Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

 

 

1969

 

 

a.

 

Birkás Endre Cseres Tibornak

Budapest, 1969. március

 

Kedves Tibor!

Olvasván okos cikkedet Fehér Mátyás Jenő könyvéről az utolsó 

 szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a műből a Széchenyi Könyvtárnak két példánya is van, s így, ha cikked után érdeklődnek a könyv iránt, nyugodtan irányíthasd őket hozzánk, itt bárki elolvashatja. Cikked valóban elgondolkoztató, annál is inkább, mert Fehér azért nem afféle dilettáns  mint a többiek, többek közt publikálta a kassai püspöki könyvtár kéziratait és ősnyomtatványait, s ezért elvben nem valószínűsítené az ember a kódexét egyszerű koholmánynak. Vagy kilódulván az országból, egyszerűen fogta magát, és hóna alá csapta? De miért nem publikált róla még itthon?

Egyébként, ha ilyen - vagy akár más jellegű - emigrációs irodalom érdekel, szívesen állok rendelkezésedre, az OSZK-ban elsőrendűen az én asztalom, s mindent el is követek, hogy kint publikáló magyarok irodalmi működése könyvtárunkba bekerüljön. S ami szintén fontos, a kezemben minden ilyesmi megfordul. Ennek kapcsán hívom fel figyelmedet egy kint megjelent, nemrég érkezett másik műre, dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története (Editorial Transsylvania, Buenos Aires) c. könyvére, őstörténetünk alapvető magyar-szumír megvilágítására. Ízelítőül hadd idézzek a könyv előszavából: „Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyek azonban mindezideig rejtve voltak a magyar nép előtt. Ennek főoka elsősorban az, hogy sem történetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az árpádkori kódexanyagunkat (!?), vagyis a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveleinket... Ennek elhanyagolása miatt tévedtek el valamennyien a vogul származás útvesztőjében (!?), és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származást."

Ilyen fokú nemzeti érzékenységet, s egyben alacsonyabbrendűségi komplexust! Milyen szomorú egy ügy ez. Egyébként a szumírkodási láz itthon is észlelhető. Mint kutyatulajdonos előfizetek a Kutya c. lapra, s ott olvastam az utolsó 

 hogy az Ebtenyésztők Egyesületében előadást fognak tartani a szumír puliról. Mert a dolgok így kezdődnek.

Szívélyes üdvözlettel             Birkás Endre

 

Gépirat, az OSZK céges levélpapírján, keltezés nélkül. A szerző hivatkozása alapján 1969. márciusában íródhatott.

 

 

 

b.

 

Nógrádi Róbert Cseres Tibornak

Pécs, 1969. május 20.

 

Kedves Cseres elvtárs!

Nagy örömmel értesültünk arról, hogy a „Micsoda madár" című 

 motívumainak felhasználásával drámát készülsz írni, és darabod első bemutatójának jogát kész vagy a Pécsi Nemzeti Színház részére átengedni. Legutóbbi személyes találkozásunk alkalmával abban is megállapodtunk, hogy a készülő dráma cselekményvázlatát 1969. június 15-ig elkészíted, majd ezt követően darabodról megírási szerződést kötünk.

Drámádat a színház az 1969/70-es évadban szeretné 

 Ezért kérlek, hogy levelemet tekintsd hivatalos felkérő levélének. Egyben azt is szeretném tudomásodra hozni, hogy színházunk művészei és a város vezetői nagy örömmel és büszkeséggel értesültek vállalkozásodról és várakozással tekintenek közös munkánk elé.

Tisztelő híved:                        Nógrádi Róbert

    igazgató

 

Pécs, 1969. május 20.

 

Gépirat, a Nemzeti Színház céges levélpapírján, pecséttel hitelesített aláírással.

 

 

c.

 

Molnár Károly Cseres Tibornak

Budapest, 1969. május 20.

 

Olvastuk az ÉS 1967. május 20. sz[ámá]ban „Hidak a Dunán" c. írását Megkésve, de írnunk kell róla. Érdekes írás és okos. Mai írás. Megjelenhetett. Ez a lényeg. Igen, ott Jugóban okosan csinálják a magyarság elnemzetleniesítését. A magyar tanszék még nem minden, ellenben a bosnyákok bácskai betelepítése és a bácskai magyarság egykézése, az már sok. Miért áltatnánk magunkat: a mi mai pesti íróink nemzetköziek, viszont az utódállamok (igen a Kis-Antant lényegében fennáll ma is csak szem kell a meglátásához) írói nemzetiek, és ez számunkra nagy baj, az első tény és a második is az. Nem kell azért aggódni, mire ez kiderül, úgyis késő lesz, és az írók nálunk élni akarnak, tehát úgy kell írjanak ahogy szabad, és ahogy ez jó, hogy megjelenhessenek. Igaz? Itt jól kialakított szellemi korlátok vannak (ne légy antiszemita, ne légy soviniszta, légy nemzetközi, a lenini elvek [!] kell érvényesüljenek, és érvényesülnek is).

Beszéljünk konkrét dolgokról is, így a Hideg napokról. Ezt a németek 

 Nem vitás. Ezt a bácskaiak is tudják és a visszatérő szerbek Csurgón vérfürdőt rendeztek a magyarok ellen, de erről sem Ön sem más nem ír, mert a szerbek nem búbosbankák, hogy a saját fészkükbe piszkoljanak. Ez az igazság. Kár volt szaporítani az amúgyis nagyszámú, önmagunkat gyalázó irodalmat. Tessék megnézni a román, szerb, cseh irodalmat, sehol hasonló írás nincs.

De igazoljuk is azt, amit mondtunk, tehát nézzünk csak körül egy kicsit szomszédságunkban. Itt van Románia, 2 millió odacsatolt magyarral. Törődik valaki itt nálunk velük? Senki! Ezt tudják a románok? Igen! Kihasználják ezt? Nagyon. Tessék csak elmenni Nagyszebenbe, ahol 20 ezer magyar él, nem lehet hetekig magyar szót hallani az utcán, mert nem merészelnek anyanyelvükön beszélni. Miért nem jelenik meg most már évek hosszú sora óta semmi írás Erdélyről nálunk? Vajon miért? Mert a gyerekek is nevetnek, ha a magyar és román barátságról beszél vagy ír valaki, bár nagyon agyon van hallgatva az erdélyi kérdés. Jó és okos ez így, hogy a mi diplomáciánk nem tudja megtalálni a románok számtalan mesterkedésének az ellenszerét szerte a világon.

Tudnak-e arról, hogy a felvidéki bevonulást a románok milyen nagymértékben kihasználták Erdélyben a soviniszta propagandájuk erősítése [érdekében], és még a Regátban tanult román réteg is tele szájjal szidta a magyarokat, hogy nem lett volna szabad bevonulni, de arról mélyen hallgatott a krónika, hogy öt állam ment be, és a szocialista-internacionalista kötelezettségnek megfelelően be kellett menni. Csak a magyarokat hibáztatták ezért, és mi tettünk-e ez ellen valamit, és tettünk-e valamit az Olimpián kifejtett magyarellenes propaganda ellen, ami szintén a felvidéki dolgokból táplálkozott?

Tudnak-e a magyar írók arról, hogy Kudzsiron és Csíkszentimrén a román munkások provokálták a magyar munkásokat a felvidéki bevonulás után, és a keletkezett verekedés után a Szekuritate (román ÁVÓ) sok magyart félig agyonvert, és nyomban ellenforradalmárokat keresett.

A két millió magyart számláló Romániában nincs egyetlen magyar könyvesbolt, nem lehet nemzeti színt, nem lehet népviseletet látni magyarok között, vonaton senki nem merészel nyíltan románok között magyarul beszélni, és ezt sorolni lehetne sokáig, és ez ellen nem történik semmi, sehol a világon, de ugyanakkor nálunk tényleg érvényesülnek a románokkal szemben a lenini elvek, amelyek tényleg jók, de Románia fütyül ezekre. Hogy hová fog vezetni, azt könnyű kitalálni: a teljes elnemzetlenítéshez, mert amit elmondottunk, az csak csekély része volt a lényegnek.

Egyezményeket kötnek időnként Romániával, de ezek tisztán papíregyezmények, amiknek semmi foganatja nincs. Nézze: egyetlen nagysikerű tévé filmet sem vesznek át. Ha innen valaki ottani hivatalnak ír, arra ugyan soha nem kap választ. Az ún. autonómia üres cégér volt.

Molnár Károly

 

Budapest, 1969. május 20.

 

Géppel írt tisztázat.

 

 

d.

 

Aszódy János Cseres Tibornak

Bukarest, 1969.

Kedves Barátom,

vigyázat, nem a párizsi 

 ábrázolja a kép, csak a bukarestit. Gondolom, szerzői ested kellő nagy sikert hozott. Olvastam, a Hideg napok több nyelven is megjelenik. Legjobban annak örültem, hogy a Galliamard is . Az előszó kérdése, bizonyára, gondokat okoz neked. Felhívom figyelmedet, a Galliamard „Idées" című sorozatának igazgatója, François Erval temesvári származású, jól és szívesen beszél magyarul, itt volt a nyáron, interjút csináltam vele a Korunk számára. Talán segíthet, bár az „Idées" nem ad ki szépirodalmat. [popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="A továbbiakban az illető címét közli. Ezt hagytuk ki."] Komoly, rendkívül rokonszenves úriember. Nyolcéves korában került el tőlünk.

Sok szeretettel                        Aszódy János

Nagyalakú képes levelezőlap, kézírással, keltezés nélkül. A postabélyegzőn csak az 1969-es évszám vehető ki félreérthetetlenül.

 

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő