Diktátorok szobrásza

„Az Önök országában és különlegesen a Párt Központi Bizottságában hiányoznak azok a szoborábrázolások, melyek a mi tanítóinkat mutatják be, Lenint és Sztálint, amelyeket fel kellene állítani egy méltó csarnokba. Ezért elhatároztam, hogy ajánlom Önöknek, hogy márványból vagy bronzból készíttessék el ezeket a számunkra oly kedves képmásokat, kiegészítve az Önök tanítómesterének és a fassizmus [!] elleni küzdelem kérlelhetetlen harcosának, Rákosi Mátyás elvtársnak a képmásával.”

Bevezetés

A Rákosi Mátyás nevéhez kötődő szűk évtizedben a képzőművészet szorosan összekapcsolódott a hatalom irányváltásaival, és idomult annak politikai viszonyaihoz. 1949 tavaszáig a művészeti életre, kis túlzással azt is mondhatnánk, a káosz a jellemző. Ad hoc intézkedések követték egymást, nem volt átgondolt koncepció egyik póluson sem. Ez 1948-ig szinte természetes következménye volt az országban folyó hatalmi harcnak. A kommunista uralom megszilárdulásával párhuzamosan egyre inkább érzékelhetővé vált az a törekvés, amely a politikai rendszert részleteiben is egyre jobban közelítette a Szovjetunióban kialakított gyakorlathoz. Néhány hónapon belül a művészeti és kulturális élet irányítása is a szovjet mintának felelt meg, végrehajtásáért a párt, zömmel képzetlen ideológusai, kultúrpolitikusai feleltek. Az ún. kulturális forradalom, amely a nép komplex szocialista átnevelését jelentette, magában foglalta az iskola, a propaganda, a művészet, a film, az irodalom és a tömegkultúra befolyásolását is. Az 1949. június 11-i országgyűlési „választásokat" követően megalakult új kormány létrehozta a Népművelési Minisztériumot, amelybe beolvasztották a vallás- és közoktatásügyi tárcát, a tájékoztatásügyet, így egy kézben összpontosult a nevelés, a propaganda és a kultúra irányítása. E minisztérium élére

került, akinek minisztersége idején teljesen átalakult, átformálódott az ország kulturális, művészeti élete.

Az új hatalom nagymértékben befolyásolta a közgondolkodást, és a művészetet is felhasználta politikai propagandaeszközként, ami egyúttal lehetővé tette számára, hogy ellenőrizze a társadalmi nyilvánosság elé kerülő alkotásokat. Mivel az állam vált a művészek kizárólagos megrendelőjévé és vásárlójává, létük az államtól függött, amely elvárta igazodásukat a támogatott stílushoz, a „

A művész és alkotása a propaganda játékszerévé vált, a politika tehetetlen kiszolgálójává alacsonyodott. Az a művész, aki nem állt be a sorba, nem működött együtt a hatalommal, tiltólistára került, megélhetési gondjai támadtak, vagy egyszerűen börtönbe zárták, esetleg munkatáborba helyezték. Csak a legnagyobb tehetségeknek sikerült - nem csekély diplomáciai ügyességgel - megteremteniük annak lehetőségét, hogy a hatalomtól, ill. az ideológiai „trendtől" eltérő alkotásokat hozzanak létre.

A képzőművészetet szintén a napi agitáció szolgálatába állították, a művészeket „agyonhalmozták" különféle „szempontokkal", elősegítették a sematizmus elterjedését és az elvtelen „alkalmazkodást" a művészek között. Az alkotó formaképzését nem zavarták „szubjektív önkényeskedések", mondanivalójának kifejezőeszközeit előre megszabták, szóban és írásban harcoltak a reakciós, szubjektív idealista nézetek ellen. Az új képzőművészeti irány a szovjet szobrászokéval rokon, s a „szocialista ember harcos materialista, optimista világszemléletét tükrözi". Az eszmei mondanivalót pedig a szocialista emberhez méltó pátosznak és

A tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a légkör rendkívül kedvezett a kisebb képességű, ám élelmes „művészeknek", akik a rendszer kiszolgálóivá szerettek volna válni akár politikai, akár művészi síkon, de a pénzügyi bevétel és a hírnév sem jelentett elhanyagolható tényezőt számukra. Előfordult, hogy egyesek szocialista küldetéstudatra hivatkozva nemcsak hazájukban, de más szocialista országokban is különböző előnyöket és megrendeléseket próbáltak kicsikarni saját maguk számára. Ilyen művész volt forrásaink főszereplője Kiril Todorov, bolgár szobrászművész is, akinek felajánlkozó levelei és a műveiről készült fotók egyértelműen ezt a mentalitást tükrözik. Az általa készített első - számunkra ismert - szobrok elkészültének (1944) ideje arra utal, hogy Todorov idejekorán felismerte az új „piacban" rejlő lehetőséget.

Kiril Todorov 1949 elején érkezett először Magyarországra. Ekkori jövetelének célja a terep feltérképezése és a lehetőségek számbavétele volt. Egyértelműnek látszik, hogy Todorov támogatókkal a háta mögött érkezett, de a támasz nem lehetett elég erős, mert mintegy vándorkereskedő, „handlé" módjára ajánlkozott a legfontosabbnak vélt magyarországi hatalmi gócokban. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, s ezt az MDP Központi Bizottságához írt levelében ki is jelenti, hogy Rákosi Mátyás „vendégeként" tartózkodik hazánkban. Ráadásul magával hozta 

és marsallról készített mellszobrát, amelyeket sikerült elhelyeztetnie az MDP Központi Bizottságának épületében. Az utóbbi első példányát vélhetően akkor készítette, amikor a marsall 1945-ben Szófiában díszpolgári címet kapott. A forrásunkban közölt fotón a Lenin, Sztálin és Dimitrov társaságában látható Tolbuhin szobor egyúttal azt is demonstrálja, hogy Todorov személyesen ismerte a marsallt, mivel a művek előtt ők ketten beszélgetnek. Szoborábrázolásai alapján a diktátorok szobrászának is nevezhetjük.

Felfogásunk szerint Todorov más szocialista országok vezetőitől is megbízatást kívánt szerezni, s ennek a „kereskedelmi útnak", a Szovjetuniót és Bulgáriát leszámítva, Magyarország volt az első állomása. (Erre utal az a tény, hogy felajánlkozó leveleiben csak az említett két országra hivatkozik.)

Kiril Todorov négy levelet írt különböző magyarországi szervekhez. A leveleket eredetileg bolgár nyelven írta, saját fejléces levélpapíron

A levelek a bolgár (orosz) „kincstári" nyelvezetnek felelnek meg, és a fordítás mind szóhasználatával, mind nyelvi fordulataival teljesen idegen a magyar nyelvtől. Időnként megmosolyogtatóak az olyan kifejezések, mint a „képmás" kifejezés alkalmazása a „szobor" helyett, Tolbuhin a „hadi káder", a német megszállás helyett „teuton leigázás", a „munkásosztályból fakadt honvédelmi káderek", a „munkásosztály vezérférfiai" vagy a „lángeszű Lenin" formulák.

A leveleket az Országgyűlés elnökének, az MDP Központi Bizottságának, a Hazafias Népfront Elnökségének és Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszternek címezte. (Farkast „csak" tábornok elvtársnak szólítja, nyilvánvalóan nem ismerte katonai rendfokozatát.) Feltételezéseink szerint nem egy időben, bár azonos dátummal készültek. Az Országgyűlés elnökéhez írt levélben Todorov utal arra, hogy „Öt hónappal ezelőtt" járt először Magyarországon, az MDP KB-hoz és a Népfront Elnökségéhez írt levelekben erre nincs utalás, csak jelzés értékűen szerepel, hogy „három hét óta" tartózkodik Magyarországon, a Farkas Mihályhoz írt levélben pedig egyszerűen csak „bizonyos idővel ezelőtt" érkezett Magyarországra. Második útjáról is csak közelítő dátumot ad meg.

Véleményünk szerint, az Országgyűlés elnökéhez írt levél keletkezhetett először, függetlenül a levélen szereplő dátumtól. Ebben a levélben Todorov nem titkolja, hogy felkereste az MDP Központi Bizottságát is ajánlatával. Javaslatot tett - igaz, kéretlenül - arra vonatkozóan, hogy a „munkásosztály [...] ezen kedvelt képeit" hol állítsák ki. Javasolta, hogy a Parlamentben, a Honvédelmi Minisztériumban és az MDP Központi Bizottságában is helyezzék el a szobrokat. A szobrokat (Lenin és Sztálin mellszobrát) carrarai márványból faragta ki, amelyek „nemcsak műalkotásul szolgálnak, hanem [...] propagandául is", hiszen kifejezést adnak „annak a határtalan tiszteletnek és szeretetnek, amit az egész magyar nemzet érez ezen személyiségek iránt". Rákosi szobrának megmintázásával célja, hogy „felszabadítóink iránt érzett mély tiszteletünknek" adjon kifejezést. Leveleiben csatolta minden alkotásának fényképét, s egy írásbeli ajánlatot, utóbbiak azonban nem voltak fellelhetők a dokumentumok között.

A levelek egyértelművé teszik, hogy 1949. június 4-e előtt már hetekkel korábban Magyarországon tartózkodott. Mint „munkaszerető ember" kötelességét teljesíti, hiszen látogatásának „különleges küldetése" Rákosi Mátyás portréjának megmintázása, mivel a szocialista képzőművészek „harcában" azt a feladatot tűzte maga elé, hogy „a szocialista tan megteremtőinek és megalkotóinak képét mellszobrok alakjában" megörökíti. Mindezen alkotásokat bemutatja Rákosi Mátyásnak abban a reményben, hogy így újabb megbízatást kap. Leveleiben utalást tesz a már korábban elkészített munkáira, így Marx, Engels, Lenin (Szófia, 1946), Sztálin (Szófia, 1944), Georgi Dimitrov, 

  és mások képmásaira, amelyeket szeretne kiegészíteni „a magyar nép tanítómesterének és vezetőjének mellszobrával", amelyet már megmintázott (1949). Korábban elkészítette    és Sztálin szobrait is. (A nevek melletti dátumok a fotókon jelzett évszámra utalnak.)

Megállapítja, hogy Magyarországon hiányoznak azok a szoborábrázolások, amelyek a Szovjetunió és a szocialista országok nagy „vezéreit" mutatják be, ezért a levelekben több elképzeléssel áll elő. Egyik levelében javasolja, hogy ezen „kedves képmásokat" [...] „ünnepélyes és szembeötlő helyen", a Központi Bizottság helyiségében állítsák fel, amit kiegészíthetnének Rákosi Mátyás képmásával. Természetesen ő lenne a legmegfelelőbb személy ennek megmintázására.

A Magyar Függetlenségi Népfront vezetőségét két ajánlattal is meglepte. Az egyik, hogy egy „méltó külsejű" csarnokot be kellene rendezni a munkásosztály nagy tanítómesterei és vezetői - Lenin, Sztálin és Rákosi - szobrai részére. A „már kész alkotásaimmal" azonnal meg lehetne ezt valósítani. E sorok egyértelműen bizonyítják, hogy korábban készített műveit mintegy másolatként próbálta jó pénzért a Népfront rendelkezésére bocsátani, természetesen megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében. Gyakorlatilag házal, ugyanakkor alkotásaival arcátlanul sorozatgyártásra buzdítja az érdekelteket.

Javasolta, hogy a Népfront összes vidéki szervezetei részére is készítsenek hasonló szobrokat, amelyek a „munkásosztály vezérférfiainak szoborművei elkészítését" jelentené. Erre azonban ő nem vállalkozik, hanem nagylelkűen felajánlja, hogy e feladat elvégzésére magyar művészeket kérjenek fel, mivel a magyar képzőművészek így „tevékenyebb részt tudnának vállalni a propagandában és a „magyar szocialista köztársaság" felépítésében. Dicséri a magyar képzőművészeket, ugyanakkor elismeri, hogy a magyar szobrászok között is vannak olyan mesterek, akik csak arra várnak, hogy megbízást kapjanak, s kár lenne, ha az ő alkotásaik a műtermekben elzárva maradnának. Nyilvánvalóan nem csupán a levélíró felszólítására, de hamarosan valóban jó néhány magyar képzőművész, aki addig „lábhoz tett nyelvvel" várta a lehetőséget az ideológiailag megfelelő megrendelésekre, kapott lehetőséget a szocialista jövő bemutatására.

A Honvédelmi Minisztériumnak is ajánlatot tett, hogy annak bejáratát Sztálin, Tolbuhin és Rákosi

A szobrok árát láthatóan nagy üzleti hozzáértéssel szabta meg. A márvány mellszobrokért - természetesen carrarai márványból elkészítve és a helyszínen felállítva - 40 000 Ft-ot kért, azonban a „kivételes figyelem és vendégszeretet folytán, melyet irányomban itteni tartózkodásom alatt tanúsítottak" az árat darabonként 35 000 Ft-ra csökkentette, a bronzból készült szobor árát pedig „művészien cizellálva és patinálva" 25 000 Ft-ra taksálta. Ha figyelembe vesszük, hogy 1949-ben egy pártapparátusbeli munkatárs bére 800-1000 Ft körül mozgott, akkor az általa kért összeg minimálisan 5-6 millió Ft-nak felel meg, ami abban az időben különösen magas alkotói díjnak számított. Ez egyúttal arra is utal, hogy a kommunista küldetéstudat és az üzleti szellem békésen megfért egymással Todorovnál.

A levelek alapján nemcsak szoborkészítéssel foglalkozott, hanem „bizonyos technikai felvilágosításokat", vagyis szakmai tanácsokat is hajlandó volt adni egy „ilyen felelős feladat kivitelezésé"-hez. Ha megkapja a megrendelést, azt a legértékesebb carrarai márványból vésné ki, ami arra utal, hogy beszerzési lehetőségei is jók voltak, hiszen ehhez az imperialista Olaszországból származó drága szobrászati nyersanyaghoz abban az időben rendkívül nehéz volt hozzájutni. Rákosi szobrát szintén carrarai márványból kívánta elkészíteni. A honvédelmi miniszterhez írt levélben találunk utalást arra vonatkozóan, hogy hamarosan Olaszországba utazik, ahol beszerzi a jelenlegi legjobb minőségű márványt, természetesen csak „abban az esetben, ha kedvezően fogadják" ajánlatát. A bolgár nyelvű levelek fejlécén Szófia mellett egy római stúdió neve is szerepel, ami bizonyíték arra, hogy kapcsolatban lehetett olasz művészkörökkel.

Mindezek ismeretében élesen vetődik fel a kérdés, vajon milyen művészi elhivatottság és hivatástudat, önálló alkotni vágyás, netán egyéni gondolkodásmód vagy alkotószabadság jellemezhet egy olyan művészt, aki a már korábban elkészített alkotásait próbálja meg ismét eladni egy másik, esetleg harmadik szocialista ország vezetőjének, s megrendelésekért házal különböző országok politikai vezetőinél. A fent ismertetett adatok alapján elmondhatjuk, hogy Kiril Todorov valódi és igazi célja egyértelműen megrendelések szerzése volt. Persze nem tudhatjuk, miért éppen őt részesítették előnyben a hazai szobrászművészekkel szemben, és készíthetett szobrot Rákosi Mátyásról. A szobor készítésének stációiról

A kutatás során egyre jobban kezdett érdekelni nem csupán Todorov személye, hanem a hasonló esetek, személyek tevékenysége, sikerük vagy sikertelenségük oka, ami nem választható el a kelet-európai diktatúrák működési mechanizmusától. A további kutatások során ezért nem csupán Kiril Todorov munkásságának, magyarországi tevékenységének feltárása a célunk, hanem ennek a - nevezzük „Todorov jelenségnek" - mind szélesebb bemutatása.

Todorovnak sikerült üzletet kötnie Magyarországon, amint azt a róla és Rákosi Mátyásról mintázás közben készített fotók és a kész szobor is bizonyítják. Ugyanakkor sem az MDP, sem más állami hatalmi szerv (Minisztertanács, Elnöki Tanács, Honvédelmi Minisztérium) iratanyagában nem találtuk nyomát annak, hogy foglalkoztak volna egy Kiril Todorov-féle „szoborpanteon" kialakításával, vagy akár a már elkészült, s felajánlott szobrok megvételével. Ebben nyilván a költségek is szerepet játszhattak, nem beszélve arról, hogy a „műveket" ésszerűbb volt magyar alkotókkal elkészíttetni. Másrészt pedig 1949 novemberében közelgett Sztálin 70. születésnapja, ami háttérbe szorította a többi „népi demokrácia" vezetőinek személyét. Szentségtörés lett volna, hogy a „generalisszimusz" ünneplése mellett más is kitüntetett figyelmet kapjon. Úgy tűnik, az ügy súlyának megfelelően informális döntés született, s nem volt szükség arra, hogy a Politikai Bizottság, a Titkárság, vagy a Szervező Bizottság tárgyaljon a kérdésről.

A közölt forrásokat, fotókat a Magyar Országos Levéltár Rákosi Mátyás titkári iratai között őrzi.

* * *

A kommunista vezetőkről készített szobroknak, festményeknek 1948-tól egyfajta konjunktúrája alakult ki a szovjet táboron belül, így Magyarországon is. Erre utal, hogy 1949. július 11-én az MDP Szervező Bizottsága engedélyezte a Herendi Porcelángyár által bemutatott Sztálin szobor és Lenin plakett gyártását és sokszorosítását, ugyanakkor nem járult hozzá ahhoz, hogy a Szabadság szobrot és a Sztálin plakettet a bemutatott kivitelben gyártsák. Az ülésén - nyilvánvalóan a „negatív tapasztalatok" miatt - úgy határoztak, hogy a „testvérpártjaink és Pártunk vezetőiről" készített szobrokat a Belügyminisztériumnak, majd a Szervező Bizottság Titkárságának előzetesen meg kell mutatni, ill. jóváhagyatni. Augusztus 22-én ismét napirendre került a Herendi Porcelángyár előterjesztése. Ekkor a Lenin és aSzocializmus felé című szobrok forgalomba hozatalát tiltották meg, mivel a bemutatott minta nem volt megfelelő. Egyúttal a Szervező Bizottság szükségesnek tartotta, hogy a Szovjetunióból hozzanak be megfelelő mintákat a Lenin és Sztálin szobrok elkészítéséhez.

Más kezdeményezések is születtek, ezek közé tartozott Blazsek László szobrászművész alkotása, akinek Rákosiról készített „életnagyságú mellszobrának" terjesztését a Szervező Bizottság 1949. október 10-i ülésén nem fogadta el, és a belügyi hatóságokat a meglévő példányok megsemmisítésére utasította. Az előterjesztő szerint a szobor „olyan kriminális torzítás" volt, hogy szükségtelennek tartották akár a Szervező Bizottságnak, akár más pártfórumnak bemutatni.

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők