Cseppkő mint propaganda-eszköz Aggteleken

1950-ben a Népművelési Minisztériumban az aggteleki–jósvafői cseppkőbarlangot a babonák elleni küzdelem egyik fontos támaszának látták. Javaslatot dolgoztak ki a barlang természettudományos propagandaközponttá való kiépítésére, a megfelelő káderek – jelen esetben a barlangi túra vezetőinek – hiányos dialektikus materialista ismereteinek bővítésére, képzésére, a Barlangmúzeum felállítására, a kisvasút megépítésére, illetve a környék modernizálására.

Bevezetés 

1948-ban új korszak kezdődött el Magyarország életében, ez teljes politikai, gazdasági és társadalmi változást hozott, amellyel párhuzamosan elindult a kulturális élet átalakítása is. A Rákosi-korszakban Magyarországon a kultúra a politikai élet kiszolgálójává degradálódott. A művelődés színtereit, módszereit, eszközeit és alkalmait a politikai élet irányítói határozták meg. Kultúrforradalmat hirdettek, amely nem volt más, mint a fennálló rendszer alapjait biztosító pillérek egyike. Felülről szervezett és irányított, jól behatárolt programként jelent meg az iskolán kívüli népnevelés egész rendszere. Ezeknek az ideológiai elveknek iskolán kívüli terjesztését segítette az 1949. évi XV. törvény, amely létrehozta a Népművelési Minisztériumot. E döntéssel elindult a népművelés intézményrendszerének országos szintű irányítása és megszervezése. A Népművelési Minisztérium a művelődés szinte minden részét felügyelte: az irodalmi életet, a képző- és iparművészetet, a zene és tánc területét, a könyvtárakat, a színházakat, a mozikat stb. Meghatározta a művelődés irányvonalát, amelynek természetesen a politikai elvárások adtak keretet. Ideológiai szempontból a marxi materialista elmélet lett a kiindulópont. Emellett a művelődési intézményeknek mindig a gazdasági és politikai élet sikereit kellett propagálniuk. Társadalmi szempontból pozitív példaként a dolgozó paraszt- és munkásember jelent meg, ellenpólusaként, negatív példaként a klérus és a kulák.

A népművelés egyik fontos feladata lett a természettudományos ismeretek minél szélesebb körű terjesztése, elsősorban a vallásosság háttérbe szorítása érdekében. Ezt szolgálták a Szabad Föld Téli Esték és a Szabad Föld Vasárnapok ismeretterjesztő előadásai, a természettudományos szakkörök működései, a különböző alapismereti tanfolyamok tananyagai, természettudományos filmek és diafilmek kockái; és így rátaláltak az Aggteleki Cseppkőbarlangban meglévő lehetőségekre.

Az Aggteleki Cseppkőbarlang Közép-Európa legnagyobb barlangrendszere, a barlang sziklacsarnokai, hatalmas cseppkövei a természet többszázezer éves (magát a barlangot másfél-két millió évesre becsülik a szakemberek) munkájának az eredményeként jöttek létre. A víz, az erózió és a korrózió folyamatos együtthatásának jelentkezését a természettudományos ismeretek bővítésére mindig is használták, de 1950-ben ettől többet véltek benne felfedezni, így a Népművelési Minisztérium „természettudományos propaganda szempontjából megtekintette az aggteleki-jósvafői cseppkőbarlangot". Nemcsak a földfelszín állandó átalakulásának bizonyítására, a különleges állat- és növényvilág bemutatására gondoltak a cseppkőbarlanggal kapcsolatban, hanem a babonák leküzdésének egyik fontos támaszát látták benne. Javaslatot dolgoztak ki a barlang természettudományos propagandaközponttá való kiépítésére, a megfelelő káderek - jelen esetben a barlangi túra vezetőinek - hiányos dialektikus materialista ismereteinek bővítésére, képzésére, a Barlangmúzeum felállítására, a kisvasút megépítésére, illetve a környék modernizálására.

A közzétett dokumentumok a propagandamunka elindulását mutatják be. Az első dokumentum az általános tudnivalókat ismerteti a cseppkőbarlanggal kapcsolatban, kiemelve rendkívüli természeti adottságát, amellyel a természettudományos propagandát erősíthetik. A következő irat a barlang cseppköveinek elnevezését megváltoztató bizottság munkájának eredményét mutatja be. A bizottság a korábbi, a görög-római mitológiából (pl. Jupiter trónja), a vallás területéről (pl. Paradicsom), vagy a történeti múltból (pl. Nagy Sándor) vett figurák elnevezéseit, a mese (pl. Csipkevár), a népies motívumok (Matyórojt), és a kor ideológiájába teljességgel passzoló (pl. Szabadság) elnevezésekkel váltotta fel. A harmadik dokumentum az Aggteleki Cseppkőbarlang természettudományos propaganda-központtá alakításának konkrét javaslatait tartalmazza röviden.

A negyedik - talán mondhatni, hogy a legérdekesebb - dokumentum a barlangot bemutató idegenvezetők számára készült pontos szöveganyagot teszi közzé. Ez - aKalauz barlangvezetők részére - csak töredékesen maradt fent, de a kor szellemiségének pontosabb megértéséhez feltétlen szükséges megjelentetni. Az utolsó dokumentum a barlang és hozzátartozó turistaszálló szabályzatának tervezete, ebben szintén nagy hangsúlyt helyeztek e természeti képződmény népművelésben betöltött szerepének kiemelésére.

A dokumentumokat szöveghűen közöljük a helyesírási hibák kijavításával; az értelmetlen mondatok után [!] jelölést használtunk, a rövidítéseket szögletes zárójelben oldottuk fel.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő