Egy erdélyi vasutas emlékei

A faji törvények után

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Végre másnap elérkezett az indulásom pillanata. A hazulról való indulásom előtt a kertemet körül sétáltam, egyes saját ültetésű kedves fiatal gyümölcsfáimat meg is simogattam, utána megnéztem a baromfi ketrecekben és a majorság udvarában friss füvet csipegető apró szárnyasaimat. Utána következett saját hűséges kutyám, amely farkát csóválva közeledett hozzám, megsimogattam és magamhoz ölelve szorítottam, miután fájó szívvel a lakásomba vánszorogtam.

Szegény feleségem és két kis gyermekem kísért ki az állomásra, mikor a házunk kapuján kiindultam, visszanéztem, amikor is egy gondolat villant az agyamba, hogy talán én többet sohasem látom viszont oly meleg és meghitt otthonom. Én árván viszont láttam, de szerencsétlen családom soha sem látta többé viszont.

Némán haladtunk az állomás felé, én, amíg csak láthattam, állandóan visszanéztem elhagyott családi fészkemhez, ami természetesen hatást gyakorolt kis családom lelki állapotára is, ami egy mély hallgatásban nyilvánult meg.

Az állomásra kiérve egy irtó nagy tömegre érkeztünk, teljes fejetlenség uralkodott, mindenki arra a szerelvényre szállt fel jegy nélkül, amelyikre akart, illetve amelyen hely volt. Oly zaj volt az állomáson, ahogy családtagok

hozzátartozóiktól.

Miután zokogó családomtól hangtalan búcsút vettem, én is felkapaszkodtam egy harmadik osztályú kocsira, alig tudtam a lépcsőre felkúszni valahogy, a kisfiam még utánam is szólt: Apukám, küldjél Pestről lapokat! A 3 éves kislányom egy alvó babáért áhítozott, szegény feleségem utánam szólt, hogy feltétlen keressem fel Liliéket Pesten, és mondjam meg nekik, hogy ahogy mi is kikerülünk, azonnal felkeressük őket. Én vállaltam, de borzalommal gondoltam arra a pillanatra, amikor a vonatunk elindul majd, és én itt kell hagyjam őket, elindulok a nagy bizonytalanság felé, és ezután egy határ fog elválasztani bennünket.

A kalauz füttyentett indulásra, amikor is a még lent lévő tömeg felkúszott a vonatra, még vagy 5-6 sorstársammal a tömeg a nyitott WC-be kényszerített, ettől a pillanattól már nem volt alkalmam látni a lent szomorúan hagyott kis családom, a vonat elindult, a tömeg ordított, mintha kisleányom édes hangját hallottam volna, „szervusz apukám”.

Vonatunk nagyon lassan cammogott, annál is inkább, mert rendkívüli és menetrend nélküli vonatok voltak, de főleg azért is haladt olyan lassan, mert úgy a lépcsőn, mint a vagonok tetőin emberek tömegei csüngtek, minden kis állomáson. Nekem csak egy kis bőröndöm volt és egy kis aktatáskám, amiben a papírjaimon kívül egy kis hazai is volt csomagolva, szegény feleségem részéről, amit én Kolozsvárig állva a kocsi vécéjében el is fogyasztottam. Ez annál is inkább volt kellemetlen, mert a vécét elég gyakran látogatták szükség esetén.

Körülbelül másnap reggel 7-8 órakor érkeztünk Kolozsvárra, amikor már a kolozsvári magyar hatóság, akik magyar területről ideiglenesen ki voltak küldve, foglalkozott a csoportok fogadásával és elhelyezkedésével. Az állomáson sorba állítottak, akkor már a kolozsvári állomáson minden vágányon szerelvények álltak, melyekre a most már a magyar területen lévő román származású különböző állami intézmények alkalmazottai szálltak fel a reájuk váró szerelvények vagonjaiba, kik Erdély részére óhajtottak végleg elmenni.

Az állomásról négyes sorban elvittek minket az akkori Magyar utcai katonai kaszárnyába, ami később katonai élelmiszer-elosztó lett. A kaszárnyában mindenki úgy helyezkedett el, ahogy tudott, állandó katonai és civil készültség volt, minket előkészítettek egy esetleges román támadás ellen, mert a városban még mindig volt . A román hatóság, illetve az utolsó és még mindig Kolozsváron állomásozó alakulatok, akik 5-6 nap után vonultak ki a városból, anélkül, hogy valami is történt volna.

Körülbelül 10 napi zárt kapus kaszárnyai élet következett. Egy jó pár ezren tartózkodtunk itt, nem csak vasutasok, hanem más intézmények alkalmazottai is, akik átjöttek a román területről. A kaszárnyában lévő civil hatóság cca. 10 nap után úgy rendelkezett, hogy mindenki vegye fel a jobbik ruháját, mert Horti Miklós [!], az akkori Magyarország kormányzója érkezik, illetve megkezdődik a magyar hatóság és különböző intézmények szervezése. Vagyis a magyar szervező részlegek és a bevonuló magyar hadsereg veszi át a várost, minek utána egy pár nap múlva mindenki el lesz osztva foglalkozás és képesítés szerint, vagyis ahhoz a szervhez lesz beosztva, ahová a románok által kibocsátott áthelyezési átirat szól. Még megjegyezték, hogy természetesen ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy mindenki Kolozsváron maradjon, mert minden kis helységben szükség van, hogy bepótoljuk a románok által elhagyott munkahelyeket. Másnap reggel 10 órakor ki voltunk vezényelve a kolozsvári főtérre, elfoglaltuk a járdákat, ahol most már civil magyar rendfenntartók magyar nemzeti karszalaggal karjukon szervezték a tömeget és ügyeltek a rendre. Úgy 11-12 között reá zendült egy rezes banda, és az állomás felől fehér lován, egy nagy katonai pompával közeledik a Mátyás szobor térsége felé Horthy Miklós és kísérete. Egy rövid és sablonos katonai parádé után, körülbelül délután 3 órára megint bent voltunk a kaszárnyában, ez volt az első nap, hogy a kolozsvári főteret láttam.

Horthy Kolozsváron 1940 szeptemberében

(Forrás)

Másnap megérkezett a kaszárnyába számtalan intézmény szervező bizottsága, most már úgynevezett anyaországi, illetve magyarországiak, akik a kolozsvári magyar lakosság által voltak informálva. Másnap elkezdődött a lajstromozás. A budapesti vasúti igazgatóság részéről nagyon sokan voltak, vagy 50-en. A szervező bizottságban részt vett egy Somlai nevezetű, aki a kolozsvári román üzletvezetőségénél volt alkalmazva hosszú éveken keresztül mint főosztályvezető. Ő állt a magyarországi bizottság rendelkezésére különböző statisztikai adatokkal.

Már másnap reggel jelentkeznem kellett Frenkellel együtt a kolozsvári vontatási főnökségnél, itt egy Sturm nevezetű főosztályvezető fogadott, aki megadta a kellő utasítást, ami a beosztásomat illeti, Frenkelt azonnal egy mozdonyra helyezte az egeresi téglagyárba, mint tolatót. Én meg, aki ismertem úgy a román, mint a magyar nyelvet írásban és levelezésben, segédkeztem a szervezési munkálatoknál, egyúttal átvettem egy önálló szervezési beosztást, melyhez mindkét nyelv tudására szükség volt. Hamada főmérnök volt a vontatási részleg igazgatója, aki számtalanszor kijelentette, hogy engem nem helyeznek az anyaországba – ez volt az irányzat –, mert szüksége van reám a szervezésben.

Még aznap holtvágányra beállítottak 5-6 személykocsit, melyekbe egyelőre beköltözünk, a padokon aludtunk. Kaptam előlegben 50

, melyből ideiglenesen egy pár napig megéltem, addig, míg részünkre felállítottak egy vagont átalakítva konyhának.

Egy pár nap után elfogott a honvágy, de főleg családom után, nagyon vágytam és hiányzott a megszokott környezet, kert, gyerekek, feleségem hagytam utoljára. De talán őutána vágytam akkor a legjobban, lévén egy nagyon szép és intelligens teremtés, minden tekintetben segítő élettársam.

 

Ezen a napon történt október 08.

1902

Átadják a Steindl Imre által tervezett Országházat.Tovább

1912

Az I. Balkán-háború kezdete: Montenegró hadba lép az Oszmán Birodalom ellen.Tovább

1939

II. világháború: a Német Birodalom bekebelezi Nyugat-Lengyelországot.Tovább

1940

Német csapatok vonulnak be Romániába.Tovább

1944

Molotov szovjet külügyminiszter – a nyugati nagyhatalmak egyetértésével – Moszkvában átadja az előzetes fegyverszüneti feltételeket a...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő