Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

Hideg napok

Bár a földi életének felén túljutott Cseres Tibor ebben az évtizedben gazdag írói termést takarított be, a Hideg napokról mégis érdemes külön megemlékezni, hiszen életművének egyik csúcsa, három változatban is testet öltött, s a magyar filmművészet világsikerének részese, de utat robbantott a nemzeti lelkiismeretvizsgálat, a kendőzetlen önismeret, a magyarság lelki megújulása számára is. (Minderről közölt leveleink is tanúskodnak.) A magyar királyi honvédség kegyetlen újvidéki fellépése másokat is tiltakozásra, emlékezésre, a történtek kritikai ábrázolására

Cseres 1942 óta őrizte, érlelte, formálta a témát, várva a feltételek és lehetőségek jelentkezését. A kedvező pillanat, az írói felkészültség és a politikai konszolidáció viszonylagos előrehaladása nyomán állt elő, s ekkor - 1960-ban - a mű egyetlen lendülettel nyerte el végső formáját. Már a Kortársban megjelenő részletek nagy érdeklődést és őszinte elismerést váltottak ki. A könyvet pedig, olvasók és kritikusok, kiadók és terjesztők, az írótársak, értő olvasók leveleiről nem is szólva, remekműként üdvözölték. Az elismeréssel együtt a megnemértésből, a rosszul értelmezett nemzeti becsület-féltésből, a m. kir. honvédség II. világháborús szereplésének, a tisztikar kitikátlan védelméből, a szembenálló felek túlélőinek, s a jugoszláv partizánok aránytalan és védtelen emberekkel szemben elkövetett retorzióit elszenvedők keserűségéből táplálkozó ellenérzés, felháborodás, tiltakozás is kísérőjelensége volt a mű megjelenésének, növekvő ismertségének. A szitkozódó levelektől az életveszélyes fenyegetésekig, az egyetértő olvasói dícsérettől a harcokban résztvevők, valamint a bácskai túlélők segítőkész bátorításáig minden található a szerző postájában. Ennek a pattanásig feszült légkörnek a rovására írható, hogy a szerző megsemmisítette az anyaggyűjtés során a résztvevőkkel, szemtanúkkal készített magnetofon .

A mű hatását, itthon és külföldön egyaránt, más-más indítékok alapján a végsőkig fokozta a kisregény filmváltozata. Kovács András filmrendező már korábban is sikeresen dolgozott együtt Cseres Tiborral. Ő a magyar filmművészet terén képviselte azt a nemzeti-társadalmi elkötelezettséget, ami az írót is vezérelte. Kísérletező kedve, az új iránti fogékonysága alapján méltán várt tőle a szakma és a közönség nemzetközi rangú filmalkotásokat. A Hideg napokkal nehezen barátkozott, de végül is annyira magával ragadta, hogy nekivágott megfilmesítésének. A közösen elkészített forgatókönyv, a kiváló színészgárda, a rendező avatott irányítása, a nem kis nehézséget okozó technikai-pénzügyi feltételek biztosítása kiváló filmet eredményezett, aminek útra bocsátását - különös tekintettel a jugoszláv-magyar viszonyra s annak a szocialista és a nyugati világ kapcsolatában betöltött szerepére, a közelmúlt még nyitott sebeire és a közeledés reménységére - minden érdekelt feszült figyelemmel kísérte: a párt és állami vezetéstől a Hunnia irányítóin keresztül a leendő mozilátogatókig. A Műszaki Filmértékelő Bizottság 1966.július 20-án értékelte, és az „1/A" kategóriába

a filmet. Már hazai bemutatása előtt, a Karlovy-Vary-i filmfesztiválon nagydíjat nyert, s ettől kezdve sikert-sikerre halmozott. Hazai, majd jugoszláviai bemutatását szokatlanul alapos, körültekintő munkával . 1966. szeptember 12-én a filmklubban, 26-án Pécsett, ősbemutatóként vetítették. Huszonnyolcadikán volt a film rendezői estje, majd a rá következő napon kezdték el vetíteni a fővárosi és a vidéki filmszínházakban. A hatás, amit teremtett, ma már leírhatatlan, de aki átélte, annak felejthetetlen. Jugoszláviai fogadtatása is kedvező volt, nyugaton, elsősorban Londonban és Párizsban, más nagyhatású magyar filmek társaságában hozzájárult a magyar filmművészet elismertségéhez. Forgalmazása világszerte megindult. A szerzők és a főszereplők erkölcsi és anyagi elismerésben részesültek, kimerülésig vitatkoztak a végeláthatatlan író-olvasó találkozókon, ismeretekben és tapasztalatokban gazdagodva, amiről könyv formájában is számot adtak. Nem lehet csodálni, hogy színpadi változatát, még a próbák idején levették a napirendről, szabad utat biztosítva a filmnek.

 

A teljes film 

Mi volt a fő célja a könyvnek és a filmnek? Cseres Tibor ezzel az alkotással szolgálni kívánta a dunavölgyi népek történelmileg oly kedvezőtlenül alakult viszonyának javítását, megtéve az első lépést ebben az irányban. A Hideg napok gesztus volt, bűnbánatra késztetés, kézfogásra nyújtott kar, felhívás a közös dolgok rendezésére. Azt várta, azt remélte, hogy ez a kezdeményezés visszhangra talál, és a jugoszlávokon túl mások is hozzáfognak a kendőzetlen önvizsgálathoz, elfogadják a feléjük nyújtott baráti jobbot. Nem így történt! És ez a kudarc, ez a nyomasztó felismerés évtizedekig beárnyékolta Cseres Tibor életét, munkásságát, és végül kikényszerítette belőle a történet második felének felmutatását, a Vérbosszú Bácskában című alkotásban. A Hideg napokkal lehetőséget kívánt biztosítani a magyarság második világháborús szereplésének körkép-szerű ábrázolására is. Márpedig ezt a nagyjelentőségű feladatát teljesíteni akarta. A hatalom természetesen az író, az alkotók szándékaitól merőben eltérő célokra igyekezett felhasználni a művet, annak megrendítő hatását, de ez a törekvés az alkotók által nem volt befolyásolható. A világra segített művek, minden időkben, önálló életet élnek.

Cseres Tibor '60-as években megjelenő műveit erkölcsi és anyagi elismerés is kísérte. Manapság kritikus, fanyalgó írások értékelik a letűnt évtizedekben odaítélt állami és párt-elismeréseket. A visszaemlékezők ugyanakkor hangsúlyozzák azok pozitív, inspiratív jellegű hatását. Kétségtelenül voltak olyanok (1955-ben), akik visszautasították a nekik szánt díjat. 1959 után - ismereteim szerint - ilyen lépésre nem került sor. Vitathatatlan, hogy az állami- és Kossuth-díjak odaítélésében meghatározó szerepet a pártvezetés játszott, függetlenül attól, hogy hány grémium foglalt állást egy-egy javaslattal kapcsolatban a szocialista demokrácia jegyében. De mégiscsak benne volt a végső döntésekben a szakma véleménye, ítélete is. Minél puhább lett az egypárti diktatúra, annál inkább. Az állami elismerés ugyan nem tett senkit jobb íróvá, értékesebb alkotások létrehozójává, olvasottabb szerzővé, de írótársadalmi tekintélyét nem hagyta érintetlenül, súlyát növelte a kiadók szemében, itthon és külföldön egyaránt.

Nézzük a tényeket, pillantsunk a javaslatok születésének színterére. A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT). 1960. november 29-ei elnökségi ülésén Dobozy Imre 3. helyen Cseres Tibort javasolta díjazásra a Várakozó özvegyek című novelláskötetéért. 1962 őszén a Pesti háztetők c. könyvét kívánták József Attila díjjal (I. fokozattal) honoráltatni. 1963 januárjában ismét. 1964-ben nem adományozott a kormányzat Kossuth-díjakat, a november 24-ei elnökségi ülésen viszont megkezdték a következő évi javaslat vitáját. Darvas József, Illés Endre, Földeák János és Diószegi András listára ajánlotta Cseres Tibort. Tatay Sándor Galgóczi Erzsébetet

helyette. 1965 januárjában ismét szerepelt a jelölés az elnökségi ülés napirendjén. Az előterjesztettek között ő kapta a legtöbb szavazatot. A viták során ismét felmerültek olyan nevek, köztük elsősorban Weöres Sándoré, akiket a MISZ vezető testületei, tagságának zöme hosszú évek óta feltétlenül díjjal szeretett volna elismertetni. Mivel a politikai vezetés művészi teljesítményüket, bármilyen kimagasló volt is az, állami díjjal nem kívánta elismerni, 1965 júniusában, választmányi ülésen merült fel a gondolat, ezeknek az íróknak a Szövetség adjon aranyérmet.

A könyv borítója

Cseres Tibor tehát ebben az évtizedben nem kapott Kossuth-díjat, de a filmért 20 000 forintos jutalmat igen, s a dolgozó szobájában ma is látható busó-álarcot/maszkot, amely a legjobb forgatókönyv íróknak dukált. 1970-ben a felszabadulás 25. évfordulóját ünnepelte a hivatalos Magyarország. Számítani lehetett a legmagasabb állami elismerések átlagosnál nagyobb hullására. 1969. októberben és novemberben a MISZ vezető testületei hosszasan vitatkoztak azon, kiket javasoljanak. A prózai szakosztály - munkássága és szövetségi-társadalmi tevékenysége alapján -régen méltónak ítélte a Kossuth-díjra. Ennek ellenére a választmány tagjainak véleménye igencsak megoszlott. A november 13-ai ülésen 26 név merült fel. Első helyre Weöres Sándor, a hatodikra Cseres Tibor került 14

. Ez a húzd meg ereszd meg, egészen groteszk epizódokkal tarkítva, Cseres Tibor esetében még öt éven át tartott.

Hogy mit vett észre mindebből a külföldön élő magyarság sajtója? Semmit! Hiába vásárolták a Hideg napokat New York-ban is, hiába volt a filmen világsikere, hiába vált Cseres Tibor ebben az évtizedben európai elismertségű íróvá, vállalkozása jórészt süket fülekre talált, a magyar emigráció múltba merevedett potentátjai miatt.

Változott-e, s ha igen mennyiben anyagi helyzete, életvitele? Igen, főként, ami az anyagi biztonságot, a nyugodtabb élet- és munkafeltételek megteremtését illeti. Szerződése volt az Élet és Irodalommal, a már említett műveken kívül lassan szélesedett a megnyilvánulási lehetőségek köre: színház, rádió, majd ennek az évtizednek a derekától a televízió is kínált munkalehetőséget, ami egyben a bevételeket is gyarapította. A Hideg napok s jóval kisebb mértékben más műveinek idegen nyelvű kiadásai - a Szerzői Jogvédő Hivatal ránk maradt levelei szerint -, a napilapokban, folyóiratokban egyre sűrűbben megjelenő írások utáni honoráriumok, az író-olvasó találkozók tiszteletdíjai együttesen biztosították egy hullámzó, de alapvetően javuló életnívó pénzügyi hátterét.

Cseres Tibor, mivel leánya a pszichológiával és a lélektanászok munkakörülményeivel ismerkedett, felesége pedig végzettségének megfelelő munkakört töltött be, hozzáfoghatott élete egyik nagy álma megvalósításához, az erdélyi tágasságot, a víz-hegy-erdő gyergyóremetei hármas egységét idéző pihenő és alkotóhely kiépítéséhez. Hosszas keresés után találtak rá a Dunabogdány szomszédságában lévő Szentgyörgy-pusztára. Bizonyos örökség, kölcsön, takarékosság és családi összefogásra épülő munka az elvadult létesítményt, kertet otthonossá tette, írói és szövetségi munkájának egyik súlypontjává, a családi élet természeti szépségekben gazdag keretévé avatta.

Cseres Tibor (1969)

Kevéssel 50. születésnapja előtt írta az

„Civilizációnk nagy sürgés-forgásában legkönnyebben talán a legszükségesebb tapasztalatok sikkadnak el: az életről szerzettek. [...] A régiségben mintha jóval több életbölcselmi megfigyelés kellett volna, hogy fennmaradjon, ha nem is annyi, amennyivel megelégedhetnénk. Azóta meg egyre fogy a feljegyzések száma [...], mintha magunkkal vinnénk a sírba azt a csekély tanácsot is, amellyel minden század szolgál azért gyermekeinek. Örömre fordítani a gondot és messzire hessegetni az öregséget: ezek az életbölcsességek örök kutatmányai." Érvényesíteni tudta-e ezeket a bölcselmeket Cseres Tibor a 70-es években?

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő