vagy akár más jellegű - emigrációs irodalom érdekel, szívesen állok rendelkezésedre, az OSZK-ban elsőrendűen az én asztalom, s mindent el is követek, hogy kint publikáló magyarok irodalmi működése könyvtárunkba bekerüljön. S ami szintén fontos, a kezemben minden ilyesmi megfordul. Ennek kapcsán hívom fel figyelmedet egy kint megjelent, nemrég érkezett másik műre, dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története (Editorial Transsylvania, Buenos Aires) c. könyvére, őstörténetünk alapvető magyar-szumír megvilágítására. Ízelítőül hadd idézzek a könyv előszavából: „Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyek azonban mindezideig rejtve voltak a magyar nép előtt. Ennek főoka elsősorban az, hogy sem történetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az árpádkori kódexanyagunkat (!?), vagyis a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveleinket... Ennek elhanyagolása miatt tévedtek el valamennyien a vogul származás útvesztőjében (!?), és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származást."

Ilyen fokú nemzeti érzékenységet, s egyben alacsonyabbrendűségi komplexust! Milyen szomorú egy ügy ez. Egyébként a szumírkodási láz itthon is észlelhető. Mint kutyatulajdonos előfizetek a Kutya c. lapra, s ott olvastam az utolsó 

 hogy az Ebtenyésztők Egyesületében előadást fognak tartani a szumír puliról. Mert a dolgok így kezdődnek.

Szívélyes üdvözlettel             Birkás Endre

 

Gépirat, az OSZK céges levélpapírján, keltezés nélkül. A szerző hivatkozása alapján 1969. márciusában íródhatott.

 

 

 

b.

 

Nógrádi Róbert Cseres Tibornak

Pécs, 1969. május 20.

 

Kedves Cseres elvtárs!

Nagy örömmel értesültünk arról, hogy a „Micsoda madár" című 

 motívumainak felhasználásával drámát készülsz írni, és darabod első bemutatójának jogát kész vagy a Pécsi Nemzeti Színház részére átengedni. Legutóbbi személyes találkozásunk alkalmával abban is megállapodtunk, hogy a készülő dráma cselekményvázlatát 1969. június 15-ig elkészíted, majd ezt követően darabodról megírási szerződést kötünk.

Drámádat a színház az 1969/70-es évadban szeretné 

 Ezért kérlek, hogy levelemet tekintsd hivatalos felkérő levélének. Egyben azt is szeretném tudomásodra hozni, hogy színházunk művészei és a város vezetői nagy örömmel és büszkeséggel értesültek vállalkozásodról és várakozással tekintenek közös munkánk elé.

Tisztelő híved:                        Nógrádi Róbert

    igazgató

 

Pécs, 1969. május 20.

 

Gépirat, a Nemzeti Színház céges levélpapírján, pecséttel hitelesített aláírással.

 

 

c.

 

Molnár Károly Cseres Tibornak

Budapest, 1969. május 20.

 

Olvastuk az ÉS 1967. május 20. sz[ámá]ban „Hidak a Dunán" c. írását Megkésve, de írnunk kell róla. Érdekes írás és okos. Mai írás. Megjelenhetett. Ez a lényeg. Igen, ott Jugóban okosan csinálják a magyarság elnemzetleniesítését. A magyar tanszék még nem minden, ellenben a bosnyákok bácskai betelepítése és a bácskai magyarság egykézése, az már sok. Miért áltatnánk magunkat: a mi mai pesti íróink nemzetköziek, viszont az utódállamok (igen a Kis-Antant lényegében fennáll ma is csak szem kell a meglátásához) írói nemzetiek, és ez számunkra nagy baj, az első tény és a második is az. Nem kell azért aggódni, mire ez kiderül, úgyis késő lesz, és az írók nálunk élni akarnak, tehát úgy kell írjanak ahogy szabad, és ahogy ez jó, hogy megjelenhessenek. Igaz? Itt jól kialakított szellemi korlátok vannak (ne légy antiszemita, ne légy soviniszta, légy nemzetközi, a lenini elvek [!] kell érvényesüljenek, és érvényesülnek is).

Beszéljünk konkrét dolgokról is, így a Hideg napokról. Ezt a németek 

 Nem vitás. Ezt a bácskaiak is tudják és a visszatérő szerbek Csurgón vérfürdőt rendeztek a magyarok ellen, de erről sem Ön sem más nem ír, mert a szerbek nem búbosbankák, hogy a saját fészkükbe piszkoljanak. Ez az igazság. Kár volt szaporítani az amúgyis nagyszámú, önmagunkat gyalázó irodalmat. Tessék megnézni a román, szerb, cseh irodalmat, sehol hasonló írás nincs.

De igazoljuk is azt, amit mondtunk, tehát nézzünk csak körül egy kicsit szomszédságunkban. Itt van Románia, 2 millió odacsatolt magyarral. Törődik valaki itt nálunk velük? Senki! Ezt tudják a románok? Igen! Kihasználják ezt? Nagyon. Tessék csak elmenni Nagyszebenbe, ahol 20 ezer magyar él, nem lehet hetekig magyar szót hallani az utcán, mert nem merészelnek anyanyelvükön beszélni. Miért nem jelenik meg most már évek hosszú sora óta semmi írás Erdélyről nálunk? Vajon miért? Mert a gyerekek is nevetnek, ha a magyar és román barátságról beszél vagy ír valaki, bár nagyon agyon van hallgatva az erdélyi kérdés. Jó és okos ez így, hogy a mi diplomáciánk nem tudja megtalálni a románok számtalan mesterkedésének az ellenszerét szerte a világon.

Tudnak-e arról, hogy a felvidéki bevonulást a románok milyen nagymértékben kihasználták Erdélyben a soviniszta propagandájuk erősítése [érdekében], és még a Regátban tanult román réteg is tele szájjal szidta a magyarokat, hogy nem lett volna szabad bevonulni, de arról mélyen hallgatott a krónika, hogy öt állam ment be, és a szocialista-internacionalista kötelezettségnek megfelelően be kellett menni. Csak a magyarokat hibáztatták ezért, és mi tettünk-e ez ellen valamit, és tettünk-e valamit az Olimpián kifejtett magyarellenes propaganda ellen, ami szintén a felvidéki dolgokból táplálkozott?

Tudnak-e a magyar írók arról, hogy Kudzsiron és Csíkszentimrén a román munkások provokálták a magyar munkásokat a felvidéki bevonulás után, és a keletkezett verekedés után a Szekuritate (román ÁVÓ) sok magyart félig agyonvert, és nyomban ellenforradalmárokat keresett.

A két millió magyart számláló Romániában nincs egyetlen magyar könyvesbolt, nem lehet nemzeti színt, nem lehet népviseletet látni magyarok között, vonaton senki nem merészel nyíltan románok között magyarul beszélni, és ezt sorolni lehetne sokáig, és ez ellen nem történik semmi, sehol a világon, de ugyanakkor nálunk tényleg érvényesülnek a románokkal szemben a lenini elvek, amelyek tényleg jók, de Románia fütyül ezekre. Hogy hová fog vezetni, azt könnyű kitalálni: a teljes elnemzetlenítéshez, mert amit elmondottunk, az csak csekély része volt a lényegnek.

Egyezményeket kötnek időnként Romániával, de ezek tisztán papíregyezmények, amiknek semmi foganatja nincs. Nézze: egyetlen nagysikerű tévé filmet sem vesznek át. Ha innen valaki ottani hivatalnak ír, arra ugyan soha nem kap választ. Az ún. autonómia üres cégér volt.

Molnár Károly

 

Budapest, 1969. május 20.

 

Géppel írt tisztázat.

 

 

d.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Bukarest, 1969.

Kedves Barátom,

vigyázat, nem a párizsi 

 ábrázolja a kép, csak a bukarestit. Gondolom, szerzői ested kellő nagy sikert hozott. Olvastam, a Hideg napok több nyelven is megjelenik. Legjobban annak örültem, hogy a Galliamard is . Az előszó kérdése, bizonyára, gondokat okoz neked. Felhívom figyelmedet, a Galliamard „Idées" című sorozatának igazgatója, François Erval temesvári származású, jól és szívesen beszél magyarul, itt volt a nyáron, interjút csináltam vele a Korunk számára. Talán segíthet, bár az „Idées" nem ad ki szépirodalmat. [popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="A továbbiakban az illető címét közli. Ezt hagytuk ki."] Komoly, rendkívül rokonszenves úriember. Nyolcéves korában került el tőlünk.

Sok szeretettel                        Aszódy János

Nagyalakú képes levelezőlap, kézírással, keltezés nélkül. A postabélyegzőn csak az 1969-es évszám vehető ki félreérthetetlenül.

 

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő