Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Egy házam volt Simerián, amit cca. 5 évig építettem egy telekre, amit szegény feleségem szüleitől örökölt. Általam ültetett egy és fél holdas gyümölcsös övezte lakásom, hat éves gyümölcsös fákkal, melyek alig először hoztak gyümölcsöt, mindezt uzsorakamatos és banktól kölcsönzött nagy kamatú pénzen építettem. A vasúttól vártam egy építési kölcsönt kamatmentesen, amiből kifizettem volna uzsorásaimat és a bankot.

Vonatunk két óra délután indult Simeriára, utazásunk alatt én nagyon el voltam keseredve, Frenkel számtalanszor megkérdezte, hogy mi van velem, hogy oly gyakran járok a vécére. Amikor eszembe jutott, hogy fogom mindezt szegény kis családom tudomására hozni, és hogy el kell hagynom oly kedves otthonom, a kertet, ahol minden szabadidőmet töltöttem, gyermekeimet, kedves és hűséges kutyámat, ilyenkor kisiettem, és a két vasúti kocsi közötti helyen kizokogtam magam, és úgy éreztem, hogy a sors ellenem fordult, és most, amikor már csak egy kis adósságom van a házépítéssel kapcsolatban, amit kifizettem volna a kamatmentes vasúti kölcsönből, most bocsátanak el.

Nem tudtam elképzelni más elfoglaltságot, mint a vasutat, de máskülönben nagyon szerettem beosztásom, ami egy egész újszerű volt a simeriai vontatási főnökségen. Engem képeztek ki erre a munkakörre az üzletvezetőség ajánlására, a bukaresti vezérigazgatóságnál szereztem kiképzésem.

Így érkeztünk meg Simeriára kb. reggel 3-4 órakor, az állomáson elköszöntünk egymástól. Elhatároztuk, hogy miután családjainkkal is megbeszéltük, ha benne vannak az utazásunkban, még aznap utazunk Brassóba Caius Popescu úrhoz.

Nagyon megviseltnek nézhettem ki, mert szegény Baba, a feleségem, azonnal észrevette, hogy valami nincsen rendben. Nagy körültekintéssel, óvatosan, röviden próbáltam előadni az eseményt, lévén már egy kis gyakorlatom az utazásom alatti felkészültségem révén.

Szegény feleségem a dolgok hallatára elkezdett zokogni úgy, hogy mindkét gyermekem felébredt, természetesen én sem tudtam palástolni elkeseredésem, és a kertre nyíló ablakhoz mentem, még sötét volt, és a fiatal zsenge gyümölcsfáim kontúrjait néztem, melyeket rövidesen itt kell hagyni. Most már mindketten sírtunk hangosan.

A kisfiam, aki négy éves lehetett, megszólalt: Apuka, anyuka, miért sírtok? Erre a végszóra mind a négyen sírtunk.

Mikor a hangulat valahogy megnyugodott, a feleségem azt mondta: Sanyi, ha Kolozsvárra mennénk, fel tudnánk keresni Liliéket Pesten, hiszen Magyarországra leszünk áthelyezve. Ő a feleségem részéről egy unokatestvér volt. Kilenc-tíz órára kezdett a hangulat családomban valamennyire derűlátóbb lenni, én közben, ahogy kivirradt, vagy négyszer voltam az udvarban, a kertben a kutyámnál, aki most mintha élénkebben csóválná a farkát, jelenlétemnek örvendve. Fájó szívvel viseltem el a gondolatot, hogy mindezt, vagyis saját munkám gyümölcsét talán sohasem látom többé viszont.

Déli 12 órakor volt egy vonatom Brassó irányába, végre 10-11 óra között végleg elhatároztuk, hogy megyünk, illetve megyek Kolozsvárra a bécsi döntés után átadott magyar területre, áthelyezéssel. Ezután megint egy párbeszéd keletkezett köztem és feleségem között, vázolnom kellett, hogy én miután kijelentem Brassóban, hogy elhatároztam, illetve elfogadom a vezérigazgatónk ajánlatát, három napon belül el kell hagynom otthonomat, vagyis[popup title="… [egy sor hiányzik] …" format="Default click" activate="click" close text="A hiányzó részben nyilvánvalóan azt a családi tervet idézi fel a visszaemlékező, hogy a családtagok majd hamarosan követik Kolozsvárra Sanyit."] jőnek utánunk vagonokban ingóságaikkal, ahogy ezt nekünk a brassói üzletvezetőségnél első ízben, ottlétünk alkalmával vázolták.

1940.

volt , elbúcsúztam családomtól, és útközben érintettem Frenkelék lakását, aki már készen várt reám. Ő örömmel vette ezt a változást, annál is inkább, mert Kolozsváron volt egy kis családi háza még román vasúti kölcsönből építve.

Déli 12 órakor már kint voltunk az állomáson, és 1-2 óra között indult egy szerelvény, amiről majd át kellett szállni a állomáson. Reggel 8 órára újból a brassói üzletvezetőségnél voltunk, azonnal jelentkeztünk Caius Popescu úrnál, aki nagyon szívélyesen fogadott bennünket, utasítva a személyzeti osztályt, hogy állítsák ki részünkre a már előre előkészített nyomtatványokat az azonnali áthelyezésünkről a bécsi döntés utáni magyar területre, vagyis Kolozsvárra. Ebben szerepelt, hogy saját elhatározásunkból helyeznek át, egyúttal a részünkre átadott hivatalos levélben közölte a simeriai vontatási főnökséggel, hogy bocsássa rendelkezésünkre a szolgálati személyi táblázatunkat, amire szükségünk lesz a magyar államvasutakhoz való áthelyezéshez. A személyzeti osztály főnöke arra figyelmeztetett, hogy az első transzporttal hagyjuk el Simeriát, mert az üzletvezetőség nem tudja tovább tartani a hivatalos közlönyt, melyben a zsidó faj törvény alapján való elbocsátási rendelkezés is szerepel.

Miután az adminisztrációs formák készen voltak, a reszortfőnök ezt jelentette a vezérigazgatónak, aki erre kijött irodájából, és melegen elbúcsúzott tőlünk, sok szerencsét kívánt. Mint később kiderült, Berger nem jött Aradról el, lévén volt egy 85 éves édesanyja, akit nem akart magára hagyni Aradon.

Visszaérkeztünk Simeriára, ahol lejelentkeztünk a vasúti főnökségnél az üzletvezetőség hivatalos átiratával, mely alapján aláírás ellenében és egy levél kíséretében a MÁV számára kibocsátották a személyi szolgálati táblázatot, amelyben nem szerepelt a román vasutaktól való elbocsátásunk, mert még a hivatalos lap nem érkezett volt meg a főnökséghez. Viszont fel volt tüntetve, hogy áthelyeznek a magyarok által elfoglalt területre, bizonyos rendelkezésre hivatkozva a két állam közötti megállapodás szerint.

Még egyszer jól szemügyre vettem azt az irodát, ahol én majdnem két évtizedig hűségesen dolgoztam a legmesszemenőbb odaadással. A kollégáimtól úgy terveztem elköszönni, hogy indulás előtt még bejövök elbúcsúzni, de mikor erre gondoltam, annyira elérzékenyültem, hogy a búcsúzást igyekeztem mellőzni, és már akkor tudtam, hogy elérzékenyülésem elhárítása végett nem fogom őket zavarni a búcsúzásommal.

Frenkellel bementünk a mozdony hatalmas, félgömbölyű halljába, ahol ő az éppen parancsra váró, új személyzet jelenlétében búcsúzott mozdonyától. Elindultunk vissza nem nézve, megbeszéltük, hogy másnap mikor leszünk kint az állomáson, utána mindketten hazamentünk.

A simeriai állomáson már vagy 2-3 napja megszűnt a normális forgalom, ehelyett hosszú személy- és teherszerelvények lepték el a pályatesteket, és bárki felszállhatott arra a vagonba, illetve arra a vonatra Tövis irányába, vagyis Kolozsvár felé, aki akart. Lévén Simeria egy vasúti gócpont, abban az időben itt cca. 4000 különböző foglalkozású vasúti alkalmazott dolgozott. Ebből 60% volt nem román származású, ezek közül magyar területre gravitált.

Miután Frenkeltől megváltam, lakásomra érkeztem, és kis családom mindhárom tagját sírva találtam. Gyermekeim sírtak, hogy apuka elmegy, és itt hagy minket. Szegény feleségem előkészítette bőröndömet, és eközben a gyerekeket is előkészítette az én távozásomra.

Én így hozzá voltam nőve ehhez a környezethez, illetve ehhez a röghöz, nagyon szerettem kertemet, megszokott hűséges kutyámat, de főleg családom, úgy éreztem, hogy nem fogom tudni elviselni távozásom hajlékomtól, amit majdnem saját kezűleg építettem. A házhelyen égettük a ház építéséhez szükséges téglát, a Retyezát [a Kárpátok egyik hegylánca] egyik fűrésztelepéről hoztuk a tégla égetéséhez és a tetőszerkezethez szükséges faanyagot. Az építészt, mint asztalost dolgoztattam, én magam egy segédmunkást helyettesítettem, minden hét végén kifizettem a banktól és magánszemélyektől uzsorakamattal felvett kölcsönökből.

 

Ezen a napon történt december 05.

1917

Breszt-Litovszk-ban Szovjet-Oroszország fegyverszüneti szerződést köt a központi hatalmakkal (Németországgal és az Osztrák–Magyar...Tovább

1933

Az Egyesült Államokban véget ér az alkoholtilalom.Tovább

1941

A szovjet ellentámadás megindulásának napja Moszkvai csata, a német hadsereg első veresége a II. Világháborúban.Tovább

1952

Londonban a sajátos időjárási viszonyok és a levegő szennyezettsége miatt létrejövő szmog körülbelül 12000 ember halálát okozza.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

Az ArchívNet idei ötödik számában megjelenő négy forrásismertetés közül három szorosabban-lazábban kapcsolódik az 1945 után bekövetkező államszocialista fordulathoz, míg a negyedik írás földrajzilag köthető az előbbiekhez. Ez utóbbi forrásismertetés ugyanis Kárpátaljához kötődik, amely a huszadik század során Magyarország, Csehszlovákia és a Szovjetunió részét is képezte. Jelen esetben a helyszín még a Magyar Királyság, az időpont pedig 1914 mint háborús év.

Az időrendet követve első a már említett Kárpátaljához kötődő forrásismertetés Suslik Ádám (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) tollából. A szerző két dokumentum segítségével mutatja be, hogy az 1914 szeptemberében lezajlott orosz betörés után a visszavonuló osztrák-magyar csapatok miként egészítették ki hiányos ellátmányukat rekvirálásokkal az északkelet-magyarországi hadműveleti területen.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) írásában az olvasókat 1953-ba, de már a Sztálin halála utáni időszakba kalauzolja el. Az általa ismertetett dokumentum Fehér Lajos kulákokkal kapcsolatos álláspontját mutatja be – amelyek már magukon viselik az „új szakasz” nyomát. A szerző egy érdekességre is felhívja a figyelmet: az 1950-es években két Fehér Lajos is foglalkozott a magyarországi agrárium átalakításával. A téziseket jegyző Fehér Lajos újságíró közülük az ismertebb – voplt azonban egy névrokona, aki az MDP Központi Vezetőségének Mezőgazdasági Osztályán dolgozott. Alkalmasint pedig az is előfordult, hogy a két Fehér Lajos ugyanazon a testületi ülésen volt jelen.

Akárcsak a „kulákkérdés,” úgy a koncepciós perek, illetve azok át-, felülvizsgálata is vastagon kötődnek a régió sztálinista korszakához. Bessenyei Vanda (doktoranda, Szegedi Tudományegyetem) az egyik legismertebb csehszlovák koncepciós per felülvizsgálati folyamatának egy részét mutatja be. Rudolf Slánský, „a csehszlovák Rajk” rehabilitációjának ügyét a hasonló, magyarországi eseményekkel állítja párhuzamba, felhívva a figyelmet arra, hogy 1953 után Budapesten a legfelsőbb vezetésben átrendeződés zajlott, míg Prágában gyakorlatilag 1968-ig megmaradt a neosztálinista irányítás.

Kládek László (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Kormárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) forrásismertetése a sztálinista, államosító korszakhoz áttételesen kapcsolódik: a termékeiről jól ismert dorogi hanglemezgyár a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat gyáregységeként működött, amely a különböző államosított cégek egyesítése nyomán 1951-ben jött létre. Az ismertetés a dorogi üzemegység létrejöttét, valamint működésének első éveit mutatja be részletesen.

Az idei ötödik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. november 8.
Miklós Dániel
főszerkesztő