Egy erdélyi vasutas emlékei

Majdnem 20 évig dolgoztam Simerián a vasútnál, nagyon gyakran volt hivatalos ügyem Aradon (Arad 173 km Simeriától), Curtici Aradtól egy pár kilométerre fekszik. Curtici román akkori határállomás forgalmi személyzetét ismertem, magam is gyakran voltam kiküldve mozdonyon hivatalosan technikai minőségben a határállomásig.

Később már hobbimmá vált, hogy az orient express mozdonyán elutaztam ide, amit Simeriai mozdonyvezetők vittek a határig, illetve Curtic-ig. Volt eset gyakran, hogy vasárnapi szabadidőmet is ezzel a hobbimmal ütöttem el.

Lökösházára érve dél után hat óra körül azonnal jelentkeztem a határállomás szolgálati forgalmistájánál, miután leigazoltam, hogy szintén MÁV alkalmazott vagyok, megkértem, hogy engedje meg, hogy telefonon beszéljek az egy km-re lévő román határállomás szolgálati forgalmistájával. A kolléga nagyon kedvesen engedett kérésemnek, főleg miután vázoltam, hogy családomat várom, akik valószínű, hogy már Curtici-on vannak, és egy nagyon fontos közlésem van részükre.

Felhívtam Curtici-ot, románul beszéltem, és vagy három nevet mondtam be azok közül a román forgalmisták közül, akiket személyesen ismertem. Nem ismertem azt, aki a vonal túlsó végén jelentkezett, de nagyon előzékenyen biztosított arról, hogy a három megnevezett közül az egyiket mindjárt küldi, aki jelenleg bent van a vasúti restiben. Vagy öt perc múlva cseng a telefon és jelentkezik Curtici-ról barátom, üdvözöljük egymást. Ez véletlenül volt nálam, amikor Simeriáról áthelyezték Curtici-ra. A következőt mondtam neki románul: feleségemnek két kisgyerekkel ott kell már lennie Curtici-on, mert tegnap kaptam a sürgönyt. Tudtam, hogy úgy Lökösházán, mint Curtici-on nagyok a késések a menő és az érkező családok szerelvényei végett. Megkértem román barátomat, hogy keresse fel családomat, és beszélje reá őket, hogy térjenek vissza.

Itt meg kell jegyeznem, hogy feleségem csak az ingóságokat adta el, a családi kúriám megvolt.

Costica a következőket mondta: Kedves Sandule (Sándor), ha itt volnál, nem hinnél a szemednek. 5-6 km hosszan, hóviharban, batyukkal állnak az asszonyok. Öregek és gyermekek és várják szerelvényüket, egyesek tőletek jönnek, mások odamennek, teljes a fejetlenség, ennek dacára ketten kimegyünk és próbáljuk őket kiabálva nevüket megtalálni, hátha véletlenül jelentkeznek. Nagyon szívesen, ami tőlem telik, rendelkezésedre állok – mondja román barátom. Maradj a telefon mellett, mondta még, mert, ahogy eredményt érek el, közlöm veled, sőt direkt feleségeddel kapcsollak össze.

Eltelt több mint egy óra, amikor Costica közli velem, hogy a sínek egyik oldalán a didergő tömeg előtt egy pályaőr, a másik oldalán pedig ő próbálták megkeresni családom, de sajnos nem jelentkeztek. Szomorúan bár, de le kellett mondjak erről a tervemről, és bele kellett törődjem sorsomba, illetve családom szomorú sorsába.

A lökösházai határállomás egy kis vidéki vasúti intézmény, az egy cca. 20 négyzetméteres váróterme cementpadlózattal, egy pár ülőpaddal ellátva, melyek a szokatlan forgalom végett állandóan foglaltak voltak. Este 9-10 óra volt már, amikor egy újságpapírra egy sarokban a falnak dűlve a földre leültem. A padok és a váróterem közepén lévő asztal is foglalt volt, nálam talán boldogabb utasokkal. Nem aludtam, mert olyan sarkot választottam, hogy az ablakon keresztül láthattam, ha egy szerelvény érkezik, ilyenkor az újságpapírost a sarokban hagytam jelezve, hogy a hely foglalt, és minden egyes esetben kiszaladtam az érkező szerelvény elé, kétségbe esve kiabálva, Baba, Tibi, Babi, hol vagytok?

Az éj folyamán hat szerelvény érkezett zsúfolt vagonokkal, de az enyiméim nem érkeztek meg. Vagy két nap és két éjjel étlen-szomjan, piszkosan vártam és vártam a lökösházi határállomáson, de az én kis családom még mindig nem érkezett meg. Már elkezdtem fantáziálni, és magamban örvendtem, hátha Costica barátom, aki személyesen is ismerte feleségemet, felfedte őket a román oldalon, és közölte velük óhajomat, hogy térjenek vissza. A kis váróteremben állandó jelleggel változtak az utasok, én voltam az egyedüli, aki állandó jelleggel várakozó volt.

Éreztem, hogy két nap és két éjjel után lefogytam, és eléggé elgyengültem. A harmadik napon délután, 1940. december 11-én érkezik egy vonat vagy 12 harmadosztályú vagonnal. Azelőtt egy órája, hogy elkezdett sűrűn, nagy pelyhekben havazni, úgy tűnt, hogy egy igazi karácsony esti hangulat lett, az első téli hírmondó, és valahogy a szép napokra kellemesen emlékeztető időjárás. Újból kiszaladok a váróteremből a személyvonat elé, újból elkiáltom magam, Baba, Tibi, mikor látom, hogy az egyik ablakon kinéz szegény boldogult feleségem és a két gyermek. Meglepődtek, örömüket fejezték ki, hogy én várom őket a határállomáson.

A feleségem, ahogy meglátott engem – ahogy én kinézhettem –, elkezdett sírni, én felugrottam hozzájuk, elfelejtkezve és a

hatása alá kerültem. Melegen üdvözöltük egymást, összecsókolván mindhármukat, örömünkben mindannyian zokogtunk. Csak később tudtam meg, hogy az alatt a majdnem hat hónap alatt milyen elnyomatás alatt éltek, mint zsidók.”