Cigánykolóniák felszámolása Pécsett 1956 után

„A cigányság gazdasági és kulturális felemelkedését nem a cigány bizottság fogja elvégezni, hanem az a mélyszántás, amelyet a szocialista társadalom végez el, amely a soraiba emelkedett cigányt nem a bőre színe, sem sajátos magyar beszéde, hanem elvégzett munkája és emberi tisztessége alapján fogja értékelni és a környék lakóinak nagyobb családjába megértéssel és szeretettel befogadni.”

A telepfelszámolások utolsó szakasza

A '80-as években hatványozottan és összetetten jelentkeztek a cigánysággal kapcsolatos problémák. Ekkorra a megyei cigányság lélekszáma túllépte a 23 000 főt, Pécsett pedig közel 4000-en éltek. Területi megoszlásuk szerint Pécsett 13%-ra, a többi városban 14 %-ra, míg a megye községeiben 73 %-ra becsülték a letelepedési arányokat. Változott a cigánytelepek száma, mert szinte teljesen felszámolták a régi nyomornegyedeket. Igaz újak is alakultak, pl. a mohácsi ún. mexikói telepen, ha nem is a régi nyomortelepi szinten. A cigányság zöme azonban minden kísérletezés ellenére - főleg vidéken - egy tömbben maradt. 1980-ban még 12 kolónia volt Baranyában 1759 fős lélekszámmal, ami a


A 30 évvel korábbi állapotokhoz képest majdnem megduplázódott azon községek száma, ahol cigányközösségek éltek, mivel Baranya 297 településéből 253-ban alkottak kisebb-nagyobb, E lakások, házak elhelyezkedése és színvonala összetett és ellentmondásos képet mutatott, főleg a városokban, de némelyik községben is. A '80-as évek derekáig még volt anyagi lehetőség a megyében új lakások építésére, illetve a régi, értékcsökkent házak felvásárlására, de ezzel a lehetőséggel csak a cigányság 25-30%-a tudott élni. A tanácsi kiutalású lakóházak pedig, mint említettük lelakott, renoválásra szoruló épületek voltak. A megye több községében úgynevezett cigány utcák, s Újtelepek jöttek létre, melyek a régi épületekkel együtt különálló településrészt alkottak. A városokban és főleg a megyeszékhelyen, ahol 1989-ben közel 8 000 cigánylakos élt, gettószerű, elkülönült negyedek jöttek létre a külvárosokban. Ide elsősorban a pécsszabolcsi, meszestelepi, István aknai és a budai külvárosi „cigány-negyedek" sorolhatók. S kissé a jelen helyzetet is érzékeltetve jegyezzük meg, hogy ezek a „cigány-negyedek" tovább növekedtek. Baranya közel 40 000 cigány lakosából ugyanis A jobbára a peremkerületekben, külvárosokban megtelepedett cigányságnak elsősorban a megélhetési és szociális gondjai a legsúlyosabbak. Baranya egy-két községében, így Gilvánfán, Alsószentmártonban, s Ormánság néhány falvában pedig ezek a súlyos gondok odáig fajultak, hogy néhányan ismét az előző korokban jól ismert vályog-putrik építésével tudták csak lakásgondjaikat megoldani. Ezeket a szerencsére szórványos eseteket ismerve, úgy tűnik, mintha visszaléptünk volna az időben....

Ez a közel három évtized sorsdöntő változásokat hozott a cigányság életvitelében, sorsában is. Képletesen szólva a sár-putriktól a szükséglakásokig, az emeletes és családi házakig, komfortos lakhelyekig vezetett ez a nagyon ellentmondásos út, de milyen áron? Röviden összefoglalva, a telepek felszámolása, azaz a cigánykérdés megoldására tett kísérlet egy olyan politikai diktátumból fakadt, amely során sem a végrehajtó tanácsi apparátus, sem a befogadó társadalmi rétegek, még kevésbé a cigányság nem voltak felkészítve. A fejük fölött döntöttek a megkérdezésük nélkül. A cigányok beilleszkedése, vagy felemelkedése címmel hangoztatott aktuál-politikai jelszavak nem határozták meg konkrétan, hogy mit is értenek alatta. Pontosabban a gyakorlatban megvalósuló asszimilációs folyamatokat voltak hivatva elkendőzni. A rendszer, annak ellenére, hogy a jobbítás szándékát sem vitathatjuk el, a saját maga kereteibe próbálta meg beolvasztani a cigányságot kultúrájukkal, mentalitásukkal, tradicionális értékrendjükkel mit sem törődve. Igaz, nyomorúságos életkörülményeiket felszámolták, de új lakóhelyeiken az esetek többségében nem tudtak munkalehetőséget biztosítani, annak a cigányságnak, amely az új viszonyok miatt kénytelen volt feladni hagyományos cigánymesterségeit.

Az együttélésből fakadó konfliktusok, a kölcsönös előítéletek, érdekképviseleti testületeik hiánya, kultúrájuk fel és el nem ismerése, életszínvonaluk alacsony szintje továbbra is a társadalom perifériáin tartotta a cigányságot. Ezek a súlyos problémák, a közelmúlt hibás döntéseiből is fakadva napjainkban is aktuálisak, napirenden tartva az úgynevezett cigánykérdést.

A közzé tett források Pécs megyei Jogú Város Tanácsa valamilyen színtű testületeinél keletkezett dokumentumok, amelyek fontos képet adnak a baranyai megyeszékhely cigány problémáiról, így a putri-telepek felszámolásáról. Az iratokból azonban csak az egyik oldal intézkedéseit ismerhetjük meg, s a hatalom szemszögéből „láttatják" a cigány problémát. A cigányság véleményét nem ismerjük, hiszen a végrehajtó tanácsi apparátus nem is volt kíváncsi rá. A városi tanács határozatai, és az ülések elé került jelentések, beszámolók a szocialista korszak ideológiai behatároltságát, s ebből fakadóan a döntésmechanizmus egyoldalú (bár néha kétségkívül jó szándékú) folyamatát tükrözik, s az olvasó végig követheti a cigánytelepek felszámolásának, s a cigányprobléma, sokszor vitatott megoldásainak különböző állomásait is.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő