„alea belli dubia”

Az oszmánellenes európai összefogás kialakítása

„Mivel azonban a háború kockájának fordulása mindig kétséges, és igazából nem lehet tudni, hogy ennél a háborúnál, amelyik eddig Őcsászári Felsége számára előnyösnek mutatta magát, mi fog történni Törökországban és Magyarországon, ezt az előnyt minél inkább szükséges kihasználni, és egyesült erőkkel az ellenség ellen kell tevékenykedni.” – szögezte le 1683. október 22-én, tizenkét nappal a győztes párkányi csata után I. Lipót császár legfőbb tanácsadói testülete a titkos konferencia.


Fordítás

A Római Császár Őfelsége titkos tanácsosának, kamarásának és birodalmi alkancellárjának,

az Aranygyapjas rend lovagjának (stb.). Ezúton barátsággal emlékeztetendő arra, hogy miként számoltak be tiszteletteljesen arról, amiről e hónap 22. napján a nevezettnél konferenciát tartottak - amelyen jelen volt Őcsászári Felsége két kamarása, az Oszmán Birodalomban járt internuncius, Alberto Caprara gróf és a rezidens, Georg Christoph von Kuniz -, amelyen a nevezettek javaslatot tettek arra, hogy a már megkezdett törökök és más ellenségek elleni háborút - a nagyhatalmú Isten által nyert győzelmek és más történések után - hogyan lehetne a legjobban és leghasznosabban folytatni, az ellenségeknek a legnagyobb kárt és szenvedelmet okozni. A nevezettek sok egyéb mellett azt is megfogadták alázatosan, hogy az albánokat és bosnyákokat, akikről könnyen elhihető, hogy a nehéz török rabigát, ha tudnák, leráznák, és mindent megtennének, hogy az ellenségnek nagy kárt okozzanak és nevezetes diverzáns tevékenységet fejtsenek ki, segítenék. Ugyanakkor a nevezettek messze találhatók, és máshogyan nem, csak tengeri hajóhaddal lehetne őket segíteni, ezért az érintettek mindent megtesznek, és hathatósan próbálnak közvetíteni a felé keresztül, a Velencei Köztársaság irányába az keresztül; a a és más fejedelmekhez pedig másokat küldenek, hogy ezt a tervezett művet és a kívánt hatást Őszentsége a pápa vezetése alatt hozzák létre. Így mindenki vállalni fogja azokat a nehézségeket, amelyeket viselnie kell, segítő kezet fognak nyújtani, és minden segítséget megadnak, mert azzal a mindent megmozgató elképzeléssel kerülnek szembe, hogy a katolikus vallás elterjesztését segítik, hogy ez a háború a pogányok ellen teljesen jogos, és hogy a mindenható Isten a jó szándékúakat remélhetőleg segíti. Azért is inkább biztos, hogy jó esélyekkel rendelkeznek, mert Őcsászári Felsége együttműködik a lengyel koronával, Törökországban a dolgok rossz állapotban vannak, és az Isten által adott és győzelem által az ellenség jelentős kárt szenvedett, Őcsászári Felsége és szövetségesei népeinek bátorsága nőtt, az ellenségé viszont csökkent.
Mivel azonban a háború kockájának fordulása mindig kétséges, és igazából nem lehet tudni, hogy ennél a háborúnál, amelyik eddig Őcsászári Felsége számára előnyösnek mutatta magát, mi fog történni Törökországban és Magyarországon, ezt az előnyt minél inkább szükséges kihasználni, és egyesült erőkkel az ellenség ellen kell tevékenykedni. Mivel Őcsászári Felsége nem kevesebbet, mint a számára lehetséges legnagyobb szorgalmat tanúsítja, és a Moszkvába és Perzsiába küldött követeken keresztül a szükséget és a megmutatkozó jó lehetőséget is bemutatja; a közvetítésével a egy bizonyos összeg lefizetése mellett ráveszi arra, hogy a nyugtalanítsák, és ezzel kényszerítsék őket arra, hogy maradjanak otthon, akárcsak Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt vagy másokat erre az oldalra állítja, és megmutatja nekik, hogyan hasznosíthatják magukat leginkább, és a törökök és tatárok ellen küzdeni tudnak.
A rezidens, egy született albánt pedig kiküldünk - mindennemű kötelezettségvállalás nélkül -, hogy lássuk, tud-e az ottani [ti. albán és bosnyák diverzáns] emberekkel beszélni, és meg tudja-e nyerni őket magának, hogy az ottani helyekről és végekről két vagy három embert küldjenek, akikkel Őcsászári Felsége a szükségleteiket megbeszélheti és megtárgyalhatja. Figyelemmel kell azonban lenni arra, hogy a támadást ne fedezzék fel idő előtt, és hogy a célok elérésére - amikor már elegendő erővel rendelkeznek őket segíteni - úgy használják fel őket, hogy a hadsereg a bekerített segítség nélkül ne kerüljön még nagyobb szerencsétlenségbe és nyomorba. Erről további rendelkezéseket a Birodalmi Alkancellár Úr fog hozni a maga helyén, és amikor szükséges, ezt a mindenki számára hasznos művet a hozzá tartozó elképzelésekkel együtt a lehető legjobban véghez vinni segíteni fogja. A nevezettnek a Császári Udvari Haditanács barátsággal ajánlja jó szolgálatait és szorgalmát.

 

A Haditanácsból
Linz, 1683. október 28.
Cristoph Dorsch

mpp.

H.
Az albániai utazás terve, és arról, hogy mit kell ott tenni

Linzből Grazba, Ljubljanába, Fiume, Spalato, Raguza, innen kényelmesen el lehet jutni a szerbiai Szkopje érsekségbe, innen pedig a kurbini Durrës érsekségbe, Kurbinból a mirditai Lezhë püspökségbe. Mivel pedig az utóbbi két egyházmegye igen közel fekszik egymáshoz, össze lehet könnyen hívni a helyi vezetőket.
Tudni kell, hogy Mirdita, Iballë, Pulati, Klos, Kelmend, Gosë, Papër és Fane szabad országok, és minden országnak megvan a maga vezetője, akit vajdának neveznek.
Annak érdekében, hogy a hágókon való átkelést akadályozzák, a törökök a következő helyekkel szemben állítottak fel várakat:
            Mirditával szemben áll egy Mathíának nevezett vár.
            Iballë-val szemben egy új vár Pukénál.
            Klossal szemben Botuše. 
            Kelmenddel szemben Ostrozub és Pllanë.
            Gosë-val szemben Hoçisht és Medun.
Fanéval szemben Luath.
Mivel a már említett várakat a mi keresztényeink [ti. keresztény testvéreink] őrzik, nem kétséges, hogy néhány dénárért szívesen sereglenek a kereszténység zászlaja alá.
A központi elképzelés azonban abban áll, hogy az Adriai-öbölben vagy Skhodër-nél vagy Durrës-nél vagy Vlorë-nél abban a pillanatban, amikor látják a keresztény hajókat és gályákat, a mondott szabad albán lakosok azonnal támadják meg ezen kikötők egyikét, puszta kézzel, szárazföldi úton azért, hogy a tengeri útról a keresztény hajók oda behajózhassanak és segíthessék őket.

A hátoldalon:
1683. október 26.
az albániai tárgyalásokról
emlékeztető az Udvari Haditanácsból

1683. október 26.

Őcsászári Felségének titkos tanácsosa, kamarása, birodalmi alkancellárja, Leopold Wilhelm, Königsegg és Rothenfels grófja, az Aranygyapjas rend lovagja számára barátsággal kézbesítendő.

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő