Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább
Egy honvédtiszt a világháborúban - 2. rész
„A háború értelmetlen, nem ismer semmi kíméletet. Nemcsak itt, hanem otthon és az egész világon minden pusztul, és a legtöbb szenvedés annak az országnak jut, ahol a csaták dúlnak. Hányszor kellett például ennek a népnek átszenvednie a rajtuk átrohanó támadásokat, s hányszor kellett nekik vidám arcot erőszakolni magukra az oroszok, németek, magyarok előtt. Hát csoda, ha ez a nép nem hisz senkinek, s nem tud senki iránt felmelegedni, nem tudja, hogy elveivel, cselekedeteivel melyik mellé álljon?"
Forrás
Július 1-6.
A nagy csendet néha -néha megszakítja egy zajos éjszaka. Sajnos, az áldozatok száma emelkedik. Nap-nap után van halott és néhány sebesült, ellene azonban nem tehetünk semmit. A harcok továbbra is szünetelnek, és várjuk a nagyon esedékes nagy támadás megindulását.
Sokat foglalkozunk a szabadság gondolatával. A hírek szerint már augusztusban megkezdődik, de ki tudja, mikor kerül rám sor. Most ugyan feltűnt számomra egy reménysugár.
Egy hete megjelent egy rendelet, melyben elrendeli a hadosztály, hogy azon alakulatok, melyek ismerik a Panzerfaust használatát, szerkesszenek magyar nyelvű használati utasítást. A legjobbnak szabadságot és jutalmat adnak. Minthogy én is sokat foglalkoztam ezen fegyverrel, sokat is lőttem vele, hozzáfogtam a feladat megoldásához. Két ábrával ellátott használati utasítást szerkesztettem. Valószínűleg a szerencse is velem volt, mert az enyémet tartották a legjobbnak, és jóváhagyásra felterjesztették a német XI. hadtesthez. Most tehát izgalommal várom az eredményt, mely minden körülmények között meg fogja érni a fáradtságot.
Várt előléptetésem nem jött meg. Igaz, a tartalékosoké majd csak az augusztus havi
lesz benne.A tábori postaforgalom nem valami kielégítő. A küldemények hetekig kalandoznak, s a számozott levelek össze-vissza érkeznek meg. Alinak és Sárikának is küldtem csomagszelvényt, s így tőlük is várom a csomagokat. Igen jól esik egy kis hazai.
Július 7-9.
Az időjárás hirtelen melegre fordult, kimondott kánikula van. Lehetőség szerint a napon vagyunk. Házam tájékát gyakran lövi az orosz. Újabban ismét sokat
, de hála Istennek, senkinek sincs baja.Minthogy a várt orosz támadásnál igen erős orosz bombázó és vadász harci repülők bevetésével is számolunk, zászlóaljparancsnokom elrendelte, hogy házlakásomból költözzek át a bunkerbe. A hírt nem nagy lelkesedéssel fogadom, de a parancs... A bunker egyébként most készül, befejezéséig tehát maradok a házban. A ház műszaki megerősítéséhez egyidejűleg hozzáfogok, melyet a fokozódó tüzérségi és aknabecsapódások indokolttá tesznek. Házam ugyanis fából van, szalmatetős. Ha tehát a legkisebb akna rápottyan, úgy benyomja, hogy nyekkenni sem lesz időnk. Első tennivaló a padlás megerősítése. Egy sor téglát rakatok le, majd azt 5-6 centi vastagon fogom ledöngöltetni. Most az oldalak szilánkhatás elleni biztosítása a fontos. Nem szeretnék ugyanis gyakran úgy járni, mint a napokban, amikor egy szilánk az ablakomat verte be és a belső falba fúródott. Úgy készülök, hogy az ablak magasságáig egy kb. 30 centi vastag földréteggel erősítem meg. Fonott sövényt csináltatok a falak elé, és közte földdel szóratom meg. Ugyanakkor egy mélyebb óvóárkot csináltatok, ahová nagy tüzérségi tűz esetén mehetünk.
Mindezekre azért határoztam el magam, mert a bunker és a futóárkok elkészítése 8-10 napot vesz igénybe, s attól tartok, hogy a várt nagy orosz támadás ez alatt bekövetkezik.
Most egy kis időre abbahagytam az írást és mindent felborítva vágódtam le. Váratlanul jött egy jól irányzott tüzérségi gránát. Kicsit tovább ment, utána még néhány jött. Ilyenkor minden figyelemmel az első a védekezés. Két napja az orosz ütegek minket keresnek.
Két ruszin és három szlovák nemzetiségű katonánk átment az oroszokhoz.
Július 10-12.
A nagy meleg már felhős, hűvös idővel váltakozik. Csoda is lett volna, ha a jobb időjárás elviselhetőbbé tette volna a szolgálatot. Most csak az eső és a sár biztos. Most is csak folytatódott. Nagy zivatarral, égiháborúval, valóságos égszakadással kezdődött. Nagy szemű jég veri le a vidéket, esővel vegyesen volt, tehát nem csinált nagy kárt. Eszembe jutottak a szőlőhegyek Tolcsván, ahol az ilyen látvány a vidék tragédiáját jelenti.
Közvetlenül az eső megindulása előtt, egyéb sokoldalú elfoglaltságom között még a segédtiszti teendőket is vállalnom kellett. E célból, hogy a harcoló egységek helyzetét megismerjem, végigjártam az állásokat. Ilyenkor tudok csak a cimborákkal találkozni, egyébként mindenki csak a közvetlen környezetével érintkezik. Kellemes, de izgalmas szemle volt, melyben bizony nem sokaknak van része. A védőállásokban ki-ki a saját védőkörletében mozoghat, ahol többé-kevésbé fedett és rejtett mozgási lehetőségek vannak. Az egész védőálláson azonban már körülményesebb végigmenni, mert sok az ellenség által belátható terület. Különösen nehéz a mozgás a mi zászlóaljunknál, ahol az orosz állások 100-150 méterre, sőt, egy helyen még közelebb vannak.
Éppen
barátomnál voltam, amikor két fiú vállalkozásra indult. Az esemény mindennapos, de a végrehajtás ügyessége és gyorsasága miatt leírom. A két fiú mellőlem mászik ki az árokból. Az orosz állások itt vannak a legközelebb. Legfeljebb 80-90 méter gazos, füves, gyümölcsfás rész. A két állás felezőrészén, de inkább a túlsó felén áll egy szalmatetős pajta, mely egyrészt eltakarja a kilátást, másrészt arról híres, hogy az oroszok odáig rejtve előre tudnak jönni és közvetlen közelből géppisztolyoznak vagy dobálják belénk kézigránátjaikat. Nagy segítség volna, ha az nem lenne ott. Baj azonban, hogy tőlünk a házig előrejutni nehéz, mivel állásaink előtt védő aknamező húzódik.A két fiú egy géppisztollyal és csomó kézigránáttal surrant el mellőlem. A sűrű és átláthatatlan bozótban eltűntek szemem elől. Keresünk egy helyet, ahonnan a ház jobban látható. Pár perc és észreveszem a fiúkat, már a szalmatetős csűr tövében settenkednek. Egyik egy kicsit távolabb géppisztollyal biztosít, a másik egy skatulya gyufával ügyködik. Kis láng lobban, majd a felénk eső eresz kezd gyengén füstölni. Ez a kritikus pillanat! 30 méterre az oroszok előtt, fényes nappal felgyújtott tető. A két derék gyerek, most már befejezve feladatát, futásnak ered. Most ésszerű, most nem szégyen. Amint meglátják a füstöt az oroszok, nyomban kelepelni fognak a géppisztolyok. Mire azonban erre sor került, már ismét mellettem álltak. Kemény kézszorítás volt az elismerés a szakaszparancsnok és az én részemről. Közben az oroszok megkezdték a lövöldözést, de az már elkésett. Az ilyen hősi cselekmények adtak önbizalmat és bátorítást a csapatoknak.
Július 13-21.
Hosszú időt kell egybefoglalnom. Nem én vagyok az oka, hanem főként a nagy elfoglaltság, a nagy esőzés és nem kis mértékben betegségem, amiről később írok.
Az első napokban ért egy nagy csapás, ami fájdalmasan érintett. Ezek után az olvasó szó szerinti csapásra gondol, pedig ez elsősorban engem érintett: a tehenemet a
elvitték, vissza a gazdájához. A vonalban jártam, amikor mindez történt és lóháton ugyan, de elkéstem és nem tudtam megakadályozni. A 2-2,5 liter tejről már-már le kellett mondanom, amikor a tehén gazdája megígérte, hogy minden nap ad nekünk 1,5 litert. Ez ment egy darabig, és én adtam a gazdának a tejből, az asszony járt érte. A tehénnek nem volt szokatlan a front közelsége, sokat átélt a borzalmakból. Fajtájából is sok volt a sebesült és az elpusztult, sok a falu leégésekor a házban égett. Elszomorító volt egy ellés közben elpusztult és szénné égett tehén tetemét látni.A visszakapott öröm kettős volt. A friss tej ismét helyben volt és a kis Muki, az őzgida élete is reményteljesebbé vált. Napi adagja 7-8 deci, néha többet is megevett volna.
Muki szépen fejlődött. Egy kis fa köré magas karámot csináltunk, abban szaladgál. Ha esik, behozzuk a szobámba, ahol bizony el-elfeledkezik a becsületről. De azért szeretjük, és szívesen tűrjük botlásait. Remek étvágya van. Több mint egy szelíd háziállat, ő ugyanis emberi koszton van. Mindegy neki, hogy kenyér, főzelék vagy cukorka, ugyanakkor imádja a virágokat, a margarétát, a lóherét. Egyet nem szeret, a harcot. Nem kell, csak egy-két lövés, máris rohan a kerítésben körül, ugrik nagyokat, és ha nem lenne teteje, talán el is szaladna. Ilyenkor nagyon ver a szíve.
Azután jött a betegségem. Hogy mitől és hogyan? Egyszerre nagyfokú levertséget éreztem, estére a lázam felszökött 39,5-re. Ha nem tiltakozom, kórházba utalnak. Három napig tartott, amíg annyira rendbejöttem, hogy felkelhettem. Kicsit megnyúzott a betegség.
A hangulat általában jó, de a nagy támadás várása azért mindenkit nyomaszt. Állandó készenlétet rendeltek el és a hírek, miszerint
elesett, Stanislauban harcok folynak, fokozzák az idegességet.Munkám megkétszereződött. Írnokomat vakbélgyulladással kórházba vitték,
postakezelő karpaszományos cimboránkat karpaszományos hazarendelték. Legényem lett a postás.
Július 22-23.
Általános mozgolódás. Különböző hírek: a nagy orosz támadás küszöbön, holnap visszavonulunk, most fognak leváltani stb. Tény, hogy feszültséggel teli a levegő és valami várható. Az ezredsegédtiszt magához rendelt, és megbeszélést tartunk. Gyakorlóriadókat kell tartani, hadd lássuk, mennyi idő alatt menetkész mindenki. Várható az esetleges hátramozgásunk.
Július 24-26.
24-én délelőtt távbeszélőn kapok parancsot, hogy a zászlóalj-parancsnokságra menjek fel. Ott kapom meg először a parancsot, hogy azonnal tegyek meg minden intézkedést a visszavonulásra. Tiszti gyűlésen megbeszéljük a részleteket és megállapodunk abban, hogy először a Sperber-állásba megyünk. Leplező részek maradnak vissza, amik kitartanak addig, amíg a visszavonulásra parancsot kapnak. A járműveket megraktuk lőszerrel, de sajnos, a fele alig fért fel.
Az orosz az ezred visszavonulását észrevette és üldözi.
kora délután elesik. A harc már a út irányából hallatszik. Visszavonulási utunkat tehát már elvágták. Amikor mindennel készen vagyok, szaladok a parancsnokságra, hogy megbeszéljük a további részleteket. Azonnal visszavonul az egész zászlóalj, de nem a Sperber-állásba, sőt, még nem is a Geierstellungba, hanem egyenesen a . Ez mellett szeli ketté a műutat.A zászlóalj-parancsnoksággal vonulunk vissza. Járműveik már előrementek, csupán legényem jön velem, ő is kerékpáron.
A csodával határos volt leválásunk az oroszról. Semmit nem vettek észre és már benn is voltunk a Prinz Eugen-állásokban, amikor még valószínűleg csak próbálkoztak az aknákat felszedni. Hogy ez hogyan történt, nem tudom, de még éjszaka sem kaptunk ellenséges tüzet.
Éjjel egykor elérem
. 4 órai éjjelezés után előremegyek az állásba. Ott értesülök a további visszavonulásról. Nem indulunk, csak utolsónak, mert nagy a forgalom és a pár saját járműhöz rengeteg embert és járművet rendelnek alám. Visszatérve megreggelizem, majd a kedvező besorolási lehetőséget kihasználva elindulunk. Szépen együtt haladunk. Nagy a forgalom, mindenki siet. Még alig vagyok Kraszna elején, Lazarovics Tónival találkozom, 9-1/2 10 lehetett. Parancsára elszállásolok az útkereszteződésnél, számítva a csapatok lőszerigénylésére. A zászlóalj R/3 rádiója szobámba települ. Éppen megvan az összeköttetés, amikor aknabecsapódást kapunk, és embereim jelentik, hogy a harcoló részek erős ütemben visszavonulnak. A harc hirtelen a falu területére terjed át. Mindenki menekül. A lakosság sír. Én a harci zajban lovammal rohanok be a faluba, hogy ezredparancsnokommal az érintkezést felvegyem. tárul a szemem elé. Szétlőtt kocsik, döglött lovak mindenütt. Vér és vér. Minden házból géppisztoly kattog. A helyzet komoly, visszarohanok embereimhez. Sokan már elmentek, hiszen nem valami biztató a helyzet.Járműveimmel elindultam, és ezzel utolsónak maradtam. Egy jármű tengelyvégével beakadt egy fatörzsbe, a lovak nem húznak. Idegesíti őket a zaj. Nagy erőfeszítés után az is kiszabadul és most már mind elindulhatunk az egyetlen szabad úton.
Hamarosan találok egy kocsit félig az árokba borulva. Rajta saját holmim és iroda-felszerelésem, irattáram, írógépem, egyébként temérdek lőszer. A lőszer egy részét sikerül lerakni és így a kocsit kiemelni. A helyzet folyton komolyodott.
Nagy nehezen kijutunk a műútra, hol az indulásra váró tömeg lehetetlennek sejteti a továbbhaladást. Letérek egy mellékútra, majd a többiek is követnek. Lassan haladunk és 12 órára sikerül eljutnunk Delatynig. Itt volt aztán a legnagyobb csoportosulás. A
vonat- és csapatrésze keveredett. Mindenki kifelé igyekezett, mert az oroszok erősen közeledtek. Az élelmező oszlopok készleteiket kiosztják. Én embereim részére éppen vételezni akartam. Bementem én is, és akkor kezdődött meg a finom élelmiszerek osztogatása. Rengeteg citromot, Szimfónia cigarettát, húskonzervet, sajtot hoztam, összesen egy zsákkal. Mi akkor már csak öten voltunk.A Delatynig való visszavonulás állandó tüzérségi tűz alatt történt. Magas hegyen vezetett az út. A becsapódások zöme le a Pruth völgyébe esett úgy, hogy az a hegyről egy izgalmas látvány volt. Valószínű, rájött az orosz, hogy mi letértünk a műútról és a hegyi úton megyünk, és egyszerre oda helyezte a tüzét. Ebből én is kaptam. Lóháton mentem, mikor hátam mögött 15-20 méterre bevágott egy
. Valószínűleg a meredek oldalon a szintkülönbség miatt nem kaptam szilánkot (a becsapódás fölöttem volt), de légnyomás lóval együtt megemelt, és a lejtőn alig tudtam megállni. Kellemetlen érzés volt. A fejem erősen megfájdult, de különösebb bajom nem történt. Az Isten most is velem volt.Delatyban sikerült egy mellékúton kicsit haladni, ott azonban a torlódás és a csapatok visszavonásának tervszerű irányítása minket megállított. Késő este van, mégis kissé világos. A város szélén már égnek a házak. A helyzet egyre bizonytalanabb. Nem sok remény van arra, hogy sikerül a várost elhagyni. Nagy izgalom lett úrrá. Az oroszok már belőnek a tömegbe. Ekkor jön egy mentő gondolatom, mely a visszavonulók nagy részének megmenekülését eredményezte. Felfedeztem egy gyenge állapotban lévő utat, melyen ügetésben elindultunk. A műútról megindult utánunk a tömeg, és valamennyiünknek sikerült elhagyni a várost.
Pihenő, de már nyugodtabb ütemben tovább jutok, majd késő este megtalálom Lazarovics Tónit és az ezredparancsnokot, és nemsokára az egész ezred együtt áll. Pillanatnyilag parancs nincs. Az utóvédharcot az újonnan bevetett 1. és 4. gyalogezredek veszik át. Kis egység a 21-től is benn van.
Július 27.
Éjjel 1-kor kapom a parancsot, hogy harccsoportunk részére - kb. 740 fő - élelmet és lőszert szerezzek. Mintha fejbe vertek volna. Szinte lehetetlen ilyen helyzetben ezt a parancsot teljesíteni. Nemcsak azért, mert sem élelem, sem lőszer nincsen, hanem ha lenne, ezen a kocsisorokkal tömött úton ilyen szállítást lebonyolítani nem lehet. Járművem nem volt, fogalmam nem volt, hogyan induljak ezekért a dolgokért.
Hosszú utánjárás után egy ezredbeli szekeret kaptam, és elindultam. Nagyon kimerült vagyok. A korábbi lázas betegség után ez a kimerítő visszavonulás, a légnyomás, közben a két napi éhezés nagyon megviselt. A minden erőmmel megkísérelt élelem- és lőszervételezés eredménytelen maradt. Visszaindultam a szekérrel és út közben összegyűjtöttem - szólítván mindenkit, hogy a felesleget adja le - 3000 puskatöltényt és néhány kézigránátot. De mi ez? Mégis valami és megnyugtat kissé engem is. Ami pedig az élelmet illeti, ott már nincs veszély, mert a
három kocsi élelemmel előkerült.3 óra felé érek vissza a parancsnoksághoz. Azonnal ledőlök a földre, és máris alszom. Hajnalban felráznak, hogy megyünk. Ezredünket ismét bevetik Delatyn védelmére. Keserűen vesszük tudomásul, hiszen nekünk már sok részünk volt ilyesmiben. Rendezik a századokat, az élelmet-lőszert kiosztják, én kimerülten elindulok vissza
. Itt letelepszem, de egy órai pihenés után parancsot kapok, hogy egy közelebbi helyen, a fűrésztelepnél álljak meg. Közben találkozom Lazarovics Tónival és , akik kerékpáron jöttek elém azzal a paranccsal, hogy sürgősen lőszert szállítsak ki.A lőszer felvételezése simán ment. Sokat kaptam, és a nehéz szekerekkel ügetésben kerestem fel a harcoló csapatokat. Ekkor már válságos helyzetben volt az ezred, mert lőszere egyáltalán nem volt. A sebesültek száma erősen nő. Már szállítani is csak a súlyosan sebesülteket tudták, a többi saját lábán vagy önállóan, vagy bajtársai támogatásával jön vissza. A lőszert
szállítom ki, de csak igen nagy tűzben tudom lerakatni, és a véletlennek tulajdonítható az is, hogy a tűz alatt tartott főúton odáig eljutottunk, hiszen látta az orosz a gépkocsit, és közvetlenül lőtte. Kétszer fordultunk, majd a fűrésztelepen lefeküdtem. Kicsit aludtam, de hamarosan felköltöttek. Baj van, mert az oroszok áttörtek. Álmosan kinéztem. Harckocsi támadás is várható volt, azonnal kézhez vettem a már előkészített és kiélesített Panzerfaustomat. A páncélos támadás helyett azonban a harcszíntér hirtelen megváltozott. A csapatok köztünk harcolnak. Irtózatos tűzorkán minden oldalról. A visszavonuló csapatokból csak a tüzérek lövik igen sok csőből az elhárító tüzet. A légvédelmi ütegek a delatyn-i erdőből a műút völgyébe özönlő oroszokat közvetlenül lövik. A robbanások förgetege próbára teszi idegeinket. Nem csoda, hogy az ilyen kimerült emberek nem bírják a harcot, és a kisebb csoportok támadásaitól is visszavonulnak.Hosszú szenvedés, izgalom után eljön az este. Egyenként szedem össze egységemet, majd azonnal hozzáfogtam az étkezés előkészületeihez. Most nemcsak a zászlóalj, hanem az ezred embereiről is gondoskodnom kellett. Éjfélkor, mire az emberek elhelyezkedtek, elkészül a vacsora is. Az egyik konyha borsófőzeléket, a másik feketekávét főzött. Ezen kívül konzervhúst és cigarettát adtunk ki. A harc csendesebb lett. A konyhák az első vonalba előrejöhetnek. Sötét van. Néha világítja meg a terepet egy fellőtt rakéta. Az ismeretlen terepen lehetőleg csendesen haladunk. Előttünk négy ember puskával a kezében biztosít, mögöttük én a zászlóalj-parancsnokommal, majd a két konyha. Szerencsésen osztunk egyik fazéktól a másikig, pedig az orosz nagyon közel van. Fel vagyunk készülve arra, hogy minden pillanatban megrohamozhatnak. Szerencsénk van. Semmi nesz és mi éjjel egytől pirkadatig dolgozunk. A fiúk különösen boldogan isszák a jó meleg kávét. Két napig semmit sem kaptak. Már-már befejeztünk a munkánkat, amikor - az orosz valószínűleg észrevett bennünket - erős tüzérségi és aknavetőtüzet kapunk. Szerencsére ezen is túljutunk és 8 órakor az egységemnél vagyok.
Július 28. (
)Ez volt a harmadik álmatlan éjszaka. Negyedik napon végre lefekszem és alszom egy nagyot (3 órát). Közben többször kell lőszert és sebesülteket szállítani.
felkeres, és megbeszéljük a továbbiakat. Állítólag még ma feladjuk az állásokat, és visszavonulunk. Mögöttünk van egy komolyabb védőállás megszállva, ezek fognak minket leváltani. A visszavonuló két hadosztály ezen napokon nehéz harcokat vívott. Mindenki elismeri azonban, hogy a terhek legnagyobb részét a mi ezredünknek kellett vállalnia. Az ezred feladata volt biztosítani az egész harccsoport visszavonulását a legfontosabb útvonalon a Kolomea-Delatyn-Tatarov-i főút mentén. Az ezredünk nemcsak a feladatát, de azon túlmenő - emberi erőt meghaladó - teljesítményt visz végbe. A szokatlan kárpátoki hideg éjszakák (a többségnek nem volt köpenye) a hiányos és harcok alatti lehetetlen élelmezés erősen igénybe vette a küzdők teherbíró képességét.A leváltási remények végre valóra váltak. Az új
magához hívat, és parancsot ad, hogy vonuljak vissza. Összegyűjtöttem ezredem összes járművét, lovát és csellengőit. Megszervezem a menetet, beosztom az embereket, és tudtukra adom, hogy a vezérőrnagy úr miről tájékoztatott: ezredünk leváltásra kerül, ez éjfél körül befejezést nyer. A boldogság leírhatatlan.Lassan, nyugodt menetben megyünk tovább. Szabad az út visszafelé. Mindenki tudja, hogy a 21-esek megtették kötelességüket. A tüzérek, akik soha nem látták ezredünket - csak hírünkről tudtak - örömujjongva üdvözöltek minket. Jó érzés volt. A tüzérek osztogatták cukorkáikat, mondván, ti gyalogosok, mindent megérdemeltek.
A vonattal
érkezem. Itt parancs vár. Szállásoljak be, mert jön az ezred, és itt fogunk gyülekezni. Végre egy nyugodt éjszakát aludhatunk. Este előbb jól megvacsorázunk.
Július 28 (
)Az éjszaka mély alvással telik el. A közeli ütegállásokból a tüzérek lőttek, de ezt én nem hallottam. Kétszer ébredtem fel, de azért 8 órát aludtam. A csapatok Szekeres ezredes úr vezetésével reggel érnek ide. Ekkor tudom meg, hogy Lazarovics Tóni is megsebesült. Az ezredet összeszedik, tőlem kb. 1 kilométerre pihennek.
Az orosz még most sem hagy minket békén, és gyakran belő messzehordó ágyúival és harckocsilöveggel.
Budai Laci 27-28-án éjjel elesett a delatyn-i templom mellett. Majd újabb hírekből és szemtanúk elbeszéléséből megtudtam, hogy az eset pontosabban 27-én délután történt. A részleteket csak nagy vonalakban tudom. A mi ezredünk nehéz helyzetbe került Delatynnál, és ezredparancsnokunk a 24. hadosztálytól kért segítséget. Ekkor már a 12. gyalogezred nem volt harcban és a hadosztályparancsnok innen rendelt ki két szakaszt. Laci elsőnek ért Szekeres ezredes úrhoz, ő volt az egyik szakasz parancsnoka. A másik parancsnoka egy szakaszvezető volt. Laci szakaszának azonnali bevetését rendelte el az ezredes úr, bár Laci javasolta, hogy a másik szakaszt is várják meg, mert együtt nagyobb erőt jelentenek. Ezt azonban az orosz támadás miatt nem várhatta meg, ezért szakaszát ellentámadásba vitte az akkor már nagytömegben lévő orosz ellen. Szemtanúk szerint fejlövés érte.
Borzasztóan érintett a hír, hiszen csak percek választottak el újbóli találkozásunktól. Emberei rajongással beszélnek róla, ezredparancsnoka,
maga is elismeréssel nyilatkozott viselkedéséről. Nem akarom elhinni a hírt, kerékpáron rohanok mindenkihez, ahonnan biztosat tudhatok meg. Így jutok el Muzsay ezredes úrhoz is, aki a tragédiát igazolva tudtomra adja, hogy Laci gyűrűje és órája nála van. Ide akarja adni, de kérem, hogy maradjon nála és kézbesítse Nyíregyházán . Indokoltam, hogy én beosztott tiszt vagyok, s valószínűbb, hogy ő hazakerül.Sokat szomorkodom, s gyakran rá gondolok. Miért is kellett neki folyton önként vállalkozni, miért kellett visszavonulásnál utolsónak visszamaradni, olyannyira hősieskednie, amit senkitől sem vártak el.
Legényei, emberei és tiszttársai mondták, milyen boldogan emlegette augusztusra tervezett házasságát, milyen boldogan mutogatta menyasszonya fényképét. Most az álomnak vége. A nagy magyar áldozat most újabb gyönyörű gyümölcsöt szakított le. Végtelenül fáj, hogy éppen őt kell lélekben gyászolnom, de ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy szerette az Isten, a legszebb halált adta neki, és fájdalma nem volt. Robbanó golyó találta fejét és azonnal megölte.
Laci tragédiája folyton eszemben van, nem tudok a gondolattól megszabadulni. Az otthoniak fájdalmát érzem, látom, és ez roppant lehangol. Most pedig már tiszta fejre van szükségem, mert egységemet átadtam
barátomnak, és át kell vennem a segédtiszti feladatokat. Ebben már szükség van a kiegyensúlyozottságra, a figyelemre, a tiszta gondolkodásra, mert különben én is itt veszek.Délben a visszavonuló hadosztályt erős tüzérségi tűz éri. Nagy veszteségeink vannak. Egyik tizedesem és konyhalovam sebesült meg. Ezredünk gyalogrésze éppen gyülekezőben volt, amikor nagy becsapódások érik. Az emberek szétugrottak. Ez időben tartott megbeszélésünket befejezve összeszedtük embereinket. A jaremce-i viadukt előtt eltérünk nyugatnak, ahol a 24. hadosztály ezredei folytatják menetüket. Több órába kerül, míg a 24., 12. és 21. gyalogezredek felsorakoznak. Eközben az él rossz útra tér, melyet hamar észrevettem és egy másik utat javasoltam. Itt is lassan haladtunk, és akadozott a hadosztályparancsnok két motorkerékpárja. Szekeres ezredes úr lett az ezredparancsnok,
az I. zászlóalj, a II. zászlóalj parancsnoka. A III. zászlóaljat az előbbi kettőbe kellett olvasztani.Nehéz utunk van és nagy a bizonytalanság, mert az orosszal való találkozás nem lehetetlen. Közelsége a hegyes-erdős terepen nem ismerhető fel. Ezért egy helybeli ukrán vezetőt fogunk és ez vezet a hadosztályig, mi térképről ellenőrizzük. Jól megyünk! Késő este, koromsötétben haladunk a szűk erdei úton. Végül oly nagy a sötétség, hogy megállunk. Ezalatt árkászaink megcsinálnak egy hidat, mely az él alatt beszakad. Közben alszunk.
Július 29.
Indulás csak 8 órakor. Addig nagyot alszunk. Hideg van. Az egész napos eső feláztatta az amúgy is nyirkos erdőt. Még a gyepes vagy mohás részen sem lehetett leülni vagy lefeküdni. Elcsigázottak vagyunk. Egyik lovas hírvivőm a sötét erdőben talál egy köteg szénát, abból jutott a lovaimnak is, meg nekem is. Hárman aludtunk rajta: Bódi százados, a lovászom meg én. Nagyon átfáztunk. Alig virradt ki, már fenn voltunk, és vártuk az indulási parancsot. 8 órakor végül elindultunk, de nem Kőrösmező (haza) felé, hanem nyugatra, a nadworna-i út irányába.
Itt ismét bizonytalan lett a helyzet, harcra lehetett számítani, s ezért igen lassan haladunk. A 4-5 kilométer hosszú menetoszlop kacskaringós helyi úton, festői tájon megy előre. Puskalövés nélküli csend van. A híradósok állandóan építik a vezetéket, hogy az összeköttetés meglepő támadás esetén is meglegyen.
Juhász őrnagy úr ezredparancsnok lett.
Délután beérünk
. Csendes kárpátoki, havasi falu. Orosz nincs, legfeljebb partizánok. A vonat kb. 8 kilométerre van. Az orosz nem támad, beássa magát. A nagy kiterjedésű védőállást egy század biztosítja.Elhelyezésünk a falu nyugati szélén van. Esik az eső, csinálom a zászlóalj részére a szállást. Késő este van, mire minden ember fedél alá kerül. Este még sok dolgom volt. Közben a falusiak egy süldő disznót levágtak, vaj és túró is előkerült, és a hosszú éhezés után igazi evés következett.
Július 30.
Sok a dolgom. Ilyen helyzetben nehéz dolog a sok kimutatás, jelentés elkészítése.
vezetésével a konyha is befut. Meleg élelmet már kapunk, mi azonban magunknak főzünk, és így jókat is tudunk enni. Első lapomat megírtam - hosszú idő után -, tudom, hogy az otthoniak milyen aggodalommal várják.
Július 31.
A posta sajnos nem ment el, de holnap már viszik. Még egy hosszú levelet is írok. Én is várom az otthoni híreket. Talán már utánunk irányították az elmaradt temérdek postát. Még mindig a rendezkedésnél tartunk. Számoljuk az embereket, a fegyverzetet, a lőszert, hogy képet alkossunk egységünk erejéről. Közben nagyokat eszünk. Ügyes csicskásom remekül főz. Tejet háziasszonyom ad, abban nincs hiány. Kenyérben szűkölködünk, de krumpli bőven van, és az mindent pótol.
Együtt lakom Bódi százados úrral és Juhász őrnagy úrral. Utóbbi ma lett a zászlóaljparancsnokom. Út közben, a visszavonulás alatt már gyakran voltunk együtt. Kellemesen telik az idő, munkámat megbeszéljük.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 07.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő