Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

„Szürke arcomon a pír / Szemem szürke könnyet sír.”

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy fállapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.”

Gettósítás, deportálás - a családi otthonok megsemmisítése

 

Somogyi Sándorné azon személyek közé tartozott, aki családtagjainak deportálását már az 1941-es esztendőben végignézhette, teljes érthetetlenségben és tehetetlenségben. Szülei Újpesten éltek, öt és tizenhat éves húgaival együtt, mind itt születtek, a város határát szinte el sem hagyták. Kamanyec Podolszkij-ba mint idegen állampolgárokat hurcolták őket otthonukból:

„A Mosonyi utcai rendőrségen annyit mondtak, hogy este a Nyugati pályaudvarról viszik el Őket. Ott voltunk, vittünk Nekik mindenfélét, de alig tudtuk átadni, akkora tömeg volt, és valahogy úgy tűnik, mintha Ők egy alagútba haladtak volna és mi meg fönt voltunk valahol. Olyan az egész, mint egy lidérces álom. Nem engedték Őket egy percre sem megállni, hogy valamit is lehetett volna beszélni egymással. Ágika ötödik évet töltötte be márciusban, kezében egy kis fonott kosár, benne egy kis baba. Sírt keservesen, mondtam Neki, ne sírj Ági baba, nyaralni mész. Most abba kell hagynom az írást, mert megint rám jött a sírógörcs. Nem lehet ezt a fájdalmat ésszel elviselni, még most 54 év után sem. Mire Ági azt mondja, más kislányok nem így mennek nyaralni, és már el is tűntek a szemem elől, egy egész életre."

Ezzel a lelki megpróbáltatások nem értek véget, csak ekkor vette kezdetét igazán a tortúra. A történethez hozzátartozik, hogy Somogyi Sándorné édesapja éppen kórházban tartózkodott a család elhurcolása idején. A rossz egészségügyi állapot a hatóságokat nem tántorította el, a betegeket is összeszedték, ám őt orvosa mégis valahogyan a kórházban tudta tartani, S. S. nem merte apjával közölni a tragédiát, félt annak reakciójától, mint később kiderült, aggodalma megalapozott volt:

„A nagyon fájdalmas feladat ekkor hárult rám. Minden nap meg kellett látogatnom, és mosolyogva kellett megjátszanom, hogy semmi sem történt. Pár napig még csak el tudtam hitetni vele, hogy anya elutazott egy pár napra a testvéréhez, bár ez is furcsa volt, mert még soha nem ment sehová. Hatalmas lelkierő kellett hozzá, hogy el ne sírjam magam és jókedvet mutassak, közben a szívem majd megszakadt a fájdalomtól. Ezt tudtam vagy két hétig csinálni, de örökké rettegtem, hogy eljut a szörnyűség híre a kórházba is. Így is lett, egy napon azzal fogadott, hogy most már mondjam meg az igazat, hol van Anya és a kislányok, mert Ő már mindent tud. Szörnyű állapotba került. Nem bírt már a kórházba sem maradni. Hazahoztam. Ettől kezdve már nálunk volt, de azok az éjszakák több szempontból is szörnyűek voltak, és ez az állapot évekig tartott, de bár tartott volna még sokkal tovább. Mindig éjszaka jött rá szegényre a roham és akkor úgy csapdosta magát, hogy ketten sem tudtuk lefogni, eszméletlen volt, és torka szakadtából kiabálta - Édesanyám, hol vagy te? És ezt addig kiabálta, míg a roham el nem

"

Mindemellett Somogyi Sándornét lelkiismeret-furdalás gyötörte kisebbik húga, Ágika miatt. Mint leírta, nagyon gyakran magához vette a kislányt néhány napra, de az 1941. augusztusi események alatt éppen nem. Azt gondolta, legalább őt megmenthette volna. Hogy ez nem így történt, 1944 nyarán Auschwitzban újabb jelentőséget kapott: „Itt térek vissza a kis Ági húgocskámra, hogy ha akkor este nálam aludt volna, mikor Anyámékat elvitték, akkor velem kerül Auschwitzba, és az biztos, hogy én nem engedem el a kezét. Akik gyermekkel voltak, azokat soha nem láttuk többé, azonnal a gázkamrába masíroztatták

"

1944 áprilisa és júniusa között vidéken végrehajtották a gettósítást és a gyors deportálást. A bizonytalan és aggodalmakkal teli napokban, hetekben kifejlesztett családi stratégiák egyik érdekes példáját adja az a Balassagyarmaton feladott levelezőlap, melyet két kislány, Berger Éva és Zsuzsa írt munkaszolgálatos édesapjuknak. A gettóba költözés előestjén az otthonok kényszerű elhagyása, a leltárkészítés nyomasztó légkörében próbálták könnyeddé és játékossá tenni a gyerekek előtt a körülöttük zajló eseményeket:

11. kép:
Bergmann Zsuzsa és Bergmann Éva közös levelezőlapja édesapjuknak, Bergmann Hugó munkaszolgálatosnak (Balassagyarmat, 1944. április 26.)
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.19.4

Egy esküvő minden család számára örömteli eseményt jelent, a vészkorszak azonban sok pár életében hozott töréspontot, és beárnyékolta az előkészületeket is. Neumanné Gál Ilona lánya kelengyéjének utolsó darabját, egy zongoraterítőt 1944 tavaszán már a váci gettóban kényszerült befejezni. A monori gyűjtőpontban ismerősökkel találkozott, akik kivételezettségüket megkapva éppen hazaindultak, velük juttatta el horgolását lányához, azzal a reményteli üzenettel, hogy erre még biztosan szüksége lesz. A kézimunka sikeresen célt is ért, Ilona viszont nem tért haza

.

A bevezetőben már említett Familenslagerek egyik hihetetlen története Reisinger Józsefnéhoz kapcsolódik. Az asszonyt 1944-ben, 80 éves korában először Fegyvernekről vitték el a törökszentmiklósi gettóba, majd a szolnoki gyűjtőtáborba. Itt családjával együtt bevagonírozták, és az ausztriai Bruck an der Leitha ún. Sonderlágerébe került. A családtagok minden étkezésnél összeadtak egy kis élelmet „anyuska" részére. Szerencsétlenségükre innen is tovább hurcolták őket, egyenesen Bergen-Belsenbe. 1945 szeptemberében mindannyian visszatértek Budapestre, majd Fegyvernekre, kifosztott házaikba. Reisenger Józsefné akaraterejének köszönhetően maradt életben, elveszítette fiát, három felnőtt unokáját és sok más rokonait is. Csodával határos módon azonban még az is megadatott neki,  hogy részt vehetett unokája, az ekkor 25 éves, Auschwitzot megjárt Klára 1945. szeptember 24-én megtartott esküvőjén is.

12. kép:
Reisinger Józsefné és unokája, a Fegyverneken megtartott esküvő napján.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.123.1.

A megmaradt fővárosi zsidóság 1944 nyarát, kora őszét a váltakozó, hol biztatóbb, hol elkeserítőbb hírek hullámvasútjaként élte meg. A pletykák, rémhírek, találgatások, ilyen-olyan forrásokra hivatkozó értesülések mindenki alól kirántották a talajt. Weisz Imréné sorait olvasva egy olyan közelgő állapot képe bontakozik ki előttünk, amire lehetetlen volt egy családot felkészíteni:

„Szeptember 9.

Ma megint felkavarodott az egész város. Az újságban megjelent egy rendelet-tervezet, hogy minden zsidót 14-70 éves korig munkára visznek. A betegeket, öregeket vidékre helyezik könnyebb munkára, tollfosztás, kukoricahántolás. A gyerekeket a vöröskereszt helyezi el. Mindenki meg van ijedve, sírnak a kétségbeeséstől. Én is sokat sírtam ma már ezen. Elképzeltem, hogyan szakítsanak el minket egymástól, ahányan vagyunk, annyi felé. Apukát gyárba viszik, Anyukát vidékre, a gyerekeket külön-külön. Engem talán szintén vidékre visznek, mert szoptatok. De nem szeretnék a többiektől elszakadni, inkább kérni fogom, hogy velük együtt dolgozzak gyárban. Talán itt hagynak a házban az ellátatlan gyerekekkel, de hogy fogok tudni róluk gondoskodni, főzni, takarítani, bevásárolni egyedül, ennyi gyerekre. Mindenki meg van döbbenve, nem ezt várták ettől a

"

Az augusztusi napok a Lakatos-kormány kinevezésével némi bizakodásra adtak okot, az októberi Horthy-proklamációt követő nyilas hatalomátvétel azonban minden reményt szertefoszlatott. A zsidó családok 1944 novemberének utolsó napjaiban a csillagos házakból a gettóba költöztek. Aki védlevelet birtokolt, az a nemzetközi gettó védett házaiban talált menedéket, de a kért védelemről igen hamar bebizonyosodott, hogy csak papíron létezik és a portyázó nyilas csapatokat nem rettenti el. Sőt, az év végére nemcsak a zsidó hatóságok és a segélyszervezetek kezdtek úgy vélekedni, hogy a VII. kerületi gettóban relatíve nagyobbak a túlélési esélyek, mint Újlipótváros kijelölt házaiban, hanem családi, személyi szinten is megindult a hezitálás. Mindemellett októberben a nőket is bevagonírozták, vagy gyalog útnak indították a bécsi országúton, hogy sáncásásra vezényeljék őket a nyugati határszéli erődvonalon, hogy egy részüket innen is tovább hurcolják valamelyik német koncentrációs táborba. November második felétől egyre gyakoribbá, majd az év utolsó hónapjára mindennapossá váltak a nyilas razziák, a Duna parti

. A fokozódó életveszély közepette a családok még inkább szétszóródtak, a hozzátartozók egyrészt szerették volna maguk mellett tudni egymást, másrészt a távollevőket illetően még élhetett bennük a remény, hogy jobb sorsuk van, és sikerült valahol és valahogyan meghúzni magukat: „Nagyon szerettem volna hozzátartozóim egyikével találkozni, leginkább a húgommal, mert őt féltettem akkor a legjobban, mert tudtam, hogy gyalog indult el. Ha együtt lehettünk volna, fele annyi szenvedés lett volna, de az is lehet, hogy dupla, látni az ő ."

 

Ezen a napon történt december 06.

1912

Ludwig Borchardt irányításával dolgozó német régészcsoport megtalálja Nofertiti portréját.Tovább

1916

I. világháború: A központi hatalmak csapatai bevonulnak az elfoglalt Bukarestbe.Tovább

1917

A kanadai Halifax kikötőjében felrobban az SS Mont-Blanc francia lőszerszállító hajó. 2000 ember életét veszti, 9000 sebesült. 2 km2-es...Tovább

1917

I. világháború: Az Amerikai Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar MonarchiánakTovább

1938

Német–francia megnemtámadási nyilatkozat.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő