„Túlzás lenne az 1956. október–novemberi eseményeket háborús cselekményeknek nyilvánítani…”

Sebesültek és halottak 1956-ban

„Budapesten elhaltak számát pontosan megállapítani nem lehet, mert a halottakat a harcok folyamán nem lehetett kiszállítani [a] temetőkbe, így kényszerből tereken, kertekben, udvarokon is temettek el halottakat. A Kerepesi temető igazgatóságától november 21-én kapott tájékoztatás szerint október 23. – november 21-ig a harcokban elesett és temetőkbe kiszállított halottak száma ezerre tehető. Ugyanazon időszakban betegségek következtében elhaltak száma mintegy 1400 volt. November 21-én az eltemetetlenek száma 400-ra tehető.”

A forrásközlés negyedik részében a polgári kórházak összesítő jelentéseit közöljük. Ezek között az alábbi kórházak szerepelnek: a Margit kórház, a Rókus és a Vas utcai kórház, a MÁV kórház, a Fehér Kereszt kórház, a Péterfy Sándor utcai kórház, a Rabkórház, a Koltói Anna Baleseti kórház, a Bakáts téri kórház, a Kun utcai égési sebesülési kórház, az 1. sz. Sebészeti Klinika és Szent János kórház, a 2. sz. Sebészeti Klinika, az Amerikai úti Idegsebészeti Klinika, a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet, a Szövetség utcai Kórház és Rendelőintézet és a Trefort utcai SZTK rendelő, (Lásd a IV/1-15. számú forrásokat!), de itt mutatjuk be az Országos Mentőszolgálat működését a harcok alatt (Lásd a IV/16. számú forrást!), valamint Drexler Miklós miniszterhelyettesnek, az egészségügy helyzetéről készített jelentését is. (Lásd a IV/17. számú forrást!)

Az 1956. október 23-án kitört forradalom időszakában a civil és katonai kórházak elsőrendű és legfontosabb feladata a tömegesen érkező sebesültek szakszerű orvosi kezelése, kórházi elhelyezése és ellátása, valamint a fegyelem betartatása volt. Ennek érdekében a kórházak ügyeleti szolgálatát megerősítették, megszervezték a kórházak védelmét, több kórházban járőrszolgálatot szerveztek, forradalmi tanácsot

a katonai kórházakban pedig rendkívüli szabályokat léptettek életbe, bár riadót nem rendeltek el. A jelentések többségéből egyértelműen kiderül, hogy az egészségügyi intézményeket a forradalom kirobbanása minden előkészület nélkül, meglepetésszerűen érte, hiszen többségük nem volt felkészülve a váratlan háborús helyzetre. Így - elsősorban a férőhelyhiány miatt - a fegyveres harcok első napjaiban sem a katonai, sem pedig a civil kórházak nem tudták a sebesülteket fogadni. A kórházak nagy részében szinte 90%-os volt az ágykihasználás, tehát kevés üres ágyat tudtak rendelkezésre bocsátani. Ebben a helyzetben a katonai kórházak siettek a széthullott polgári egészségügyi szolgálat segítségére, hiszen segítséget nyújtottak a közvetlenül a harcok kereszttüzében lévő és túltelített polgári kórházaknak (Rókus kórház, 1. és 2. számú Sebészeti Klinika), a sérültek átszállításában az üres budai kórházakba, valamint a felgyógyult betegek hazajuttatásában. Így a polgári kórházak képessé váltak a nagyszámú sebesült fogadására. Mindezen feladatok mellett a katonai kórházak átvették Budapest déli részének mentőszolgálatát, így tehermentesítették az Országos Mentőszolgálatot, vért, gyógyszert és egyéb egészségügyi anyagokat juttattak azokra a klinikákra, amelyeket a polgári szervek nem mertek vagy nem tudtak megközelíteni a harcok alatt. Ellátták az óvóhelyre tömörült és zsúfoltan elhelyezett lakosság higiénés szolgálatát, tejet juttattak a környező polgári lakosság csecsemőinek, körzeti orvos hiányában pedig segítséget nyújtottak a polgári lakosság egészségügyi ellátásában, még a kórház profilján túlmenően is (pl. császármetszés, AB befejezése stb.). (Lásd a V/3. számú forrást!)

Hogy mennyire nem voltak felkészülve a kórházak a váratlan eseményre, bizonyítja az is, hogy a harcok kitörésekor a kórházakban csak a napi szolgálatot ellátó orvosok, ápolók és az őrszemélyzet tartózkodott. A kórházak működését szerfelett megnehezítette, hogy a harcok kezdetekor az egészségügyi intézmények személyi állományának kb. egyharmada a közlekedés hiánya miatt nem jelent meg munkahelyén. A város távolabbi részein és a vidéken lakók később jelentkeztek munkahelyükön, bár voltak, akik a hozzájuk legközelebb eső segélyhelyre mentek dolgozni. A hiányokat önként jelentkezett medikusok és polgári személyek pótolták, így tudták csak a kórházak, klinikák működőképességét fenntartani. Külön problémát jelentett, hogy a közlekedési nehézségek és a mozgási korlátozottság (pl. kijárási tilalom) miatt előállt helyzetben a kórházi dolgozók túlnyomó többsége bentlakóvá vált, ezért gondoskodni kellett elhelyezésükről, élelmezésükről is.

A személyi állományon kívül a kórházak gépkocsival való ellátása is kívánni valót hagyott maga után. Bár egy részük saját betegszállító gépkocsival rendelkezett, mégis akadtak olyan kórházak, amelyeknek a hordágyon kívül semmilyen szállító eszközük nem volt, így csak a mentőkre hagyatkozhattak, pl. a Margit, a Rókus és a Péterfy Sándor utcai kórházak esetében. A problémákat megoldandó, a Péterfy Sándor utcai kórház környékéről pl. 25 személy- és tehergépkocsi jelentkezett a kórházba szolgálattételre. Ők bonyolították le a sebesültszállítást,, valamint az élelmiszer- és kötszerutánpótlást. Egyes kórházak saját teherautóval rendelkeztek, pl. a Koltói Anna Baleseti Kórház vagy a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet, de ezeket sebesültszállításra nem, csak anyag- és élelemszállításra használták. (Lásd a IV/1., 2., 5., 7., 13. számú forrásokat!) Volt olyan kórház is, amely ugyan rendelkezett saját gépkocsival, de az működésképtelen volt, ekkor is a mentők végezték a sebesültszállítást. A Bakáts téri kórházban pedig a kórház igazgatósága saját személyzetéből és önkéntesekből tizenkét hordággyal mentőosztagot szervezett, amely a környékről összeszedte, és beszállította a sebesülteket. (Lásd a IV/8. számú forrást!) A Koltói Anna Baleseti kórház a harcok ideje alatt használatra átvett a TEFU-tól két, az Autóbusz Vállalattól egy, a Patyolattól pedig három tehergépkocsit. Három önkéntes személygépkocsi önkéntes mentő személyzettel pedig a harcok egész ideje alatt bonyolította a sebesültszállítást a különböző csatahelyek és a kórház között. De voltak önkéntes beteghordók is, akik életük kockáztatásával végezték a mentést. A sebesültek szállítását, a Budát és Pestet összekötő hidak körül zajló harcok, a lövöldözés és a kijárási tilalom rendkívül megnehezítette. A hidakat a harcok alatt lezárták, így a budai oldal mentését az Alkotás utcai mentőszolgálat látta el, ahol segélyhely és műtő is működött. (Lásd a IV/7. számú forrást!)

Az Országos Mentőszolgálat a forradalom kitörésének időpontjában - a közölt források alapján - hatvan mentőautóval rendelkezett. A harcok megindulásakor a Fővárosi Autóbuszüzem tíz autóbuszt bocsátott a mentősök rendelkezésére, ugyanis bebizonyosodott, hogy a mentőszolgálat mentőkocsiparkjának és személyi állományának száma elmaradt a hirtelen fellépő igényektől. A mentőállomások elegendő üzemanyagkészlettel rendelkeztek, de ezt kiegészítette az Egészségügyi Minisztérium üzemanyag-kiutalása is. A szállított sebesültek létszámát sem lehet pontosan megállapítani, mivel a kivonulások száma nem volt azonos a sebesültek számával. A harcok alatt a mentők nem vezettek adminisztrációt. A Markó utcai központ egyben mentőkórházként is működött. A mentősök mentették a sebesülteket, közben kapcsolatot teremtettek és információkat szereztek az események menetéről és tájékoztatást adtak a kórházaknak. A harcok alatt elterjedt, hogy a mentősök fegyvert és lőszert szállítanak az ÁVH részére, ezért sokszor tüzet nyitottak a mentőkocsikra. Több kocsit összetörtek, többe belelőttek, mások megsérültek vagy találatot kaptak. Ezzel a megfogyatkozott gépkocsiparkkal már nem tudtak eleget tenni minden hívásnak. Előfordult, hogy géppisztolysorozatot engedtek a szállító mentőkocsiba, közben számos polgári és fegyvertelen személyt megsebesítettek. A mentőorvosok közül sokan megsérültek, többen

. (Lásd a IV/16. számú forrást!)

Az állandóan érkező és súlyos sebesültek elhelyezése miatt a kórházak igazgatói késedelem nélkül intézkedéseket hoztak a helyzet megoldására. Megkezdték a műtők és sebészeti osztályok kiürítését, a betegek közül azokat, akiknek állapota ezt megengedte, hazaküldték, a további gyógykezelésre szorultakat pedig más osztályokra, pl. ideg- és elmeosztályra helyezték át. A kórházak főbejáratainál ún. átvevő-elosztó részleget állítottak fel, hogy a beérkező sebesültek kórházi felvételi teendői alól a működő osztályokat és a műtőket tehermentesítsék. A felvételi részlegből sebesültszállítók hordták fel a sebesülteket a sebészeti osztályra. Rendbe hozatták a pincéket, megkezdték a légófelszerelések ellenőrzését.

Ezen a napon történt augusztus 09.

1914

Megkezdődik a mülhauseni csata, mely az első világháborúban a németek ellen intézett első francia támadás volt.Tovább

1945

Az Egyesült Államok hadserege atombombát dob NagaszakiraTovább

1945

A Szovjetunió hadat üzen a Japán Birodalomnak és megkezdi Mandzsúria megszállását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő