Bulgária a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba.Tovább
Mindszenty bíboros amerikai menedéke – A magyar államvédelem meghiúsult csapdája
A Mindszenty-szakirodalom gondosan számontartja, hány esetben nyílt elvileg esély Mindszenty bíboros menedéke kérdésének a megoldására. Az alábbiakban egy 1957-ben lezajlott eseménysorra szeretnénk felhívni a figyelmet. A végül sikertelennek bizonyult csapdát a magyar elhárítás állította Mindszenty számára 1957 januárjában, bő két hónappal az amerikai diplomáciai menedék kezdetét követően.
A Mindszenty-szakirodalom gondosan számontartja, hány esetben nyílt elvileg esély Mindszenty bíboros menedéke[1] kérdésének a megoldására. Ennek a lehetősége villant fel például 1958 októberében, amikor – a Vatikán nevében eljárva – Garret Ackerson ügyvivő[2] jegyzékben kérte a magyar féltől a bíboros biztonságok kiutazását a pápaválasztó konklávéra. Ezt azonban a Külügyminisztérium durva hangvételű válaszában elutasította.[3] Az alábbiakban egy ennél jó másfél évvel korábbi esetre szeretnénk felhívni a figyelmet. A végül sikertelennek bizonyult csapdát a magyar elhárítás állította Mindszenty számára 1957 januárjában, bő két hónappal a menedék kezdetét követően. De kezdjük a történetet a legelején!
Közismert, hogy Marton Endre[4] (1910–2005) és a felesége, Neuman/Nyilas Ilona[5] (1912–2004) 1949–1950-től az AP, illetve a UP hírügynökség tudósítójaként[6] dolgoztak Magyarországon, és gyakran találkoztak az amerikai diplomatákkal. Koholt kémkedési vádak alapján 1955 februárjában a férjet, majd júniusban a feleségét letartóztatták. Még ebben az évben tizenhárom, illetve hat év börtönbüntetésre[7] ítélték őket, de egy év múltán (április elején, illetve augusztusban) kegyelemmel szabadlábra kerültek, és folytathatták a tudósítói munkájukat. Sőt, egyenesen felszólították őket erre, mivel további terveik voltak velük. Ezt az amerikai oldalon viszont a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének és a magyar belpolitikai helyzet javulásának a jeleként értékelték. Martonék – többek között – szoros kapcsolatban álltak az amerikai diplomata Rogers[8] családdal, akik a letartóztatásban lévő magyar alkalmazottak szabadon bocsátásáért is kitartóan lobbiztak.[9] A forradalom napjaiban, sőt egészen 1956. november 10-ig a Marton család a követség oltalmában (de nem a menedékében), a Szabadság téri épület földszintjén tartózkodott.[10] Így az a helyzet állt elő, hogy az oltalmat élvező Marton-család – eltérő jogi státuszban – néhány napig egy fedél alatt tartózkodott a menedékes Mindszentyvel. Az oltalmukat azonban elhagyták, miközben a bíboros – a követség épületének III. emeletén, a követ irodájában – a menedékében maradt. Ezt követően 1957. január 17-én a két gyermekükkel, Júliával (sz. 1946) és Katival (sz. 1949) a hatóságok által kibocsátott útlevéllel kivándoroltak Magyarországról. Ezt követően az USA-ban folytatták az újságírói tevékenységüket.
Mindszenty József a budapesti Prímási Palota udvarán 1956. november elsején.
Forrás: Fortepan / ETH Zürich
Történetünk egy másik szereplője, a fent említett Jordan Thomas Rogers (1921–2022) II. o. kereskedelmi titkárként és alkonzulként négy és fél évet töltött a budapesti amerikai követségen. 1953 nyarától dolgozott itt, tehát az 1956-os forradalom idején is a magyar fővárosban tartózkodott. A magyar kémelhárítás 1954 márciusában készített összefoglaló jelentése szerint „[…] elhárítási szempontból foglalkozunk Jordan Thomas személyével […] Átlagon felüli képzettséggel és általános műveltséggel rendelkező személy […] Értékelésünk szerint gazdasági jellegű hírszerzéssel foglalkozik […] a vidéki utazásokat is felhasználja hírszerzésre.”[11] Rogers volt az, aki a Marton családot 1957 januárjában gépkocsival kivitte Magyarországról. A naponta változó ügyeletes amerikai diplomata, így többek között az ő egyik rendszeres feladata volt Mindszenty napi udvari sétájának az elvégeztetése.[12] Rogers németül és magyarul beszélgetett vele. Ezek az eszmecserék, például annak az ismerete, miképpen vélekedik a bíboros a követségi tartózkodásáról, igencsak hasznára váltak a lentebb ismertetett „ÁVÓ-s”[13] csapda veszélyességének a felismerésében.
Az alábbiakban négy forrás összevetésével azt kívánjuk bizonyítani, hogy Mindszenty amerikai menedékének a lezárására az első kísérlet már 1957 januárjában megtörtént. De előbb lássuk, ki volt még fontos szereplő ebben a történetben. Remek könyvében Kati Marton – nem kevés rácsodálkozással – saját maga számára is feltárta családja történetét.[14] Ebben felidézi, hogy amikor már bizonyossá vált a kivándorlásuk, az édesapja telefonon egy olyan ajánlatot[15] kapott az ÁVÓ-tól, hogy távozásukkor vigyék magukkal Mindszentyt: „Tudjuk, hogy holnap távoznak […] nem tenne-e meg egy utolsó szívességet a hazájának? Vigye magával Mindszentyt, és vörös szőnyeg fogja várni a határon.”[16] Fontos forrás, de mint a legtöbb visszaemlékezés, részben pontatlan: Az ajánlat kézhezvételekor Martonék már a szomszédban lakó Rogersék házában tartózkodtak, tehát kissé furcsa, hogy nem a vendéglátója, hanem Marton Endre vette volna fel a telefont. De még inkább nem stimmel a dátum. A hívás ideje nem lehetett január 16-a, a Bécsbe való indulásuk előtti nap, hiszen Edward Wailes távirata[17] napokkal korábbi, január 10-i dátumozású. Arra is gondolnunk kell, hogy a bíboros meggyőzéséhez némi időre lett volna szükség. Nem valószínű, hogy ugyanolyan gyors elhatározásra jutott volna, mint amikor 1956. november 4-e hajnalán Tildy Zoltán felvetette neki az amerikai menedék lehetőségét.[18] További probléma, hogy a Marton családnak ekkor már nem volt gépkocsija, ezért szorultak Rogersék fuvarjára, és emiatt a követség akár el is utasíthatta volna a kérésüket. A lényeg azonban stimmel: az ÁVO Martonék szerint is sikertelen kísérletet tett a menedéknek a saját szája íze szerinti gyors lezárására.
Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének épülete 1956. október 25-én.
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula
Ez a családi legenda azonban nagyon is egybecseng Edward Wailes[19] 1957. január 10-i alábbi táviratával (fogalmazta Jordan Rogers, akit tehát Wailes beavatott a magyar ajánlatba), amely szerint „[…] Megbízható forrásunk [Marton Endre] úgy tájékoztatott bennünket, hogy megkereste egy ÁVÓ-s […]” és megkérte, hogy „[…] szondázza meg a követségünket, vajon lehetséges-e az USA-val és Mindszentyvel megállapodásra jutni arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot.” Marton – aki maga is azonnal ráérzett a csapda veszélyére – ezt a fentiek szerint jelezte is Wailesnek, aki „[…] kételkedett abban, hogy a rezsim komolyan reménykedhet abban, hogy Mindszentyt rá lehet beszélni az ország elhagyására.” A kinevezett követ úgy döntött, hogy az ajánlatot nem közli a bíborossal, azaz nem lép be a kockázatos játszmába.[20]
Véleményünk szerint a BM a fenti módon valóban csapdát állított Mindszentynek és az ő „kiszöktetésébe” – az aljas terveik szerint – bevonandó Marton házaspárnak. A bíboros feje felett ugyanis ott lebegett a büntetésének még le nem töltött része. Még egy „bűncselekmény” elkövetése, a „szöktetés” nyomán egy újabb nagy port felverő pert lehetett volna tartani. A fenti táviratukban erre az eshetőségre a követ és az ügybe bevont Rogers is kitért: „[…] gyanítom, hogy a rezsim túlzottan nem elégedetlen a jelenlegi helyzettel, mivel ameddig az fennáll, elhalasztja a bíboros letartóztatásának a rezsim számára kellemetlen következményeit, amit[21] véleményünk szerint megtennének, ha netán most hagyná el a követséget) […]”[22] Más szavakkal józan megfontoltságukkal Wailes és Rogers is gondolt arra, hogy Mindszentynek a csapdaként felállított „szöktetése” során történő letartóztatása Kádár számára jóval könnyebben lenne kommunikálható, mint például a követség épületéből való erőszakos kihurcolása. Ezért azt a megoldást választották, hogy csak Washingtont értesítették, a bíborost nem. Nem kívántak arra az ÁB által felkínált szűk ösvényre lépni, hogy ők beszélik rá a bíborost az igencsak kockázatos távozásra, és Mindszenty az ő hibájukból kerül ismételten a magyar hatóságok fogságába. Mindszenty távozására nem történtek előkészületek, bár a menedék gyors – ám minden szempontból kielégítő – befejezése elvileg az érdekében állt volna. Ugyancsak kérdéses, hogy a Vatikán, valamint az amerikai magyarság és a nemzetközi sajtó miképpen reagált volna egy ilyen súlyú amerikai ballépésre. A magyar oldal kezébe pedig erős kártya került volna az USA „beavatkozási” kísérleteinek az igazolására.
Az édesapjának 1957-ben adott állambiztonsági „feladatra” Kati Marton egy 1962-ben készült BM III/I-es iratban is rábukkant: Kira József[23] százados október 2-án azt írta, hogy „[…] szabadulása után „Izorche”[24] csak egy feladatot kapott, hogy vigye ki magával Mindszentyt az országból, de az amerikaiak nem akartak erről tárgyalni.”[25] Tehát annak idején Wailestől – valamilyen formában – elutasító jelzést kaptak, ami számukra egyúttal annak az ellenőrzésére is szolgált, hogy Marton valóban átadta az üzenetüket.
Negyedik forrásunk Wailesnek az 1957. január 21-i Rómába és Washingtonba küldött távirata.[26] Ebben, utalva a január 10-i ÁVO-féle kísérletre, nyomatékosan jelzi, hogy a római amerikai nagykövetség közölheti a Vatikánnal, hogy Mindszentyre vonatkozóan az általa vezetett követség semmiféle tárgyalásokat nem folytat a Kádár-rezsimmel. Megismétli azon értékelését, hogy a bíboros nem lenne hajlandó elhagyni az országot. Távozása esetén minden bizonnyal újból börtönbe vetnék. Sorait azzal zárja, hogy nincs helye további lehetőségek latolgatásának. Hozzáteszi: az előző napon ismét egy olyan értesülést kapott a misszió, hogy az ÁVO – az erőszak kizárásával – keresi annak a módját, hogyan tudná Mindszentyt ismét az őrizetébe helyezni. Ide kívánkozik Ivan Szerov, a KGB elnökének interjúja, amely a Mindszenty „kihozatalával” kapcsolatos szovjet tervek létezésére, majd lemondására utal.[27] Azaz, a menedék lezárása mind a magyar szerveket, mind pedig a szovjet megszállókat foglalkoztatta.
Még egy nyitott kérdésre kell megtalálnunk a helyes választ. Ki lehetett az az „ÁVO-s,” „[…] aki azt állította, hogy a kormány magas szintjének közvetítőjeként lép fel […]”?[28] Erre az információt az alábbi titkosszolgálati dossziéban találtuk meg: „[„Molnár Ilona”] megemlítette tovább, hogy férje [Marton Endre] szabadulása után elmesélte, hogy egy Jámbor [Árpád] nevű alezredes tárgyalt vele, akitől egy telefonszámot is kapott arra az esetre, ha valamiben nehézségei támadnának és segítségre lenne szüksége. Megkérdezte [„Molnár Ilona”], hogy ez az alezredes azonos-e az általa ismert elvtárssal. Miután ezt eltitkolni helytelen lenne, megmondtuk, hogy igen.”[29] Az ÁBTL adatai[30] szerint Jámbor Árpád (1922–2008) alezredesi rangban 1957. január 1-től a BM ORFK II. Főosztály helyettes vezetője volt, és Marton Endre tartótisztjeként[31] ő volt az, aki a Mindszenty kivitelére vonatkozó ajánlatot tette.
A fentiek alapján tehát megalapozottan azt állíthatjuk, hogy Jámbor alezredes egy, a felettesei által jóváhagyott „mesével” kereste meg Marton Endrét, akit az amerikai követség felé alkalmas csatornának tartottak. (Érthető, hogy Marton nem kockáztathatta meg, hogy a magyar hatóságok a kivándorló útlevelüket visszavonják, így inkább átadta az üzenetet.) Azt viszont nem tudjuk, hogy Marton visszajelezte-e a követ válaszát Jámbornak. Valójában erre nem is volt égető szükség. Ugyanis a követség alkalmazásában dolgozó nagyszámú magyar hálózati személy az államvédelemnek mindenképpen jelentette volna a bíboros távozásának a gyanúját, azt, hogy megváltozott a menedék addigi működésének a rendje. (Feltűnő csomagolás, levélírás, a rokonok váratlan látogatása stb.) Ezek hiányában a BM mindenképpen levonhatta azt a következtetést, hogy a követség és/vagy Mindszenty bíboros[32] nem „mozdult rá” az általa egy közvetítőn keresztül, szóban kínált távozási lehetőségre, amelyben még az is szerepelt, hogy „[…] a bíboros menlevele teljes mértékben garantálható.”[33] Ezt a menlevelet egyébként még el is kellett volna juttatni a követségre, és annak esetleges elfogadhatóságát Mindszenty gondosan tanulmányozta volna. Azonban az ajánlat egyáltalán nem volt hihetőnek nevezhető. Különösen hamisan csengett az alábbi közlés: „[…] a motivációt az a vágy jelenti, hogy javítsák a kapcsolatokat az USA-val, ami […] aligha lehetséges, amíg Mindszenty itt [a követségen] tartózkodik.”[34] Az ÁB talán arra gondolhatott, hogy az idő sürgetésében a követség sikeresen rábeszélheti a menedékesét,[35] hogy túl sok töprengés helyett „ugorjon bele” az ajánlat elfogadásába. Az üzenet egészéből pedig Wailes és a titkosszolgálati tapasztalatokkal is rendelkező Rogers azt szűrte le, hogy a magyar rezsim számára „könnyű és olcsó” módon szerette volna lezárni a menedéket. Arra is gondolhattak talán, hogy a megtorlás fokozódásakor[36] a Kádár-rezsimnek jól jött volna egy újabb Mindszenty-per. És még csak erőszakot sem kellett volna hozzá alkalmazni…
Összegzésképpen tehát kimondhatjuk, hogy a menedék lezárására az egyik érintett oldal által titkosszolgálati úton felkínált első – csapda jellegű – megoldás szerencsére nem járt sikerrel. Az amerikai követséget nem lehetett olyan álnok módon megtéveszteni, mint például a jugoszláv menedékét november 22-én – írásos garanciákért cserébe – feladó Nagy Imre-csoportot.[37] A csapda tehát szerepelt az államvédelem eszköztárában, de a menedéket illetően nem vált be. A menedék korai lezárása tett egyoldalú és sanda magyar kísérlet hamvába holt. Egyoldalú, mivel a megszólított amerikai oldalon túl a Vatikán és a bíboros sem nyert abba bevonást. Így viszont Mindszenty bíboros tovább maradt a következő (1958. októberi) elvi megoldási lehetőségig és még tovább, egészen 1971. szeptember 28-ig, a négy érintett fél által kölcsönösen elfogadható megoldás kimunkálásáig.[38] Az is sokatmondó, hogy a magyar rezsim, miközben 1957 elején érzékelhetően zavarta a menedék folytatódása, és drasztikus lépéssel kísérletet tett annak lezárására, 1958-ban már mereven elzárkózott Mindszentynek a konklávéra történő kiengedésétől és menlevél nyújtásától, igaz ez kizárólag többoldalú megállapodás eredményeként lett volna elérhető.
Zárásként pedig – a hitelesség és az érdekesség kedvéért – közöljük a fentebb hivatkozott két amerikai távirat szövegének teljes fordítását.[39]
Dokumentumok
1.
ÁVO (Államvédelmi Hatóság)[40] javaslata a bíboros távozására[41]
Edward T. Wailes követ az amerikai Külügyminisztériumnak
525. számú távirat[42]
Fogalmazta: J. Thomas Rogers
Budapest, 1957. január 10.
TITKOS
Vétel: délelőtt 10 óra
CÍMZETT: Külügyminiszter[43] WASHINGTON 525
Megbízható forrásunk[44] úgy tájékoztatott bennünket,[45] hogy megkereste egy ÁVÓ-s[46] (aki azt állította, hogy a kormány magas szintjének a közvetítőjeként lép fel), és azt kérte, hogy szondázza meg a követséget, vajon lehetséges-e az USA-val és Mindszentyvel megállapodásra jutni arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot. [Az ÁVÓ-s azt] mondta, hogy a menlevél teljes mértékben garantálható. Az állítólagos motivációt az a vágy jelenti, hogy javítsák a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, ami szerinte aligha lehetséges, amíg Mindszenty itt tartózkodik. Az ÁVÓ-s azt is állította, hogyha Mindszenty netán elhagyná a követséget és Magyarországon maradna, azonnal letartóztatnák.[47]
Úgy válaszoltam, hogy tekintettel a múltjára, felettébb valószínűtlen, hogy Mindszenty beleegyezne az ország elhagyásába. Azt is hozzátettem, hogy amennyiben a magyar rezsim rendkívüli módon vágyik a kapcsolatok javítására, számos módja lenne annak, hogy erről a vágyáról tanúbizonyságot tegyen. Azt is mondtam azonban, hogy ezt az információt továbbítjuk Washingtonnak, azt azonban nem jeleztem, hogy tájékoztatjuk-e a bíborost. Valójában nem tervezem ezt, [azonban] időről időre közvetett módon továbbra is puhatolózni fogunk nála.
Miközben viszonylag bizonyos vagyok afelől, hogy a forrásunkat az állított módon keresték meg, kételkedem abban, hogy a rezsim komolyan reménykedhet abban, hogy Mindszentyt rá lehet beszélni az ország elhagyására. Ugyancsak gyanítom, hogy a rezsim túlzottan nem elégedetlen a jelenlegi helyzettel, mivel ameddig az fennáll, elhalasztja a bíboros letartóztatásának kellemetlen következményeit, (amit viszont véleményünk szerint megtennének, ha netán most hagyná el a követséget), vagy annak a még kellemetlenebb következményeit, ha az országon belül szabadlábon hagynánk.
WAILES
JTRogers/mbm[48]
Az irat jelzete: US-NARA-RG 84-Budapest Mission (Post), Telegram Nr. 525. [National Archives and Records Administration (College Park, Maryland), State Department, Record Group 84, Budapest Mission (Post) Files, Lot 75 F 163. Classified and unclassified files relating to Cardinal Mindszenty, 1956–1972, maintained by the Mission in Budapest, 1. doboz, 3. gyűjtő]
2.
Távirat a budapesti amerikai követségről[49] a római amerikai nagykövetségnek[50]
1957. január 21.
TITKOS
CÍMZETT: Római amerikai nagykövetség 5
MÁSOLATI CÍMZETT: külügyminiszter Washington 572
A római amerikai nagykövetség értesítheti a Vatikánt, hogy a budapesti amerikai követség a bíborosra vonatkozóan nem, ismétlem nem folytat tárgyalásokat a Kádár rezsimmel. Véleményünk szerint a bíboros nem lenne hajlandó elhagyni az országot, és akit szinte bizonyosan újból börtönbe vetnének, ha netán elhagyná a követséget és Magyarországon maradna. A jelen körülmények között semmilyen további tervezés nem lehetséges.
Kizárólag az Ön tájékoztatására.[51] Január 10-én (525. számú követségi távirat a külügyminisztériumnak) egy nem hivatalos és baráti magyar [forrás[52]] arról tájékoztatta a követséget, hogy az ÁVO (titkosrendőrség) arra kérte, tegyen kísérletet a követség megszondázására, mi a lehetősége annak, hogy az USA és a bíboros egyezségre jussanak arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot. Tekintettel arra, hogy a múlt eseményei arra utalnak, hogy igencsak valószínűtlen, hogy a bíboros távozna az országból, a követség nem foglalt állást. Tegnap egy még ennél is közvetettebb jelentés jutott a követség tudomására, mely szerint az ÁVO – az erőszak kivételével – keresi annak a megoldási módját, hogyan tudná a bíborost az őrizetébe venni.
WAILES
ETWailes/ebp[53]
TITKOS
Az irat jelzete: US-NARA-RG 84-Budapest Mission (Post), Telegram, outgoing, from AmLegation Budapest, to Amembassy ROME, January 21, 1957 [National Archives and Records Administration (College Park, Maryland), State Department, Record Group 84, Budapest Mission (Post) Files, Lot 75 F 163. Classified and unclassified files relating to Cardinal Mindszenty, 1956–1972, maintained by the Mission in Budapest, 1. doboz, 3. gyűjtő]
[1] A politikai menedékjog (azilum, asylum) szakkifejezést azért helytelen, mert 1956. november 4-én a hajnali órákban Mindszenty bíboros humanitárius alapú menedéket (refuge) kapott Eisenhower elnöktől. Ennek oka az volt, hogy az életét és testi épségét veszély fenyegette. Mivel ez közel 15 éven keresztül továbbra is fennállt, az USA folyamatosan menedéket nyújtott számára. Sajnos a közbeszédben a téves politikai menedékjog fogalma – amelyet az amerikai joganyag nem is ismer el – terjedt el, amely szinte már kiirthatatlan.
[2] Garret G. Ackerson (1904–1992) 1957 júliusa és 1961 februárja között szolgált Budapesten. Az ügyvivősége alatt keletkezett amerikai iratokat lásd Deák András Miklós – Somorjai Ádám OSB: A házigazda és vendége. Garret G. Ackerson és Mindszenty József bíboros (1957–1961). Bp., 2021.
[3] Lásd: Borhi László: Iratok a magyar–amerikai kapcsolatok történetéhez, 1957–1967. Bp., 2002 a 26. és 27. sorszámon. Mindszenty további távozási lehetőségeire lásd még: Somorjai Ádám: Az amerikai követségen és az emigrációban. Mindszenty bíboros 1956. november 4. után. Rubicon. Történelmi Magazin, 2017. 4. sz. 26–32.
[4] Angol nyelvű nekrológját lásd: Adam Bernstein: Endre Marton, 95; Reporter Covered Postwar Regime in Hungary. https://www.latimes.com/archives/la-xpm-2005-nov-03-me-marton3-story.html (Letöltve: 2024. szeptember 6.)
[5] Angol nyelvű nekrológját lásd: Margalit Fox: Ilona Marton, 92, Who Wrote of '56 Revolt, Dies. https://www.nytimes.com/2004/09/09/world/europe/ilona-marton-92-who-wrote-of-56-revolt-dies.html (Letöltve: 2024. szeptember 6.)
[6] Marton Endre Mindszenty peréről is tudósíthatott.
[7] A fellebbviteli tárgyaláson a büntetési tételeket megfelezték.
[8] Martonék és Rogersék írásba foglalták, hogy a két Marton-kislányt ők fogadják örökbe, ha a szüleikkel „nagy baj” történne. Ezt az okmányt akkor tépték szét, amikor a Marton család átjutott a magyar–osztrák határon. Kati Marton: A nép ellenségei. Bp., 2010. 213.
[9] HU-ÁBTL-3.1.5.-O-10074/1 215, 249.
[10] Kati Marton felidézi, hogy egy bombariadó alkalmával a követség pincéjében Mindszenty bíborost és Turchányi Egont is látta. Marton: i. m. 201.
[11] HU-ÁBTL-3.1.5.O-10074 107. (BM I 1-a Összefoglaló jelentés 1954. március 9.) 1954. április 25-i dátummal Rogers ellenőrzésére Operatív terv is készült. (Uo. 138.)
[12] Rogers vaskos személyi dossziéjában erre nem leltünk fel adatot. Az 1954 nyara és 1957 októbere között keletkezett anyagokat kiemelhették.
[13] 1948 után helyesen ÁVH, majd 1953-tól BM. A források azonban még hosszú évek múltán is a rettegett ÁVÓ-t emlegettek.
[14] Marton: i. m.
[15] A BM értelmezésében nem ajánlatot, hanem „feladatot.”
[16] Kati Marton, aki az esetet édesapja könyvéből is ismerhette: Marton „csapdát sejtett […] fél óra múlva Tom Rogers és Wailes társaságában ült. Megállapodtak, hogy Mindszenty nem értesülhet az ajánlatról. senki sem garantálhatta, hogy nem csapdáról van szó […] mindannyian tudtuk, hogy a bíborost valószínűleg lehetetlen volna rávenni a disszidálásra.” Marton Endre: Tiltott égbolt. Bp., 2000. 171–172.)
[17] Lásd: alább.
[18] A menedék megkérésének és megadásának lehetséges folyamatáról lásd: Deák András Miklós: Legenda és valóság. Országút, 2024. 9. sz. 40–42. https://orszagut.com/kozelet/mindszenty-jozsef-amerikai-kovetseg-menedekjog-legenda-es-valosag-5997 (Letöltve: 2024. szeptember 6.)
[19] Edward Thompson Wailes (1903–1969) hivatásos amerikai diplomata, mint ideiglenes ügyvivő 1956. november 2-a és 1957. február 27-e között, amikor is megbízólevelének átadása nélkül távozott az országból, Mindszenty bíboros első „házigazdája” volt. Az ő döntése volt az, hogy a saját kétszobás irodáját jelöli ki a bíboros lakrészeként, ahol a menedékes a következő közel 15 évet töltötte.
[20] Deák A. M. – Somorjai Á. OSB – Zinner T.: Menedékben. Amerikai diplomaták Mindszenty bíborosról (1957–1970). Bp., 2019. 161–162.
[21] Értsd: a letartóztatást.
[22] Uo. 162.
[23] Kira József (1930–?) neve nem szerepel az ÁBTL archontológiájában.
[24] Marton Endre fedőneve.
[25] Marton: i.m. 231–232.
[26] Magyar szövege mellékelve.
[27] „Kérdés: Hogyan volt Mindszentyvel? Válasz: Volt egy megállapodásunk az amerikaiakkal, hogy Magyarország a mi befolyási övezetünk, ők ebben nem fognak minket akadályozni. Ezért aztán a Hruscsovval történt megállapodásom értelmében beszüntettem a Korotkov és Vertyiporoh által előkészített műveletet, amelyikben Mindszentyt kihoztuk [sic!] volna az amerikai követségről. Egyébként az amerikai követség Washingtonnal folytatott rejtjeles levelezését kontrolláltuk.” (Lábjegyzetben: „Vlagyimir Vertyiporoh a KGB I. főigazgatósága 13. diverzáns osztályának vezetője, Alekszandr Korotkov pedig a külső hírszerzési osztály helyettes vezetője volt.”) A bíboros elrablása (A Szerovval készített, de publikálatlanul maradt interjúból). Ivan Szerov: A bőrönd titkai. A KGB első elnökének titkos naplói és feljegyzései. Pilisvörösvár, 2023. 541. Hálás köszönet Zinner Tibornak, hogy a fenti forrásra felhívta a figyelmemet.
[28] Marton: i. m. 161.
[29] BM I./1-a Jelentése 1956. szeptember 11. Vette: Kovács Róbert őrnagy Adta: „Molnár Ilona” (1956. szeptember 6-án). HU-ÁBTL-3. 1. 5-O-10074/1 243–244.
[30] ÁBTL archontológia: https://www.abtl.hu/ords/archontologia/f?p=108:5:::::P5_PRS_ID:803848 (Letöltve: 2024.szeptember 6.)
[31] Marton: i. m. 232. Szabadulása után Marton Endrének Jámborral kellett rendszeresen találkoznia. (Uo. 191.) Jámbor jelen volt a börtönben, amikor Martonnak a kegyelmi határozatot felolvasták. (Uo. 187.)
[32] Sajnálatos módon nem rendelkezünk azzal a választávirattal, amelyet Wailes Washingtonból kapott. Ám bizonyos, hogy a State Department helyesnek ítélte a január 10-i táviratában levont következtetéseit.
[33] Deák – Somorjai – Zinner: i.m. 161.
[34] Uo.
[35] Jogi státuszát illetően Mindszenty nem politikai menekült, hanem menedékes (menedéket élvező személy) volt (lásd az 1. számú jegyzetet).
[36] Szabó Jánost (1897–1957), „Szabó bácsit” a bemutatott események idején, 1957. január 19-én akasztották fel.
[37] Lásd: Janek István: Nagy Imre elrablásának története. Archívnet, 2002. 4. sz.
https://www.archivnet.hu/politika/nagy_imre_elrablasanak_tortenete.html (Letöltve: 2024. szeptember 6.)
[38] Az 1971-es esztendő amerikai iratait lásd: Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségen. Követségi levéltár, 15 (1971). Szerk. Somorjai Ádám OSB. Bp., 2008.
[39] Hálás köszönet Somorjai Ádám OSB atyának a források megosztásáért.
[40] Itt ÁVH-t, nem ÁVÓ-t írnak az amerikaiak.
[41] Első magyar fordítását lásd: Deák – Somorjai – Zinner: i. m. 161–162.
[42] Az Ügyeletes tiszt kézikönyvében is találunk utalást a táviratra: (AVO’s proposal for C’s exit”). Lásd: Az ügyeletes tiszt kézikönyve. Szerk. Somorjai Ádám OSB. Pannonhalma, 2018. 45. Az amerikai követség szótárában 1948 után is az ÁVO hivatkozás maradt meg.
[43] John Foster Dulles (1888–1959) amerikai külügyminiszter. A táviratokat az amerikai külképviseleteknek formailag a külügyminiszternek kellett címezniük.
[44] Marton Endre.
[45] A budapesti amerikai követséget.
[46] Jámbor Árpád.
[47] Ezt fenyegetésként értelmezhetjük.
[48] A gépelést végző, nem azonosított amerikai titkárnő monogramja.
[49] A budapesti amerikai követség, amelyet csak 1966-ban, de még menedék ideje alatt emeltek nagyköveti rangra. Lásd: Deák A. M.: 1966 – An Ambassadorial Milestone, Hungarian Conservative, 2022. 5. sz. 104–113.
[50] Ez a forrás első alkalommal jelenik meg magyar fordításban.
[51] Az eredetiben: FYI, for your information.
[52] Azaz Marton Endre.
[53] A gépelést végző, nem azonosított amerikai titkárnő monogramja. Ezt a táviratot nem Rogers készítette, hanem Wailes diktálta le a titkárnőjének.
Ezen a napon történt október 07.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt választmánya határozatában támogatja a Felvidék visszacsatolását.Tovább
Németországban törvényt hoznak, mely előírja, hogy minden zsidó állampolgár útlevelébe "J" megkülönböztető jelzést kell pecsételni.Tovább
Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő