„... hiteles adatok alapján írassék meg."

„Az úgynevezett proletárdiktatúra elsősorban a nemzeti állami és jogrend megbontására törekedett, és azok legveszedelmesebb ellenségeként jelentkezett, ennélfogva működéséből a tanulságok levonása és az ellene való védekezés nyilvánvalólag állami feladat. Ebben az esetben pedig mi sem természetesebb annál, hogy e mozgalomra vonatkozó és első sorban állami célokat szolgáló adatgyűjtést az állam szervezze meg."

A nagy létszámú Országos Bizottság Csánki vezetésével választotta meg az intéző bizottságot, amely 1920. január 8-án a Központi Statisztikai Hivatalban tartotta első, alakuló

.

A belügyminisztériumi körrendelet után Csánki Dezső - aki maga is szenvedett személyes sérelmeket a Tanácsköztársaság időszaka

- 1920. március 16-án kelt körlevelében fordult a törvényhatóságokhoz, melyben tájékoztatást kért a megkezdett adatgyűjtésekről, illetve arról, ki lesz a kapcsolattartó személy, akihez a bizottság közvetlenül fordulhat. Egyúttal mellékletben megküldte az adatgyűjtés módjára vonatkozó központi utasítást, valamint az egyes igazgatási területekre vonatkozó részletes vázlatot.

Csánki Dezső

Az utasítás külön felhívta a törvényhatóságok vezetőinek figyelmét, hogy a gyűjtést országosan egységes elvek szerint kell végezni - erre vonatkozólag adott részletes iránymutatást a több oldalas irat. Az Országos Bizottság elképzelései szerint az adatfelvételt, adatszolgáltatást az egyes intézmények szintjén kellett kezdeni, azokat törvényhatóságonként - kiemelt fontosságú ügyek esetén az eredeti iratokat mellékelve - egy kézben kellett összegyűjteni. Egy erre kijelölt hivatalnoknak kellett azután elkészítenie a hozzá beérkező iratokból összefoglaló jelentését, majd az egész anyagot továbbítani az Országos Bizottsághoz. Az országos gyűjtést - legalábbis a kimondott szó szintjén - nem sablonos jelentések újabb tárházának szánták a szervezők, hanem részletes (esetlegesen az addigi és párhuzamosan folyó számonkérési eljárások során fel nem tárt) adatokat akartak begyűjteni: „Igen erősen hangsúlyozzuk azonban, hogy nem száraz aktaszerű jelentéseket kérünk, hanem jellemző feldolgozásokat, amelyek nemcsak az aktákat szólaltatják meg, hanem a fontos eseményeket jelentőségük szerint kidomborítják és kiterjeszkednek az olyan jellemző apróságokra is, amelyekről írásos feljegyzés nem maradt. A hivatalos aktaanyag összegyűjtése mellett tehát még fontosabb feladat az egyéni gyűjtés, a jellemző tényeknek és beszélgetéseknek összegyűjtése, hogy az utókornak azok is

." Külön felhívták a figyelmet a lényegi kérdések és a kevésbé fontos apróságok elkülönítésének szükségességére, és elvárták a gyűjtést végző hivatalnokok magyarázó kiegészítéseit is. „Nem pletykákat akarunk összeszedni, nem elfogult emberek tendenciózus jelentéseit óhajtjuk összegyűjteni, ezért kérjük, ne méltóztassanak megengedni, hogy különösen az egyéni gyűjtés és az összefoglaló jelentések kapcsán olyan adatok jussanak a gyűjtés anyagába, amelyek alkalmasak az objektív történetírás félrevezetésére. Épp ezért köszönettel vesszük az olyan egyes írásokhoz csatolt kritikai megjegyzéseket is, amelyek az író esetleges elfogultságára, tévedéseire, helytelen megítéléseire vonatkoznak. Az ilyen megjegyzések az illető irathoz csatolandók és aláírással ."

Ugyancsak kérték a helyi sajtótermékek, újságok, plakátok, nyomtatványok, tárgyi emlékek beszolgáltatását és továbbításukat az Országos Levéltárba.

Azon személyek működéséről is kértek adatokat, akik a Tanácsköztársaság fennállása alatt a rendszert támogatták tevékenységükkel. Az igazságszolgáltatás körébe tartozó szervek (ügyészségek, bíróságok, büntetés végrehajtás) adatgyűjtését azonban a törvényhatóságoktól függetlenül kezelték, azok saját felsőbb szerveiknek küldték meg jelentéseiket, amelyeket azután központilag juttatott el az igazságügy minisztérium az Országos Bizottsághoz. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy a törvényhatóságoktól begyűjtött adatok is eljuthattak ezen az úton az igazságügyi hatóságokhoz. Már 1919 augusztusában megkezdődtek vagy előkészítési stádiumban voltak azok a polgári és katonai perek, amelyek a proletárdiktatúra működtetői (népbiztosok, vöröskatonák, a

, kommunista funkcionáriusok) ellen indultak.

Megjegyzendő, hogy az ügyészség nem csak az 1919-es Tanácsköztársaság, hanem az 1918-as forradalom után létrejött hatalmi struktúrát is törvénytelennek tekintette, így például gyilkosságként kezelte a Tanácsköztársaság alatt hozott halálos ítéleteket, rablásként a

. Ily módon nagy mennyiségű peres akta érkezett a bizottsági adatgyűjtéshez az igazságügy minisztériumból.

Hasonló módon a statisztikai jellegű adatgyűjtést a Központi Statisztikai Hivatalhoz irányították.

Az útmutató utolsó bekezdése rendelkezett az adatszolgáltatás határidejéről is: legkésőbb 1920. szeptember 1-jéig be kellett (volna) küldeni az adatokat. Ezt a határidőt azonban a legtöbb törvényhatóság nem tudta tartani.

A 2. számú melléklet tartalmazta az adatgyűjtés részletes vázlatát: 17 fő témacsoportot különböztettek meg, ezen belül sorolták be az egyes ágazatokat, intézményeket, melyek a társadalmi- gazdasági-kulturális élet szinte minden terét lefedték. Az erősen ideológiai jellegű bevezető fejezetek után (a bolsevizmus előkészítése, története, külpolitikája, hadügye) következtek a gyakorlatiasabb témák: a gazdasági élet, közigazgatás, vallásügy, igazságszolgáltatás, közoktatás- és közművelődésügy, egészségügy, közélelmezés, lakásügy, a szereplő egyének és azok életrajzai, a bolsevista üzemek, ellenforradalmak, a megszálló csapatok és a bolsevizmus, a bolsevizmus után folytatott agitáció és a nyomdatermékek. A témacsoportok szinte mindegyikében felbukkan a proletárdiktatúra adott témához kapcsolódó ideológiai hátterére vonatkozó kérdés: rákérdez a gazdasági életre vonatkozó elvekre, vagy a kultúrpolitikai reformtervekre. Fontos pont az úgynevezett bizalmi rendszer és a polgári megbízottak szerepe: a hadügynél épp úgy szerepel ilyen bejegyzés, mint a közigazgatásban a házbizalmiak és utcai felügyelők (házfelügyelők), vagy a közművelődésben a művelődési megbízottak és államosító megbízottak. A XIII. fejezet - „Szereplő egyének és azok életrajzi adatai" - nem hagy kétséget afelől, hogy minden lehetséges gyanúsítottat számba akartak venni: a népbiztosok, politikai megbízottak mellett külön sor foglalkozik az „exponált egyéniségekkel", és kérik a bolsevikok lehetőleg teljes névjegyzékét is.

Az első visszajelzések

Csánki Dezső újabb körrendeletet adott ki a törvényhatóságok részére 1920. május 28-án, amelyben pontosította az előzőekben leírtakat: nem kívánják, hogy minden törvényhatóságban egyetlen ember végezze a gyűjtést, hisz ez rengeteg munka, központi hatóságot pedig az ország helyzete miatt nem tudnak erre felállítani. Javasolják, hogy alakuljanak helyi bizottságok az adatgyűjtés megszervezésére, helyi szakemberek bevonásával. „Például egy járási székhelyen a közigazgatási részt a járási főszolgabíró támogatásával egy felkért úr, a gazdasági életre vonatkozót valamelyik földbirtokos vagy intéző, a vallás- és közoktatásügyre vonatkozót egy lelkész vagy tanár, a közegészségügyit a járási tiszti orvos stb. gyűjthetik ." Fontos, hogy a törvényhatóság vezetői teljes tekintélyükkel a gyűjtési munkálatok mellé álljanak. Csánki ismételten felhívta a figyelmet az Országos Bizottság részére történő adatszolgáltatás időpontjára, 1920. szeptember 1-jére.

Az adatgyűjtés helyi és országos szinten is erősen akadozott. Csánki Dezső 1920 karácsonya előtt néhány nappal - látván a jelentések beadása körüli országos késlekedést - a legegyszerűbb megoldást választotta: meghosszabbította a beadási határidőt, egyben sürgős tájékoztatást kért az adatgyűjtés pillanatnyi

. A törvényhatóságoknak legkésőbb 1921. március 1-ig kellett jelentéseiket beterjeszteniük.

Csánki Dezső 1921. március végén 33 oldalas összesítő jelentést készített a

a „Tanácsköztársaság történetére vonatkozó adatok gyűjtésére szervezett Országos Bizottság" addigi működéséről. Ebben tájékoztatta a minisztert arról, hogy az intéző bizottság megalakulása óta hat ülést tartott, az adatgyűjtési munkálatok minden törvényhatóságnál folyamatban vannak - az 1920 végére, majd 1921 elejére kiszabott határidőket azonban alig néhány törvényhatóság tudta csak tartani. A fentebb már említett, külön szisztémában gyűjtött bírósági-ügyészségi iratanyagok másolatai azonban beérkeztek1920 folyamán. A gyűjtés újabb és újabb határidő módosítások után 1923-1924-re kifulladt, messze nem sikerült a kitűzött célt elérni, bár így is tekintélyes mennyiségű iratanyag gyűlt össze az Országos Levéltárban. A gyűjtőmunka lassú feledésbe merülésének politikai okai is voltak: az 1920-as évek elején Horthy kormányzóvá választása után a Bethlen-féle konszolidációs időszakban az államhatalom stabilizálódott. Az 1921. évi III. törvénycikk „az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről" bűntettnek tekintette a kommunista szervezkedést, de egyúttal a hadseregbe olvasztott különítményesek kordában tartásához is megadta a jogi . 1924-re lassan véget értek az , kialakultak a karhatalom és az államvédelem szervei, tisztázódtak az egymással rivalizáló különböző katonai és a polgári titkosszolgálatok feladat- és hatáskörei, bár átfedések továbbra is voltak.

Ugyanakkor a törvényhatóságok számára a kiadott adatgyűjtés csak sokadik volt a végrehajtandó utasítások listáján, a közigazgatás tényleges újjászervezése és a mindennapi feladatok koordinálása lekötötte minden kapacitásukat. A gyűjtés folyamata nagy mértékben függött annak a törvényhatóság által megbízott hivatalnoknak a szubjektív hozzáállásától, személyes elkötelezettségétől is, aki a munkát helyi szinten végezte.

Az alábbiakban közölt iratok a Sopron thj. városra vonatkozó gyűjtéssel megbízott

főlevéltáros által hátrahagyott iratcsomóból . Valamennyi kiemelés az eredeti iratban is szerepel, illetve dr. Házi Jenő ceruzával az iratra vezetett ügyviteli emlékeztető feljegyzéseit itt nem közöljük. Az átírás szöveghű, a szövegközlésnél a mai helyesírás szabályait vettük figyelembe.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők