Mezítlábas levelek a munkaszolgálatból

„Nagyon jó dolgunk van, szőlőben egészen könnyű munkát végeztünk. Most kaptunk egy fiatal főhadnagy századparancsnokot és most fogjuk csak megtudni, hová megyünk. Feketén írok, nekünk nem lehet írni. Nagyon kíváncsi vagyok, mi újság. Ha a címem majd megírhatom, úgy majd kimerítően írjatok. Nagyon jól jön, amit magammal vittem, csak a borotvakészletemet nem tudom, hová tetted. Ne haragudjatok, hogy így firkálok, de nagyon sok a dolog. Leszerelésről egyelőre szó sem lehet.”

Mindennek fényében tehetjük fel a kérdést, miről üzentek a muszos levelezőlapok? A levélírókban is hamar kifejlődött, mire kell szorítkozniuk üzeneteik megfogalmazása során. Szűkszavúan beszámoltak hogylétűkről, erről körbekérdezték a rokonságot, ismerősöket is. A posta akadozása és kimaradása miatt rendszerint összegezték, kitől milyen lapokat kaptak, melyeket a követhetőség kedvéért sorszámoztak is. Ha csomag volt útban, akkor jelentették, megérkezett-e már, amennyiben igen, felsorolták, mit kaptak kézhez (ebből a feladó levonhatta a keserű következtetéseket). A leszerelés, szabadságoltatás reménye is sorra felvillant a leggyakrabban előforduló témák között. A muszos viszonyok ismertetését illetően a lapok legtöbbször a baráti kapcsolatok, a kialakult „háztartások" működéséről tudósítottak. Tehát a központi elemek a magánélet történései voltak. Ha e sorok közé a háborús eseményekre, a valós viszonyokra, a parancsnok, a keret magatartására utaló információk vegyültek, azt az éber cenzorok kisatírozták. Az itthoniak leveleiben is csak nagyon homályos utalások történtek az 1944-es eseményekre, az összeköltöztetésekre, deportálásokra, nyílt beszédnek itt nem volt helye. Egy másik csatornán azonban igen.

A cenzúra állomásait megkerülő és a keret éberségét kijátszó küldeményeket fekete, vagy másképpen mezítlábas leveleknek nevezzük. Ezek könnyen felismerhetőek egyrészt formailag a cenzúrabélyegzők hiányából, másrészt a bennük található tiltott tartalom alapján. A munkaszolgálatosok előtt - ideális esetben - több lehetőség is adódhatott: üzeneteiket hazaküldhették, csomagjaikat szállíthatták leszerelt, szabadságra utazó bajtársaikkal, azok látogatóba érkezett rokonaival, illetve a környezetükben élő, erre alkalmasnak bizonyuló civil személyek önzetlenül vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében is igénybe vehetők voltak e célra. Ugyanakkor az emberséges vagy éppen korruptságuk, pénzéhségük miatt kapóra jött kerettagok is nem egyszer fekete postássá avanzsáltak. Az is megesett persze, hogy az adott honvéd a pénzt elvette, de a küldeményt nem kézbesítette. Előfordult, hogy részegség miatt bukott le a kerettag és a tábori csendőröknél landoltak a levelek. Borban gyakran megtörtént, hogy az egyik keretes beárulta a másikat a parancsnokságon, mert irigyelte tőle üzletét. Míg más esetben a kerettag csak eljátszotta a segítő, vagy éppen üzletet kötő személy szerepét, hogy ezzel lebuktassa a

.

Ugyancsak a szerbiai munkatáborban az embertelen körülmények és kegyetlen bánásmód miatt néhány pesti fogoly 1944 tavaszán titokban panaszlevelet kívánt küldeni a pesti katonai hatóságoknak. E leveleket egy szabadságra utazó keretlegényre bízták, akinél az egyik visszaemlékező szerint több mint ezer feketelevél gyűlt össze, ebből valamennyit be is szolgáltatott felettesének. Marányi Ede ezredes hadbíróságot létesített, ahol a kényszermunkások felett ítélkeztek a feketelevelek ügyében. Továbbá a szabotálás, fegyelmi vétség, szökési kísérlet miatt is idekerültek az arra „érdemesnek" gondoltak. Több havi börtönbüntetés járt az efféle vétségekért, amit a háború után kellett volna

.

Mindeközben a levelezők természetesen a hivatalos limitet is kihasználták, a levelezés egymás mellett folyt az egyenes és a „görbe" utakon. E párhuzamosság létezését támasztják alá azon illegálisan feladott lapok, amelyek írói meghagyták a címzetteknek, milyen jelzéseket használjanak majd a hivatalos levelükben ahhoz, hogy a feladók megbizonyosodhassanak arról, hogy a kerülő utat bejárt küldeményeik célba értek. A legális küldeményekbe került apró jelzések, szimbolikus utalások, a virágnyelven tett kijelentések mind-mind a szabadságra hazautazott bajtársak, a látogatóból visszaérkezett feleségek, vagy éppen a különféle motiváció hajtotta kerettagok sikeres küldetésének bizonyítékaiként szolgáltak. A címzetteknek meg kellett tanulniuk a sorok között olvasni, hogy eligazodjanak a kommunikáció ezen kényszer szülte, szövevényes rendszerében. A legegyszerűbb mondatok is mögöttes, másodlagos tartalmat nyerhettek egy-egy levelezőlapon.

Amikor értelmetlenül, sokszor puszta kegyetlenségből korlátozták a rokonokkal való érintkezést - ami egy családja köréből kiszakított muszosnak az egyetlen kapaszkodót, lelki támaszt jelentette -, akkor az emberi leleményesség nem ismert határokat és minden lehetőséget, minden apró rést megtalált, és felhasznált a tilalom kijátszására. Ezt bizonyítják a háború után újra egymásra talált testvérek

is:

„Az is érdekel, hogy a munkaszolgálatból írott leveleimet és rengeteg izenetemet megkaptátok-e? Meddig tudtatok rólam? Az Üllői úton többször is végiggyalogoltunk, az ottani üzletek redőnyei közé dugtam névjegyeimet izenetekkel, célhoz értek-e? Mennyit aggódtam Értetek! A magam sorsa az nem is fájt annyira, folyton csak Rátok gondoltam, amíg eszem volt."

A teljességhez hozzátartozik, hogy feketelevelek nemcsak a munkaszolgálatos férfiak és rokonaik között keringtek, hanem 1944 tavaszától már a gettóba kényszerített civil lakosság is megpróbált kapcsolatba lépni a külvilággal. Az elkerített városrészbe zárt zsidókkal való levelezést az 1944. május 31-én kelt 222.942/4. sz. belügyminisztériumi rendelet tiltotta meg. Ugyanakkor ez esetben is hozzá kell tennünk, hogy a helyi viszonyok, a vezetők, a civil lakosság magatartása nagyban meghatározta az elszigeteltség fokát.

Sőt, az országhatárokon kívülre tekintve meg kell jegyezni, hogy a koncentrációs táborok barakkjaiban is továbbítottak tilalmas küldeményeket, papír-fecnikre, jegyzetlapokra írt, már akkor is alig - mára még inkább - nehezen olvashatóvá halványult üzeneteket. A lágerekben nagyon nehéz volt papírhoz és ceruzához jutni, leginkább annak sikerült, akit valamilyen pozícióra - például blokkparancsnoknak - neveztek ki, és feladatai elvégzéséhez szüksége volt íróeszközre. Ezen dokumentumok igazi ritkaságnak számítanak, és gyakran az utolsó életjelként kerültek a címzettekhez.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt május 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő