Sztálinista bírálat Budapestről

Az első csehszlovákiai magyar tankönyv VKM szemmel

„Igen furcsán hat a következő mondat: ’Sorsunk Szlovenszkóhoz köt.’ Figyelmen kívül hagyva azt, hogy miért Szlovenszkóról, miért nem Csehszlovákiáról beszél, mindenesetre fel kell figyelni erre a megjegyzésre. A sors ide köt - ez azt jelenti, hogy bele kell törődni abba, hogy itt kell élnünk. A sovinizmus tér vissza ebben a mondatban. A népi demokráciák nem ezzel a gondolattal nevelik a nemzetiségek gyermekeit.”

Ortutay miniszter a megkapott tankönyvet Gyalmos János minisztériumi főosztályvezetőnek, valamint az Országos Neveléstudományi Intézet számára küldte tovább, véleményezést kérve tőlük. Az augusztus végén visszaküldött könyvhöz Gyalmos mellékelt egy négy oldalas bírálatot, melynek végén egyébként nem szerepelt aláírás, és a gépelt szöveg elején kézírással és lila színnel tüntették fel a „Bizalmas!” megjelölést.

A feljegyzés tartalmának vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a korszakot, amelyben keletkezett, sem pedig azt, hogy magának a miniszternek szánták. Ettől függetlenül a bírálat rendkívül jellegzetes módon viseli magán a sztálinista–rákosista kor stílus- és tartalmi jegyeit, sőt egyoldalúságában túl is tesz rajtuk.

Arról a tényről, hogy ez a felvidéki magyarság első tankönyve a háború óta, szó sem esik. A tartalmi elemzésnél az ideológiai szempontok játszanak elsődleges szerepet, azon belül is az egyház és a vallásosság elleni harc dominál (1949-ben vagyunk!), majd ezt követi a Szovjetunió dicséretének és a személyi kultusz hangsúlyozása. Sokadlagos helyre szorul a pedagógiai tartalom vizsgálata – bár végül azt is igen negatívan értékelik. A felvidéki magyarság oktatásának jogai, megsegítésük és az esetleges támogatás lehetősége meg sem jelenik a bírálatban. Tartalmi pozitívumot sem említ meg a kritika.

Elgondolkodtató a következő mondat is, amelynél nehezen hihető, hogy a bíráló ennyire ne tudta volna a felvidéki magyarok nyelvi identitását: „ezeknél a gyermekeknél különösen fontos, hogy szép magyarságot tanuljanak, hiszen a magyar nem anyanyelvük.”

A feljegyzésben a fentieken kívül egyéb tanulságos jellemzőkre is rá lehet bukkanni. Így például Isten nevét eleinte nagy „I” betűvel írták, és csak a legvégén kicsivel, pedig a készítő mindeközben legnagyobb erővel a klerikalizmust ostorozza. Tévedés az a beállítás, hogy Pósa Lajos Fohásza lenne a legutolsó vers, ugyanis a könyvet egy A Munka dala című, a szerző által írt vers zárja. A Szovjetunió harsogó dicsérete ebben az időben Magyarországon általánosan kötelező volt, de a korabeli Csehszlovákiát kevésbé jellemezte. A feljegyzés késztője az ún. Szlovák Nemzeti Felkelés (Slovenské národné povstanie) esetén szemére veti a tankönyv írójának, hogy „nem emlékezik meg” a szovjet szerepvállalásról (és szerinte szovjet ejtőernyősök segítségével tudták csak „sikeres partizánharcukat” megvívni), pedig az olvasmányban egyértelműen megjelenik, hogy „a partizánok között sok volt már a szovjet katona is”. (Egyébként a felkelést a németek a hozzájuk hű szlovák haderővel közösen leverték.)

A munka dala

Megjegyzendő még, hogy a bírálónak – szerencsére – nem akadt meg a szeme a „gy” betűt begyakoroltatni hivatott mondaton sem: „magyar gyermek vagyok!” (Egyébként a „gy” betűhöz kapcsolódó történet egy gyárról szól.)

A könyv, valamint dokumentum (tisztázat) Ortutay Gyula miniszter 1949. évi iktatott iratai között található, a XIX-I-1-v-1939-1949. levéltári jelzet alatt. A feljegyzést írógéppel készítették, illetve javították (x jelekkel történt átgépeléssel), az ezeken kívül észlelt hibákat pedig grafitceruzával igazították ki. A további pontozási hibákat és az egyértelmű félregépeléseket javítottuk, a nagyon jellemző kifejezéseket [!] jellel hangsúlyoztuk ki. Az eredetileg is a szövegben szereplő (sic!) bejegyzést, valamint a hármas központozásokat (…) meghagytuk.

A bírálatban lapszámokkal megadott és így kritika alá vont olvasmányokat digitális másolatban csatoljuk.

 

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő