Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Végre másnap elérkezett az indulásom pillanata. A hazulról való indulásom előtt a kertemet körül sétáltam, egyes saját ültetésű kedves fiatal gyümölcsfáimat meg is simogattam, utána megnéztem a baromfi ketrecekben és a majorság udvarában friss füvet csipegető apró szárnyasaimat. Utána következett saját hűséges kutyám, amely farkát csóválva közeledett hozzám, megsimogattam és magamhoz ölelve szorítottam, miután fájó szívvel a lakásomba vánszorogtam.

Szegény feleségem és két kis gyermekem kísért ki az állomásra, mikor a házunk kapuján kiindultam, visszanéztem, amikor is egy gondolat villant az agyamba, hogy talán én többet sohasem látom viszont oly meleg és meghitt otthonom. Én árván viszont láttam, de szerencsétlen családom soha sem látta többé viszont.

Némán haladtunk az állomás felé, én, amíg csak láthattam, állandóan visszanéztem elhagyott családi fészkemhez, ami természetesen hatást gyakorolt kis családom lelki állapotára is, ami egy mély hallgatásban nyilvánult meg.

Az állomásra kiérve egy irtó nagy tömegre érkeztünk, teljes fejetlenség uralkodott, mindenki arra a szerelvényre szállt fel jegy nélkül, amelyikre akart, illetve amelyen hely volt. Oly zaj volt az állomáson, ahogy családtagok

hozzátartozóiktól.

Miután zokogó családomtól hangtalan búcsút vettem, én is felkapaszkodtam egy harmadik osztályú kocsira, alig tudtam a lépcsőre felkúszni valahogy, a kisfiam még utánam is szólt: Apukám, küldjél Pestről lapokat! A 3 éves kislányom egy alvó babáért áhítozott, szegény feleségem utánam szólt, hogy feltétlen keressem fel Liliéket Pesten, és mondjam meg nekik, hogy ahogy mi is kikerülünk, azonnal felkeressük őket. Én vállaltam, de borzalommal gondoltam arra a pillanatra, amikor a vonatunk elindul majd, és én itt kell hagyjam őket, elindulok a nagy bizonytalanság felé, és ezután egy határ fog elválasztani bennünket.

A kalauz füttyentett indulásra, amikor is a még lent lévő tömeg felkúszott a vonatra, még vagy 5-6 sorstársammal a tömeg a nyitott WC-be kényszerített, ettől a pillanattól már nem volt alkalmam látni a lent szomorúan hagyott kis családom, a vonat elindult, a tömeg ordított, mintha kisleányom édes hangját hallottam volna, „szervusz apukám”.

Vonatunk nagyon lassan cammogott, annál is inkább, mert rendkívüli és menetrend nélküli vonatok voltak, de főleg azért is haladt olyan lassan, mert úgy a lépcsőn, mint a vagonok tetőin emberek tömegei csüngtek, minden kis állomáson. Nekem csak egy kis bőröndöm volt és egy kis aktatáskám, amiben a papírjaimon kívül egy kis hazai is volt csomagolva, szegény feleségem részéről, amit én Kolozsvárig állva a kocsi vécéjében el is fogyasztottam. Ez annál is inkább volt kellemetlen, mert a vécét elég gyakran látogatták szükség esetén.

Körülbelül másnap reggel 7-8 órakor érkeztünk Kolozsvárra, amikor már a kolozsvári magyar hatóság, akik magyar területről ideiglenesen ki voltak küldve, foglalkozott a csoportok fogadásával és elhelyezkedésével. Az állomáson sorba állítottak, akkor már a kolozsvári állomáson minden vágányon szerelvények álltak, melyekre a most már a magyar területen lévő román származású különböző állami intézmények alkalmazottai szálltak fel a reájuk váró szerelvények vagonjaiba, kik Erdély részére óhajtottak végleg elmenni.

Az állomásról négyes sorban elvittek minket az akkori Magyar utcai katonai kaszárnyába, ami később katonai élelmiszer-elosztó lett. A kaszárnyában mindenki úgy helyezkedett el, ahogy tudott, állandó katonai és civil készültség volt, minket előkészítettek egy esetleges román támadás ellen, mert a városban még mindig volt . A román hatóság, illetve az utolsó és még mindig Kolozsváron állomásozó alakulatok, akik 5-6 nap után vonultak ki a városból, anélkül, hogy valami is történt volna.

Körülbelül 10 napi zárt kapus kaszárnyai élet következett. Egy jó pár ezren tartózkodtunk itt, nem csak vasutasok, hanem más intézmények alkalmazottai is, akik átjöttek a román területről. A kaszárnyában lévő civil hatóság cca. 10 nap után úgy rendelkezett, hogy mindenki vegye fel a jobbik ruháját, mert Horti Miklós [!], az akkori Magyarország kormányzója érkezik, illetve megkezdődik a magyar hatóság és különböző intézmények szervezése. Vagyis a magyar szervező részlegek és a bevonuló magyar hadsereg veszi át a várost, minek utána egy pár nap múlva mindenki el lesz osztva foglalkozás és képesítés szerint, vagyis ahhoz a szervhez lesz beosztva, ahová a románok által kibocsátott áthelyezési átirat szól. Még megjegyezték, hogy természetesen ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy mindenki Kolozsváron maradjon, mert minden kis helységben szükség van, hogy bepótoljuk a románok által elhagyott munkahelyeket. Másnap reggel 10 órakor ki voltunk vezényelve a kolozsvári főtérre, elfoglaltuk a járdákat, ahol most már civil magyar rendfenntartók magyar nemzeti karszalaggal karjukon szervezték a tömeget és ügyeltek a rendre. Úgy 11-12 között reá zendült egy rezes banda, és az állomás felől fehér lován, egy nagy katonai pompával közeledik a Mátyás szobor térsége felé Horthy Miklós és kísérete. Egy rövid és sablonos katonai parádé után, körülbelül délután 3 órára megint bent voltunk a kaszárnyában, ez volt az első nap, hogy a kolozsvári főteret láttam.

Horthy Kolozsváron 1940 szeptemberében

(Forrás)

Másnap megérkezett a kaszárnyába számtalan intézmény szervező bizottsága, most már úgynevezett anyaországi, illetve magyarországiak, akik a kolozsvári magyar lakosság által voltak informálva. Másnap elkezdődött a lajstromozás. A budapesti vasúti igazgatóság részéről nagyon sokan voltak, vagy 50-en. A szervező bizottságban részt vett egy Somlai nevezetű, aki a kolozsvári román üzletvezetőségénél volt alkalmazva hosszú éveken keresztül mint főosztályvezető. Ő állt a magyarországi bizottság rendelkezésére különböző statisztikai adatokkal.

Már másnap reggel jelentkeznem kellett Frenkellel együtt a kolozsvári vontatási főnökségnél, itt egy Sturm nevezetű főosztályvezető fogadott, aki megadta a kellő utasítást, ami a beosztásomat illeti, Frenkelt azonnal egy mozdonyra helyezte az egeresi téglagyárba, mint tolatót. Én meg, aki ismertem úgy a román, mint a magyar nyelvet írásban és levelezésben, segédkeztem a szervezési munkálatoknál, egyúttal átvettem egy önálló szervezési beosztást, melyhez mindkét nyelv tudására szükség volt. Hamada főmérnök volt a vontatási részleg igazgatója, aki számtalanszor kijelentette, hogy engem nem helyeznek az anyaországba – ez volt az irányzat –, mert szüksége van reám a szervezésben.

Még aznap holtvágányra beállítottak 5-6 személykocsit, melyekbe egyelőre beköltözünk, a padokon aludtunk. Kaptam előlegben 50

, melyből ideiglenesen egy pár napig megéltem, addig, míg részünkre felállítottak egy vagont átalakítva konyhának.

Egy pár nap után elfogott a honvágy, de főleg családom után, nagyon vágytam és hiányzott a megszokott környezet, kert, gyerekek, feleségem hagytam utoljára. De talán őutána vágytam akkor a legjobban, lévén egy nagyon szép és intelligens teremtés, minden tekintetben segítő élettársam.

 

Ezen a napon történt augusztus 15.

1914

Megnyitják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő