Az Ezredévi Kiállítás 1896-ban

„Ami a kiállítási területet illeti, az eddig folytatott tárgyalások mai állása a következő: A fő- és székváros közönsége 1892. évi november 9-én tartott közgyűléséből 1104. szám alatt hozott határozata alapján arról volt szíves értesíteni, hogy úgy a városligetnek azt a részét, mely az 1885-iki országos kiállítás czéljaira rendelkezésére állott, mint a Stefánia út jobb oldalán levő és a nyári színkörig elterjedő városligeti részt is átengedni kész; s egyúttal közölte azon óhajtásokat, melyeket a fő- és székváros érdekeire való figyelemmel szem előtt kíván tartatni.”

3. Árusítási tájékoztató a kiállító cégek és személyek részére

 

Tájékoztatás

az ezredéves kiállítás területén kiállítók által folytatandó elárusítás ügyében.

1896. január 21.

Az elárusítás módozatai         Az ezredéves kiállításon bemutatott tárgyak:

Közvetlen és közvetve

elárusítás        a) közvetlen a kiállító vagy ennek megbízottja, vagy

                        b) az igazgatóság kebelében szervezett elárusítási osztály közreműködésével, tehát közvetve árusíthatók el.

Detailszerű elárusítás A közvetlen folytatott elárusítás ismét lehet:

                        1. detailszerű, a mennyiben a kiállítás területén készült tárgyak,

                        emléktárgyak,

                        háziipari czikkek,

                        ékszerek,

                        arany- és ezüst-áruk,

                        díszmű-tárgyak,

                        anyag- és üvegipari tárgyak,

                        művirágok,

                        műlakatos- és fémipari czikkek,

                        élelmezési czikkek stb.

                        a vevők által azonnal el is vihetők, ha azok azonnal lehetőleg hason-minőségű és mennyiségű tárgyakkal pótoltatnak a kiállító által;

A kiállított tárgyakra

szorítkozó elárusítás. 2. tisztán a kiállított tárgyakra vonatkozó, a mennyiben e tárgyak az 1. pontban felsorolt kategóriák alá nem tartoznak, s így a kiállítás szabályzata értelmében a kiállítás bezárta előtt el nem vihetők.

A közvetlen elárusítás feltételei           Akinek elfogadott bejelentése van és a kiállítandó tárgyait akár detailszerűen, akár a 2-ik pontban adott módozat szerint közvetlenül maga vagy személyzete által akarja elárusítani, tartozik:

Engedély         a) elárusítási engedélyért folyamodni;

Illeték              b) a megállapított elárusítási illetéket fizetni;

(Az elárusítási illetékeket tárgyazó díjszabást kiállítási igazgatóság készséggel küldi meg minden érdeklődőnek.)

A megbízott     c) megbízottját az igazgatóságnál bejelenteni.

A közvetett elárusítás feltételei            Aki az igazgatóság kebelében szervezett elárusítási osztály, illetve a felügyeleti személyzet közreműködését kívánja igénybe venni:

            a) külön elárusítási engedélyt váltani nem tartozik;

            b) nem elárusítási illetéket, hanem a tényleg eladott tárgyak után fizet jutalékot;

Jutalék             (A jutalék nagyságát tárgyazó díjszabást a kiállítás igazgatósága készséggel küldi meg az érdeklődőknek.)

Meghatalmazás   c) tartozik, a mennyiben ezt bejelentési ívén nem tette volna, ez nem tette volna, ez irányban meghatalmazást adni a kiállítás igazgatóságának.

A közvetlen elárusítással megbízott belépése a kiállításra     A kiállító, ki tárgyainak közvetlen elárusítására engedélyt kapott, és megbízottat állított, kívánhatja, hogy megbízottja részére szabad bemenetre jogosító munkásjegy állíttassék ki.

Az elárusítási osztály elszámolása      A kiállító, aki tárgyainak elárusításával a kiállítás elárusítási osztályát bízta meg, kívánhatja, hogy az elárusítás eredményéről részletes könyvkivonat, elszámolása kézbesíttessék neki, nemkülönben, hogy a kiállított tárgyak alapján megrendelések is fogadtassanak el javára.

Figyelmeztetés            Minden kiállítónak érdekében áll az elárusítás kérdését mielőbb tisztázni, nehogy a kiállítás megnyitását megelőző néhány heti időben kérelmének gyors elintézése a munkahalmaz miatt akadályokba ütközzék.

Budapesten, 1896. évi január hó 21-én.

Az ezredéves országos kiállítás

Igazgatósága

 

Jelzet: MOL XXXII-23-i-3. 42. d. - Magyar Országos Levéltár. A Központi Statisztikai Hivatal Levéltára. KSH elnöke alá tartozó szervek iratai.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő