Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Egy házam volt Simerián, amit cca. 5 évig építettem egy telekre, amit szegény feleségem szüleitől örökölt. Általam ültetett egy és fél holdas gyümölcsös övezte lakásom, hat éves gyümölcsös fákkal, melyek alig először hoztak gyümölcsöt, mindezt uzsorakamatos és banktól kölcsönzött nagy kamatú pénzen építettem. A vasúttól vártam egy építési kölcsönt kamatmentesen, amiből kifizettem volna uzsorásaimat és a bankot.

Vonatunk két óra délután indult Simeriára, utazásunk alatt én nagyon el voltam keseredve, Frenkel számtalanszor megkérdezte, hogy mi van velem, hogy oly gyakran járok a vécére. Amikor eszembe jutott, hogy fogom mindezt szegény kis családom tudomására hozni, és hogy el kell hagynom oly kedves otthonom, a kertet, ahol minden szabadidőmet töltöttem, gyermekeimet, kedves és hűséges kutyámat, ilyenkor kisiettem, és a két vasúti kocsi közötti helyen kizokogtam magam, és úgy éreztem, hogy a sors ellenem fordult, és most, amikor már csak egy kis adósságom van a házépítéssel kapcsolatban, amit kifizettem volna a kamatmentes vasúti kölcsönből, most bocsátanak el.

Nem tudtam elképzelni más elfoglaltságot, mint a vasutat, de máskülönben nagyon szerettem beosztásom, ami egy egész újszerű volt a simeriai vontatási főnökségen. Engem képeztek ki erre a munkakörre az üzletvezetőség ajánlására, a bukaresti vezérigazgatóságnál szereztem kiképzésem.

Így érkeztünk meg Simeriára kb. reggel 3-4 órakor, az állomáson elköszöntünk egymástól. Elhatároztuk, hogy miután családjainkkal is megbeszéltük, ha benne vannak az utazásunkban, még aznap utazunk Brassóba Caius Popescu úrhoz.

Nagyon megviseltnek nézhettem ki, mert szegény Baba, a feleségem, azonnal észrevette, hogy valami nincsen rendben. Nagy körültekintéssel, óvatosan, röviden próbáltam előadni az eseményt, lévén már egy kis gyakorlatom az utazásom alatti felkészültségem révén.

Szegény feleségem a dolgok hallatára elkezdett zokogni úgy, hogy mindkét gyermekem felébredt, természetesen én sem tudtam palástolni elkeseredésem, és a kertre nyíló ablakhoz mentem, még sötét volt, és a fiatal zsenge gyümölcsfáim kontúrjait néztem, melyeket rövidesen itt kell hagyni. Most már mindketten sírtunk hangosan.

A kisfiam, aki négy éves lehetett, megszólalt: Apuka, anyuka, miért sírtok? Erre a végszóra mind a négyen sírtunk.

Mikor a hangulat valahogy megnyugodott, a feleségem azt mondta: Sanyi, ha Kolozsvárra mennénk, fel tudnánk keresni Liliéket Pesten, hiszen Magyarországra leszünk áthelyezve. Ő a feleségem részéről egy unokatestvér volt. Kilenc-tíz órára kezdett a hangulat családomban valamennyire derűlátóbb lenni, én közben, ahogy kivirradt, vagy négyszer voltam az udvarban, a kertben a kutyámnál, aki most mintha élénkebben csóválná a farkát, jelenlétemnek örvendve. Fájó szívvel viseltem el a gondolatot, hogy mindezt, vagyis saját munkám gyümölcsét talán sohasem látom többé viszont.

Déli 12 órakor volt egy vonatom Brassó irányába, végre 10-11 óra között végleg elhatároztuk, hogy megyünk, illetve megyek Kolozsvárra a bécsi döntés után átadott magyar területre, áthelyezéssel. Ezután megint egy párbeszéd keletkezett köztem és feleségem között, vázolnom kellett, hogy én miután kijelentem Brassóban, hogy elhatároztam, illetve elfogadom a vezérigazgatónk ajánlatát, három napon belül el kell hagynom otthonomat, vagyis[popup title="… [egy sor hiányzik] …" format="Default click" activate="click" close text="A hiányzó részben nyilvánvalóan azt a családi tervet idézi fel a visszaemlékező, hogy a családtagok majd hamarosan követik Kolozsvárra Sanyit."] jőnek utánunk vagonokban ingóságaikkal, ahogy ezt nekünk a brassói üzletvezetőségnél első ízben, ottlétünk alkalmával vázolták.

1940.

volt , elbúcsúztam családomtól, és útközben érintettem Frenkelék lakását, aki már készen várt reám. Ő örömmel vette ezt a változást, annál is inkább, mert Kolozsváron volt egy kis családi háza még román vasúti kölcsönből építve.

Déli 12 órakor már kint voltunk az állomáson, és 1-2 óra között indult egy szerelvény, amiről majd át kellett szállni a állomáson. Reggel 8 órára újból a brassói üzletvezetőségnél voltunk, azonnal jelentkeztünk Caius Popescu úrnál, aki nagyon szívélyesen fogadott bennünket, utasítva a személyzeti osztályt, hogy állítsák ki részünkre a már előre előkészített nyomtatványokat az azonnali áthelyezésünkről a bécsi döntés utáni magyar területre, vagyis Kolozsvárra. Ebben szerepelt, hogy saját elhatározásunkból helyeznek át, egyúttal a részünkre átadott hivatalos levélben közölte a simeriai vontatási főnökséggel, hogy bocsássa rendelkezésünkre a szolgálati személyi táblázatunkat, amire szükségünk lesz a magyar államvasutakhoz való áthelyezéshez. A személyzeti osztály főnöke arra figyelmeztetett, hogy az első transzporttal hagyjuk el Simeriát, mert az üzletvezetőség nem tudja tovább tartani a hivatalos közlönyt, melyben a zsidó faj törvény alapján való elbocsátási rendelkezés is szerepel.

Miután az adminisztrációs formák készen voltak, a reszortfőnök ezt jelentette a vezérigazgatónak, aki erre kijött irodájából, és melegen elbúcsúzott tőlünk, sok szerencsét kívánt. Mint később kiderült, Berger nem jött Aradról el, lévén volt egy 85 éves édesanyja, akit nem akart magára hagyni Aradon.

Visszaérkeztünk Simeriára, ahol lejelentkeztünk a vasúti főnökségnél az üzletvezetőség hivatalos átiratával, mely alapján aláírás ellenében és egy levél kíséretében a MÁV számára kibocsátották a személyi szolgálati táblázatot, amelyben nem szerepelt a román vasutaktól való elbocsátásunk, mert még a hivatalos lap nem érkezett volt meg a főnökséghez. Viszont fel volt tüntetve, hogy áthelyeznek a magyarok által elfoglalt területre, bizonyos rendelkezésre hivatkozva a két állam közötti megállapodás szerint.

Még egyszer jól szemügyre vettem azt az irodát, ahol én majdnem két évtizedig hűségesen dolgoztam a legmesszemenőbb odaadással. A kollégáimtól úgy terveztem elköszönni, hogy indulás előtt még bejövök elbúcsúzni, de mikor erre gondoltam, annyira elérzékenyültem, hogy a búcsúzást igyekeztem mellőzni, és már akkor tudtam, hogy elérzékenyülésem elhárítása végett nem fogom őket zavarni a búcsúzásommal.

Frenkellel bementünk a mozdony hatalmas, félgömbölyű halljába, ahol ő az éppen parancsra váró, új személyzet jelenlétében búcsúzott mozdonyától. Elindultunk vissza nem nézve, megbeszéltük, hogy másnap mikor leszünk kint az állomáson, utána mindketten hazamentünk.

A simeriai állomáson már vagy 2-3 napja megszűnt a normális forgalom, ehelyett hosszú személy- és teherszerelvények lepték el a pályatesteket, és bárki felszállhatott arra a vagonba, illetve arra a vonatra Tövis irányába, vagyis Kolozsvár felé, aki akart. Lévén Simeria egy vasúti gócpont, abban az időben itt cca. 4000 különböző foglalkozású vasúti alkalmazott dolgozott. Ebből 60% volt nem román származású, ezek közül magyar területre gravitált.

Miután Frenkeltől megváltam, lakásomra érkeztem, és kis családom mindhárom tagját sírva találtam. Gyermekeim sírtak, hogy apuka elmegy, és itt hagy minket. Szegény feleségem előkészítette bőröndömet, és eközben a gyerekeket is előkészítette az én távozásomra.

Én így hozzá voltam nőve ehhez a környezethez, illetve ehhez a röghöz, nagyon szerettem kertemet, megszokott hűséges kutyámat, de főleg családom, úgy éreztem, hogy nem fogom tudni elviselni távozásom hajlékomtól, amit majdnem saját kezűleg építettem. A házhelyen égettük a ház építéséhez szükséges téglát, a Retyezát [a Kárpátok egyik hegylánca] egyik fűrésztelepéről hoztuk a tégla égetéséhez és a tetőszerkezethez szükséges faanyagot. Az építészt, mint asztalost dolgoztattam, én magam egy segédmunkást helyettesítettem, minden hét végén kifizettem a banktól és magánszemélyektől uzsorakamattal felvett kölcsönökből.

 

Ezen a napon történt augusztus 15.

1914

Megnyitják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő