Az Országos Levéltár 1956-ban – egy munkatárs visszaemlékezése

A visszaemlékező a Magyar Országos Levéltárt Forradalmi Bizottmányáról, illetve az abban résztvevő személyek számonkérésére is kitért. A Forradalmi Bizottmány 1956. november 3-án alakult meg, majd december 4-én 12 fővel létrejött az ún. Levéltári Tanács, ami a Levéltárak Országos Központjának vezetője mellett javaslattevő és tanácsadó testületként működött. Ezt a tanácsot, mely alapvetően személyi kérdésekkel foglalkozott, 1957. január 30-ai negyedik, utolsó ülésén a karhatalom nyomására feloszlatták. Az interjúból kiderül, hogy a forradalmat követően az intézmény munkatársai - az ország dolgozóinak a nagy részéhez hasonlóan - „nagyon hosszú ideig" nem jártak be a levéltárba, sztrájkoltak.

A levéltári dolgozók megosztottak voltak a forradalmat illetően. Egy részük „abszolút elítélőleg nyilatkozott az eseményekről" (állítólag egzisztenciaféltésből kifolyólag), míg mások, ha helyeselték is, de passzívan viselkedtek - ezek közé tartozott Schmidt Ádámné is. De nem mindenki elégedett meg ennyivel:

„Aztán voltak, akik aktívan beszálltak. Hát a Komjáthy Miklós, például, aki később a Forradalmi Bizottmány elnöke lett minálunk a levéltárban. És az összes többiek: a

Maksay

	[X] Maksay Ferenc (1916–1984), történész. a történelemtudomány doktora. 1949-től az Országos Levéltár levéltárosa, 1962-től főlevéltárosa.

, meg akik a tagjai lettek, azok aktívan is részt vettek benne."

Trócsányi Zsolt levéltáros pedig a korabeli hírek szerint azért volt napokig távol az intézményből, mert részt vett vidéken az ottani forradalmi nemzeti bizottságok

. Nevezett október 23-át követően főszereplője volt egy olyan jelenetnek, amely a forradalom leverése után „kilengésnek" minősült (a levéltárban összesen két ilyen eset történt). Az akkor felállított vizsgálóbizottság megállapította, hogy Trócsányi október utolsó napjaiban rátámadt az intézmény egyik kommunista dolgozójára, és megfenyegette őt, mert az október 24-én fosztogatásokról beszélt. Ennek az epizódnak történetesen Schmidt Ádámné is szemtanúja volt:

„Volt egy nagyon nevezetes jelenet, amikor már csak öt-hatan jártunk be ide, és a portán úgy összejöttünk - munka már nem folyt - egyszer ott álltam vagy hatod magammal vagy nyolcad magammal, többek között a főigazgatóval, meg a

Szegi Antallal

	[X] Szedő Antal (1903–1975), levéltáros. 1951–1957-ig az Országos Levéltárban osztályvezető, majd intézetvezető-helyettes. Egyúttal a LOK vezetőhelyettese is volt (és nem vezetője, mint az interjúban olvasható). 1957-tól 1968-ig a Művelődésügyi Minisztérium önálló Levéltári Osztályának vezetője (ezzel az egész magyar levéltárügy irányítója).

[sic!], a Levéltárak Országos Központjának a vezetőjével [sic!], az is ott állt, meg a

Bátoriné

	[X] Bátori Barnáné, ekkor levéltári főmunkaerő besorolásban volt.

, aki egy házmesterné volt és párttag, és az ember nem tudja, hogy hogy került a levéltárba, mikor még írni se tudott - hát a párt szárnyain ugye - és talán még 1-2 ember. Szóval alig, alig voltunk, és hát nem is mentünk fel, mert munka úgy se volt. Én csak ideiglenes voltam akkor, nem is voltam rendes alkalmazott. Csak bementünk úgy szaglászni, hogy mi van. És bejött a Trócsányi Zsolt, aki főlevéltáros volt, meglátta a Bátorinét ott a portán, meg azt a néhány embert, erre elkezdett üvölteni a Bátorinéra, miközben ment föl az emeletre, hogy „Mit keres maga itt? Ronda proli! Takarodjon innen, maga nem idevaló!", és hasonló stílusban üvöltött. Mi csak ott álltunk, és nem szóltunk semmit, mert hát én gondoltam, hogy a Trócsányinak igaza van. Na de egy ilyen ordítás."

A forradalom leverése után ennek az esetnek szerencsére nem lett komolyabb következménye, Trócsányi csupán dorgálásban

de az állambiztonsági szervek ettől kezdve figyelemmel kísérték lépéseit. Az interjúban Schmidt Ádámné az ő esetével illusztrálta, hogy az '56 utáni retorzió viszonylag enyhe maradt az Országos Levéltárban: 

„Hát ezt most azért mondtam el, hogy mi történt velük azután. Természetes, hogy mikor bejöttek az oroszok, a Trócsányinak ezért felelni kellett, mert mégis jó néhány ember hallotta ezt az ordítást. És a Komjáthy, mint a Forradalmi Bizottmány elnöke, ugye, akkor összeültek a tagok meg az elnök, hogy állást foglaljanak a Trócsányinak ezzel a kirohanásával szemben. És hát megállapították, hogy a Trócsányi egy gyönge idegzetű ember, aki nagyon ki volt borulva, őtőle ezt nem lehet úgy venni, mint mondjuk egy más embertől. Szóval annyi kifogást találtak, és annyi mentséget, hogy a végén a Trócsányinak semmi baja se lett. Ugyanígy nem lett semmi baja sem a Komjáthynak, sem a Maksaynak, se az összes többinek, aki a Forradalmi Bizottmány elnöke vagy tagja volt. Egyiknek se lett semmi baja."

Tény, hogy 1957 júniusában tevékenykedő vizsgáló bizottság, mely a Levéltárak Országos Központjának vezetőjéből (Borsa Iván) az Országos Levéltár főigazgatójából és helyetteséből (Ember Győző, Szedő Antal) valamint a röviddel később párttitkárrá kinevezett

állt, mindössze négy dolgozó ellen indított vizsgálatot (köztük Trócsányi ellen), ebből kettőt „pártbomlasztó" tevékenységük miatt más levéltárba helyeztek át. A Forradalmi Bizottmány korábban említett tagjai (Komjáthy Miklós, Maksay Ferenc) nem voltak köztük.

Mindenesetre a Trócsányi-féle incidensnek - ha korlátozottan is - de állítólag mégis csak lett következménye a csupán szemtanúként jelenlévő Schmidt Ádámné számára:

„Én az egész jelenetnek csak egy passzív megfigyelője voltam, azon kívül, hogy ugye nem is voltam alkalmazott, rendes alkalmazott, én csak egy ideiglenes valaki voltam akkor, és a legközelebbi fizetésemelés, ami talán hat hónap múlva következett be, szóval nem mindjárt az események után, hanem amikor erre sor került... A kategóriámból, amelyben én dolgoztam, a fizetési kategóriámból mindenki kapott fizetést, csak én nem. És nem tudtam elképzelni, hogy miért. Hogy nincsenek megelégedve velem? Hát az nem igaz, mert én mindig nagyon szorgalmas voltam, és tovább bent maradtam, mint kellett volna. És a főnököm mindig nagyon meg volt velem elégedve. Nem tudtam elképzelni, hogy én miért maradtam ki, egyedül én a fizetésemelésből. És erre nagyon hosszú ideig nem is derült fény. Nem tudtam, egyszerűen nem tudtam. Se megérteni nem tudtam... És akkor egyszer valaki nekem visszamondta - de hogy ki, azt már nem tudom - jól értesült körökből, a párttitkár környezetéből, hogy én azért nem kaptam fizetésemelést, mert jelen voltam annál a jelenetnél, amikor a Trócsányi a Bátorinét lerohanta, és én nem léptem közbe. Mikor ott állt a főigazgató, ott állt a Levéltárak Országos Központjának a vezetője, és még nem tudom hányan, hát pont éntőlem várták volna el, hogy lépjek közbe! És mert ezt nem csináltam, azért én kimaradtam a fizetésemelésből. De a főigazgatónak ugyanakkor semmi baja se lett."

Ezzel viszont ellentmondásban áll, hogy elmondása szerint éppen a forradalmat követő hónapokban (amikor a dolgozók még sztrájkoltak) kapott arról levelet a Levéltárak Országos Központjából, hogy véglegesítették az állását. Valószínűleg azért, mert egy megüresedés után a LOK vezetője így akarta elkerülni, hogy egy külsős idegent helyezzenek erre a státusra. Mindenesetre érdekes fényt vet a korabeli személyzeti gyakorlatra, hogy az érintett a kinevezésről csupán a fent említett levélből értesült és semmiféle személyes egyeztetés nem előzte meg azt.

Az ország számos más intézményével ellentétben tehát a Magyar Országos Levéltárat 1956 után elkerülték az elbocsátások (mindössze két áthelyezés történt), letartóztatások és kivégzések - igaz, a forradalom alatt a levéltár dolgozói többnyire viszonylag passzív magatartást tanúsítottak. A komolyabb retorziók elmaradása minden bizonnyal a korabeli levéltári vezetés józanságával is magyarázható. Az alkalmazottakat ért bántódás mértékével azonban kiáltó ellentétben áll az épületet és annak dokumentumállományát ért iszonyatos pusztítás, melyet - némi jóakarattal - szintén minimalizálni lehetett volna. De ez nem a levéltári alkalmazottakon múlt: ők a kritikus napokban minden tőlük telhetőt megtettek.