Cseres Tibor levelezése II.

Levelek Cseres Tibornak (1960-1969)

Hideg napok, forró sikerek, sanda szándékok

„Könyved megjárta utánam Párizst, Zürichet, míg itt utolért, pihentetőn, nagyon elgondolkoztatón, némi utakat bejárva az emlékek ösvényén, a zöld levél árnyékában töltöttem véle két napot. Köszönöm, hogy küldted, s köszönöm a gondolatot, hogy küldeni érdemes. Sokszor megrázott. Mindjárt a gyergyói nyitány, - ettől kezdve úgy olvastam már, mint éveid állomásait. Különös, régen még úgy éreztem, hogy alkotóként Szabó Lőrinc mögé zárkózol föl, s íme, a kötet a késői Móricz Zsigmond útja: amikor az élet riportot dob fel, s ez válik magasrendű írásművészetté."

A forrásokról 

Forrásközlésünk levelei az '50-es évek bizonytalanságai, elhallgatásai után 1960-as években már megállapodottságot, elismertséget tükröznek, de főként a Hideg napok című regény megjelenése után válnak izgalmassá. Eközben persze találhatunk olyan érdekes közjátékszerű olvasói levelet is, amit egy „vénlány" Cseres Tibornak címzett, amiért az író tiszteletlenül írt a 35 éven felüli, egyedül élő hölgyekről: „Az én és velem együtt 35 éves már elmúlt nők (egyedülálló) nevében tiltakozunk ilyen „kézlegyintéssel" elintézésünk ellen! [...], én pl. 47 éves lány vagyok, de tele életkedvvel, vidámsággal, csinos is vagyok, s higyje el, nem azért maradtam „öreglány", mert nem kellettem senkinek." (1960/b.)

A levelek egy része - az évtized első feléből - megbízási szerződés, politikai alapú szerkesztőségi elutasítás (1961/a.), majd mind több a pályatársi gratuláció, melyek természetesen kritikai elemeket is tartalmaznak. Így Illés Endre, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Ungvári Tamás, Szentkuthy Miklós, Talpassy Tibor, s mások a „pálya széléről". Érkeztek szakmán kívülről is vélemények. Ilyen például Palotay Károly Pesti háztetőkkel kapcsolatos levele, amely a Népszabadság „kritikusának" a szleng használatát kritizáló felfogásával szemben Cseressel ért egyet, sőt: „Felvetem író Elvtársnak, nem volna-e kedve a könyv folytatását megírni?" (1962/b.)

Cseres emberi magatartását, bátorságát jelzi egy, a Népszabadságnak szóló „felszólító" levél, melyben szarkasztikus módon hívja fel a szerkesztő figyelmét „egy jelentős hétforduló"-ra, vagyis, hogy „húsz hete fekszik a Népszabadságnál elfogadott, sőt állítólag ki is szedett állapotban a 'Hús titka' című novellám. Szubjektív megítélésem szerint öt gépelt oldalnyi írásom várakozási ideje egészségtelenül megnyúlt." (1962/h.)

A Hideg napok megjelenése után azonban a levelek nagyobb része ezzel a témakörrel, a bácskai eseményekkel, a külföldi megjelenés lehetőségeivel, a regény bírálatával foglalkoztak. Külön színfoltot jelentenek a hajdani tiszttárssal, az irodalombarát Szánthó Bélával váltott levelek, akinek emlékező levelei még a bácskai események kapcsán is tartalmaznak újdonságot. (1960/f., g.; 1964/f., g., 1965/c., 1966/c.,) Ugyanezt a témakört erősíti Hunyadi István dicsérete, aki az események után egy évvel szolgált a Bácskában, s dicsérte a „szuggesztív erejű" remekművet. (1965/h.) Perjés Géza, a volt ludovikás tiszt, hadtörténész levele különösen érdekes, hiszen azt támasztja alá, hogy Cseres Tibor művei mennyire hitelesek katonai szempontból: „ebben mester vagy, és nem hiszem, hogy akadjon ma író nálunk, aki ezt utánad tudná csinálni."

Kovács András filmrendező, akivel a Hideg napok megfilmesítése előtt a Pesti Háztetők című filmet is alkotótársként jegyezték, külföldről is mindig hírt adott magáról, utalva arra a bensőséges viszonyra, ami kialakult a két művész között. (1961/e.; 1962/e., 1963/a., 1966/e.)

Pongyola nyelvezetével vidám színfolt egy Olaszországban élő nő szélhámos ajánlkozása az írónak, hogy bábáskodjon Cseres Tibor műveinek ottani megjelentetése körül. (1965/d.)

Mint az eddigiekből is látható, a Hideg napokkal kapcsolatos levelek a válogatás meglehetősen nagy részét adják, s az egyik levél arra is utal, hogy voltak félelmek megjelentetésével kapcsolatban, amit Király István „baráti" elutasítása is jelzett: „csak a rend kedvéért küldöm vissza a kéziratot. Egy kissé szívfájdalommal. Mert megismétlem, amit szóban is többször mondtam: ritka nagyerejű írás ez. Csak egy kicsivel jobban támogatta volna azt az irodalmi törekvést, amelyért a lap kötelességből és meggyőződésből is küzdeni és dolgozni kíván." (1963/f.)

A regény megjelenése után Cseres Tibor két, teljesen eltérő jellegű levelet kapott Izraelből, az egyik Bácskából elszármazott olvasó láthatóan saját, tragikus sorsáért várt elégtételt a műtől, akinek sajnálta, hogy magyar az anyanyelve, s korabeli emlékei szerint: „jómagam lenéztem a honvédet - mert nem is érdemelt mást, buta kanparaszt volt mosdatlan és ápolatlan, mint a trahongya [!]". (1964/d.) A másik olvasó, aki Izraelben a rádióban dolgozott, a dicséret hangján szólt a regényről és filmről, majd egy kéréssel fordult a Cseres Tiborhoz, a bözödújfalusi szombatosok, az 1868 után zsidó hitre tért székelyek sorsával kapcsolatban. (1968/c.) Cseres Tibor egy hónapon belül válaszolt, s leírta nyomozásának eredményét. (1968/d.) Bözödújfalu, ez a Maros megyei falu két évtized múlva, 1988-ban, a romániai falurombolás szomorú jelképévé vált, amikor egy új víztározó építésekor elárasztották. Mára már csak a tó partjánál álló katolikus templom fehér tornya maradt meg, mutatva: itt egykor falu volt.

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő