Az Ezredévi Kiállítás 1896-ban

„Ami a kiállítási területet illeti, az eddig folytatott tárgyalások mai állása a következő: A fő- és székváros közönsége 1892. évi november 9-én tartott közgyűléséből 1104. szám alatt hozott határozata alapján arról volt szíves értesíteni, hogy úgy a városligetnek azt a részét, mely az 1885-iki országos kiállítás czéljaira rendelkezésére állott, mint a Stefánia út jobb oldalán levő és a nyári színkörig elterjedő városligeti részt is átengedni kész; s egyúttal közölte azon óhajtásokat, melyeket a fő- és székváros érdekeire való figyelemmel szem előtt kíván tartatni.”

Előkészületek 

A „boldog békeidők" Magyarországa felemás képet mutat az érdeklődő számára: egyrészt az ország történetének egyik legdinamikusabban fejlődő időszakáról van szó, másrészt azonban a korszak számos feszültségtől volt terhes. Vagyis nagymérvű konjunktúra jelei voltak megfigyelhetők a korszakban, mert „amikor Európában a gazdasági fejlődés lelassult, Magyarország évi növekedési üteme

A helyzet árnyalása végett hozzá kell fűzni azt, hogy a gazdaság egyes szektorait vizsgálva egyaránt találkozunk fejlett és elmaradott ágazatokkal is, de összességében A gyarapodással, fejlődéssel szemben viszont a nemzetiségi kérdés komoly összeütközések veszélyét hordozta magában. (A kérdés kicsúcsosodását végül a háborús összeomlást követő események és a trianoni békediktátum jelentették.) S bár az etnikai feszültségek nem csitultak el a millenniumi ünnepségsorozat ideje alatt, 1896-ban sem, talán túlzás nélkül állítható, hogy a honfoglalás ezredik évfordulójának alkalmából szervezett, az egész országot bemutató, megmozgató eseménysorozat az 1867-es kiegyezéstől a Monarchia összeomlásáig tartó bő fél évszázad legjelentősebb kulturális eseménye volt hazánkban.

Az évforduló megünneplése az 1870-es évek közepétől kezdve foglalkoztatta a közvéleményt, az érdeklődés ekkor hírlapi cikkek formájában lelhető fel. 1878-ban azonban már a Magyar Tudományos Akadémia is

a kérdéskör iránt, újabb néhány év elteltével pedig a politika tűzte napirendre a millennium kérdését. A magyar kormány 1882. október 17-én fordult az Akadémiához azzal a kéréssel, hogy állapítsák meg a Kárpát-medence birtokbavételének kezdő és záró időpontját. A tudós testület történelmi bizottságának négy tagját kérte fel a kérdés kivizsgálására, ám mivel egy személy kimentette magát a feladat alól, végül hárman foglalkoztak a kérdéssel. Miután a kutatások a három személy egymásétól eltérő eredményeivel zárultak, az Akadémia hivatalos állásfoglalása a következő volt: a magyarok elődei 888 előtt még biztosan nem telepedtek le a Kárpát-medencében, ugyanakkor Az eredmény fényében a tudós testület, mint köztes évet, 1894-et jelölte ki a honalapítás ezredik évfordulójául. Az időpont további alakulása ezt követően már kizárólag politikai döntések függvénye volt. A minisztertanács 1890. szeptember 1-jén „időnyerés szempontjából" az 1895. évet tűzte ki az ünnepségek megrendezésére, a programok előkészítésével pedig a miniszterelnököt, a kultusz-, a pénzügy- és a kereskedelemügyi minisztereket bízta meg. 1891. augusztus 6-án Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter a minisztertanács elé terjesztette az érintett tárcák addig kidolgozott javaslatait, az ülés résztvevői pedig megerősítették, hogy 1895-ben rendezik meg a millenniumot. Ugyanekkor határoztak arról is, hogy ez alkalomból a fővárosban

     
Közlemény a Millenniumról és a kiállításról
 

Az első törvényjavaslatot, amely a millenniumi ünnepségekről rendelkezett, 1891. október 31-én szintén Baross vitte az országgyűlés elé, s ezt a törvényhozó testület el is fogadta. Az így megszületett 1892. évi II. tc. deklarálta, hogy 1895-ben Budapesten országos kiállítást tartanak, s ennek megrendezésével a kereskedelmi

1892-ben felmerült az is, hogy a millenniumi kiállítást pénzügyi okok miatt mégsem kellene megrendezni, de szeptemberben az időközben elhunyt Baross Gábor helyére lépő Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter előterjesztésére a minisztertanács végül a kiállítás megtartásáról döntött. Helyszínéül a

A Wekerle-kormány idején újabb módosítások történtek a millenniumi ünnepségek időpontját illetően, 1893 elején ugyanis a törvényhozás újabb tervezetet fogadott el: az 1893. évi III. tc. a kiállítás 1896-ra történő elhalasztásáról és a költségek fedezéséről rendelkezett, amelyet egy millió forintban állapított meg. A halasztás hátterében az állt, hogy a kormány több fontos építményt kívánt átadni az ünnep alkalmából, de azok 1895-re még nem készültek volna el. Ezek közé tartozott az épülő

az igazságügyi palota, valamint az Iparművészeti Múzeum. A millennium éve végül az 1896-os esztendő lett, május 31-én pedig az 1896. évi VII. tc. révén a törvényhozás rendelkezett a honfoglalás emlékének törvénybe iktatásáról is.

Ezen a napon történt január 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő