Cigánykolóniák felszámolása Pécsett 1956 után

„A cigányság gazdasági és kulturális felemelkedését nem a cigány bizottság fogja elvégezni, hanem az a mélyszántás, amelyet a szocialista társadalom végez el, amely a soraiba emelkedett cigányt nem a bőre színe, sem sajátos magyar beszéde, hanem elvégzett munkája és emberi tisztessége alapján fogja értékelni és a környék lakóinak nagyobb családjába megértéssel és szeretettel befogadni.”

A telepfelszámolások második szakasza a '70-es években

A már említett válságkezelés, elodázás és távlati terv, - amit a pécsi tanácsvezetés '60-as években tett -, korántsem kielégítő lépései után a közben észlelt betelepedések komolyabb intézkedésekre késztette a tanácsi apparátust. 1967 szeptemberében ezért felvették a kapcsolatot a salgótarjáni városvezetéssel, ahol ezt megelőzően számolták fel a mintegy

A nógrádiak felhívták a pécsiek figyelmét arra, hogy a telepek felszámolása és az azt követő építkezések során számtalan egészségügyi, kommunális, kereskedelmi és közművelődési probléma jelentkezett, ezért alapos előkészítést és részletes szociológiai felméréseket javasoltak. Ezt a pécsiek el is készítették, amely alapján ekkor még mintegy 100 fős növekedést regisztráltak a 8 cigánytelepen. Összesen 89 putrit számláltak meg, de ezek a számadatok már a felmérések alatt is változtak. Végül is 1969 tavaszán kezdődtek el a város kerületeiben a cigánytelep szanálások: a Majális téren, a Zsigmond telepen, a Füzes dűlőben és a Pipacs utcában. Mivel a Majális téri kolónia közvetlenül a Komlóra vezető út mellett feküdt, esztétikai és városszépészeti szempontból is ezt a telepet bontották le először. Kevéssé ismert, hogy a kiköltöztetett cigányok többsége nem kapott új házat, vagy lakóterületet, hanem a közeli, alig kétszáz méterre, az erdőtől nem látszó cigánytelepekre, az amúgy is túlzsúfolt Zsigmond- és György-telepre kerültek. Ezek az átgondolatlan kezdeti lépések komoly problémákat okoztak, mert a putri-lakók egy része, főleg az idősebbek nem voltak hajlandók elhagyni a kolóniát. Ezért a tanácsi apparátus szinte folyamatosan kérte a Azonban ők is tehetetlenek voltak, mert kényszer-kitelepítésekre nem volt felhatalmazásuk. Mégis tapasztalható a rendőri jelenlét olyan telepeken, mint pl. az Üszög pusztai kolónia, amit a korabeli meghatározással élve, a „cigánybűnözés" [popup title="melegágyának tartottak." format="Default click" activate="click" close text="BML. PMJVT VB ülések jegyzőkönyve. „Pécs város közrend- és közbiztonsági helyzete, figyelemmel az MSZMP Pécs Városi Párt Végrehajtó Bizottság 1971. szeptember 14-ei határozatára” A városi rendőrkapitányság jelentése szerint: „A bűncselekményt elkövetők számának emelkedése és értékelése tekintetében meg kell állapítani, hogy az utóbbi években emelkedést mutat a cigány lakosság kriminalitása, illetve részvételi aránya. Pécs városát érintően a legfertőzöttebb terület a Pécs-Üszög pusztai cigánytelep lakóinak összetétele és bűnözésben való részvétele, tevékenysége. Még rosszabb a helyzet, ha az itt lakó fiatal és gyermekkorúak magatartását, életkörülményeit vizsgáljuk. Zaklatólag hat, hogy a cigány gyermekek és fiatalkorúak a város utcáin erőszakos módon kéregetnek, ha nem kapják meg a kért pénzösszeget, vagy egyéb anyagiakat, akkor durva, nyomdafestéket nem tűrő visszaszólások történnek, vagy- és nem is kis számban – alkalmi lopást követnek el. Ezen magatartásuk főleg piacokon, vasútállomásokon, üzletekben, vagy nyílt utcán történnek. […] Pécs-Üszög puszta cigánytelep közrend- közbiztonsági veszélyességét mutatja az is, hogy razziák és egyéb ellenőrzések során a legtöbb rendőri intézkedést az itt lakó és ideiglenes jelleggel más területről érkező bűnöző cigányszemélyek tevékenysége adja. Menedéket kapnak nemcsak a pécsi járás, de a megye egyéb járásaiból érkező bűnöző cigányszemélyek egyenként és csoportosan is menedéket kapnak az itt tartózkodó személyeknél.” "] Maradt tehát a meggyőzés és a személyes példa hatása, de a legtöbben azért hagyták ott a telepeket mégis, mert nem tudták elviselni az eddig mindig zajos és élettel teli kolóniák lassú elnéptelenedését.

A szanálásokkal egy időben épülő új otthonok körül számos más probléma is adódott. Az építésekről 1969 júliusában megjelent kormányhatározat Pécs számára 1970-re csak 35 új lakás felépítéséhez nyújtott kedvezményes hitelkeretet. Ez a szám harmincra olvadt, de a legnagyobb gond az volt, hogy az ún. „C" típusú építési és vásárlási kölcsön kiutalására csak azok a cigánycsaládok tarthattak igényt, akik legalább két éves munkaviszonnyal rendelkeztek. Igaz, a keresőképes cigányság 70 %-a megfelelt ezeknek a feltételeknek de a lakásonként juttatott 30 000 Ft. ellenére sem tudták az építkezést többen vállalni. Ezen kívül a '70-es évektől számos visszaélés volt tapasztalható az építkezések körül. Gyakori volt, hogy a kapott összeget eldorbézolták, s mikor már nem kaptak sem újabb hitelt, vagy segélyt, a juttatott

A többség tisztességesen elvállalta, és felépítette az új házat, azonban nekik is sok problémával kellett szembenézniük. Az anyagi nehézségeken kívül az ekkor egyre jobban felerősödő, magyar és cigány oldalról egyaránt megfogalmazott előítéletekkel is meg kellett birkózni. A cigányság jobb anyagi helyzetbe kerülő részét a nem cigány lakosság nem fogadta be, a többi cigány pedig azért utasította el, mert „kivetkőzött", azaz elhagyta a „hagyományos" cigány-életformát. A korabeli tanácsi iratok alapján megállapítható, hogy a negatív jelenségekért általában a cigányokat tették felelőssé. Azaz nem nőttek fel a feladathoz, nem értették meg, hogy mindezek a változások értük történtek, nem eléggé aktívak a társadalmi élet különböző területein, nem hagynak fel antiszociális viselkedésükkel, stb. Teljesen egyértelmű, hogy ez a hivatalos álláspont, a korszak ideológiai megközelítéséből is fakadt: a létező legoptimálisabb, megdönthetetlen és hibátlan döntésekhez a társadalom egy része - jelen esetben a cigányság - képtelen felnőni és alkalmazkodni. Árnyalt, a valós problémákat objektívan elemző helyzetelemzés - legalábbis az államigazgatásnak ezen a szintjén - nem készült. A '70-es évek második felére, mivel a lakóházépítés-akció sok problémát jelentett, lakáskiutalásokkal próbáltak enyhíteni az elhelyezkedési gondokon. Ez szintén felemás módon valósult meg, mert a cigányszármazásúak nagyon alacsony számban részesedtek az új lakónegyedek, Újmecsekalja (Uránváros) és Ugyanis a nagyobb bányaüzemek és gyárak, amelyek elvállalták a náluk dolgozó cigányok lakásproblémáinak megoldását, zömében régi munkáslakásokat biztosítottak, és ezt gyakorlatot később a tanácsok is átvették. Ezért főként az I. kerületi egykori bányászkolóniák sor, vagy emeletes házaiban kaptak lakásokat. A '70-es évek második felétől erősödött fel ez a folyamat is, s kezdett cigánylakosokkal benépesülni többek között

A folyamatos bevándorlások következtében megemelkedett lélekszám miatt az újabb telepek problémáival, ill. ezek felszámolásával is foglalkozni kellett. A megyeszékhelyen a '70-es évek végétől erősödött fel a megye községeiből a cigányság betelepülése, ugrásszerűen megemelve a lélekszámot. A megye más területeire és Pécsre a szomszédos megyékből és az Alföldről ide érkező cigányok sok esetben az őket ért diszkrimináció elől menekültek Baranyába, de Pécs kétségkívül fontos gyülekező és találkozó-hellyé vált a különböző cigánytörzsek (beás, lovári, ungro /romungro/, sinti stb.)

. Az elszakadt, vagy távoli családtagok a híres pécsi vásárok alkalmával találkozhattak egymással, de

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő