Átadják a Steindl Imre által tervezett Országházat.Tovább
Egy erdélyi vasutas emlékei
„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”
Egy házam volt Simerián, amit cca. 5 évig építettem egy telekre, amit szegény feleségem szüleitől örökölt. Általam ültetett egy és fél holdas gyümölcsös övezte lakásom, hat éves gyümölcsös fákkal, melyek alig először hoztak gyümölcsöt, mindezt uzsorakamatos és banktól kölcsönzött nagy kamatú pénzen építettem. A vasúttól vártam egy építési kölcsönt kamatmentesen, amiből kifizettem volna uzsorásaimat és a bankot.
Vonatunk két óra délután indult Simeriára, utazásunk alatt én nagyon el voltam keseredve, Frenkel számtalanszor megkérdezte, hogy mi van velem, hogy oly gyakran járok a vécére. Amikor eszembe jutott, hogy fogom mindezt szegény kis családom tudomására hozni, és hogy el kell hagynom oly kedves otthonom, a kertet, ahol minden szabadidőmet töltöttem, gyermekeimet, kedves és hűséges kutyámat, ilyenkor kisiettem, és a két vasúti kocsi közötti helyen kizokogtam magam, és úgy éreztem, hogy a sors ellenem fordult, és most, amikor már csak egy kis adósságom van a házépítéssel kapcsolatban, amit kifizettem volna a kamatmentes vasúti kölcsönből, most bocsátanak el.
Nem tudtam elképzelni más elfoglaltságot, mint a vasutat, de máskülönben nagyon szerettem beosztásom, ami egy egész újszerű volt a simeriai vontatási főnökségen. Engem képeztek ki erre a munkakörre az üzletvezetőség ajánlására, a bukaresti vezérigazgatóságnál szereztem kiképzésem.
Így érkeztünk meg Simeriára kb. reggel 3-4 órakor, az állomáson elköszöntünk egymástól. Elhatároztuk, hogy miután családjainkkal is megbeszéltük, ha benne vannak az utazásunkban, még aznap utazunk Brassóba Caius Popescu úrhoz.
Nagyon megviseltnek nézhettem ki, mert szegény Baba, a feleségem, azonnal észrevette, hogy valami nincsen rendben. Nagy körültekintéssel, óvatosan, röviden próbáltam előadni az eseményt, lévén már egy kis gyakorlatom az utazásom alatti felkészültségem révén.
Szegény feleségem a dolgok hallatára elkezdett zokogni úgy, hogy mindkét gyermekem felébredt, természetesen én sem tudtam palástolni elkeseredésem, és a kertre nyíló ablakhoz mentem, még sötét volt, és a fiatal zsenge gyümölcsfáim kontúrjait néztem, melyeket rövidesen itt kell hagyni. Most már mindketten sírtunk hangosan.
A kisfiam, aki négy éves lehetett, megszólalt: Apuka, anyuka, miért sírtok? Erre a végszóra mind a négyen sírtunk.
Mikor a hangulat valahogy megnyugodott, a feleségem azt mondta: Sanyi, ha Kolozsvárra mennénk, fel tudnánk keresni Liliéket Pesten, hiszen Magyarországra leszünk áthelyezve. Ő a feleségem részéről egy unokatestvér volt. Kilenc-tíz órára kezdett a hangulat családomban valamennyire derűlátóbb lenni, én közben, ahogy kivirradt, vagy négyszer voltam az udvarban, a kertben a kutyámnál, aki most mintha élénkebben csóválná a farkát, jelenlétemnek örvendve. Fájó szívvel viseltem el a gondolatot, hogy mindezt, vagyis saját munkám gyümölcsét talán sohasem látom többé viszont.
Déli 12 órakor volt egy vonatom Brassó irányába, végre 10-11 óra között végleg elhatároztuk, hogy megyünk, illetve megyek Kolozsvárra a bécsi döntés után átadott magyar területre, áthelyezéssel. Ezután megint egy párbeszéd keletkezett köztem és feleségem között, vázolnom kellett, hogy én miután kijelentem Brassóban, hogy elhatároztam, illetve elfogadom a vezérigazgatónk ajánlatát, három napon belül el kell hagynom otthonomat, vagyis[popup title="… [egy sor hiányzik] …" format="Default click" activate="click" close text="A hiányzó részben nyilvánvalóan azt a családi tervet idézi fel a visszaemlékező, hogy a családtagok majd hamarosan követik Kolozsvárra Sanyit."] jőnek utánunk vagonokban ingóságaikkal, ahogy ezt nekünk a brassói üzletvezetőségnél első ízben, ottlétünk alkalmával vázolták.
1940.
Déli 12 órakor már kint voltunk az állomáson, és 1-2 óra között indult egy szerelvény, amiről majd át kellett szállni a állomáson. Reggel 8 órára újból a brassói üzletvezetőségnél voltunk, azonnal jelentkeztünk Caius Popescu úrnál, aki nagyon szívélyesen fogadott bennünket, utasítva a személyzeti osztályt, hogy állítsák ki részünkre a már előre előkészített nyomtatványokat az azonnali áthelyezésünkről a bécsi döntés utáni magyar területre, vagyis Kolozsvárra. Ebben szerepelt, hogy saját elhatározásunkból helyeznek át, egyúttal a részünkre átadott hivatalos levélben közölte a simeriai vontatási főnökséggel, hogy bocsássa rendelkezésünkre a szolgálati személyi táblázatunkat, amire szükségünk lesz a magyar államvasutakhoz való áthelyezéshez. A személyzeti osztály főnöke arra figyelmeztetett, hogy az első transzporttal hagyjuk el Simeriát, mert az üzletvezetőség nem tudja tovább tartani a hivatalos közlönyt, melyben a zsidó faj törvény alapján való elbocsátási rendelkezés is szerepel.
Miután az adminisztrációs formák készen voltak, a reszortfőnök ezt jelentette a vezérigazgatónak, aki erre kijött irodájából, és melegen elbúcsúzott tőlünk, sok szerencsét kívánt. Mint később kiderült, Berger nem jött Aradról el, lévén volt egy 85 éves édesanyja, akit nem akart magára hagyni Aradon.
Visszaérkeztünk Simeriára, ahol lejelentkeztünk a vasúti főnökségnél az üzletvezetőség hivatalos átiratával, mely alapján aláírás ellenében és egy levél kíséretében a MÁV számára kibocsátották a személyi szolgálati táblázatot, amelyben nem szerepelt a román vasutaktól való elbocsátásunk, mert még a hivatalos lap nem érkezett volt meg a főnökséghez. Viszont fel volt tüntetve, hogy áthelyeznek a magyarok által elfoglalt területre, bizonyos rendelkezésre hivatkozva a két állam közötti megállapodás szerint.
Még egyszer jól szemügyre vettem azt az irodát, ahol én majdnem két évtizedig hűségesen dolgoztam a legmesszemenőbb odaadással. A kollégáimtól úgy terveztem elköszönni, hogy indulás előtt még bejövök elbúcsúzni, de mikor erre gondoltam, annyira elérzékenyültem, hogy a búcsúzást igyekeztem mellőzni, és már akkor tudtam, hogy elérzékenyülésem elhárítása végett nem fogom őket zavarni a búcsúzásommal.
Frenkellel bementünk a mozdony hatalmas, félgömbölyű halljába, ahol ő az éppen parancsra váró, új személyzet jelenlétében búcsúzott mozdonyától. Elindultunk vissza nem nézve, megbeszéltük, hogy másnap mikor leszünk kint az állomáson, utána mindketten hazamentünk.
A simeriai állomáson már vagy 2-3 napja megszűnt a normális forgalom, ehelyett hosszú személy- és teherszerelvények lepték el a pályatesteket, és bárki felszállhatott arra a vagonba, illetve arra a vonatra Tövis irányába, vagyis Kolozsvár felé, aki akart. Lévén Simeria egy vasúti gócpont, abban az időben itt cca. 4000 különböző foglalkozású vasúti alkalmazott dolgozott. Ebből 60% volt nem román származású, ezek közül magyar területre gravitált.
Miután Frenkeltől megváltam, lakásomra érkeztem, és kis családom mindhárom tagját sírva találtam. Gyermekeim sírtak, hogy apuka elmegy, és itt hagy minket. Szegény feleségem előkészítette bőröndömet, és eközben a gyerekeket is előkészítette az én távozásomra.
Én így hozzá voltam nőve ehhez a környezethez, illetve ehhez a röghöz, nagyon szerettem kertemet, megszokott hűséges kutyámat, de főleg családom, úgy éreztem, hogy nem fogom tudni elviselni távozásom hajlékomtól, amit majdnem saját kezűleg építettem. A házhelyen égettük a ház építéséhez szükséges téglát, a Retyezát [a Kárpátok egyik hegylánca] egyik fűrésztelepéről hoztuk a tégla égetéséhez és a tetőszerkezethez szükséges faanyagot. Az építészt, mint asztalost dolgoztattam, én magam egy segédmunkást helyettesítettem, minden hét végén kifizettem a banktól és magánszemélyektől uzsorakamattal felvett kölcsönökből.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 08.
Az I. Balkán-háború kezdete: Montenegró hadba lép az Oszmán Birodalom ellen.Tovább
II. világháború: a Német Birodalom bekebelezi Nyugat-Lengyelországot.Tovább
Német csapatok vonulnak be Romániába.Tovább
Molotov szovjet külügyminiszter – a nyugati nagyhatalmak egyetértésével – Moszkvában átadja az előzetes fegyverszüneti feltételeket a...Tovább
- 1 / 2
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő