Béres Lajos naplója

„Utász előtt nincs akadály..."

1. rész. A bevonulástól Erdély visszatéréséig

„a késő délutáni órákban érkeztünk uticélunk határába. E helység is félreesik a bevonulási útvonaltól, de azért ők is várták tegnap a honvédeket. Mivel ma már visszatértek a soros munkához, annál nagyobb meglepetés volt a számunkra a mi ma délutáni megjelenésünk, ami megelőzött ugyan bennünket, mert mire odaértünk, a lakosság egy része a határból futott össze – munkáját otthagyva- fogadtatásunkra. Az egész falun látszott, hogy várta a honvédeket, mert a községbe vezető út két oldalán rögtönzött fenyők vannak ültetve, a község bejáratánál pedig diadalkapu áll.”

A napló szerzőjéről

Béres Lajos Hajdúszoboszlón született, jómódú gazdálkodó családba Béres István és Fazekas Julianna harmadik gyermekeként 1917. október 17-én. Hároméves volt, amikor a szülők elváltak és édesanyja egy, a „spanyolnátha" járványban családját vesztett emberhez, Császi Antalhoz ment nőül. Nevelőapjára, - kinek családszeretetét, magatartását, gazdálkodását példamutatónak tekintette - mindig szeretettel emlékezett. A második polgári elvégzése után (részint) saját elhatározásából „pontot tett(em) az iskola padjaiban való szellemi képesítés(em) végére." Tanyájukon, a Zsoldos-dűlőben a paraszti élet fortélyait igyekezett nevelőapjától elsajátítani, kinek haladó gondolkodása, korszerű és eredményes gazdálkodási módszerei ambicionálták a serdülő legénykét is. „Szabad gyümölcsöst" létesítettek majd csemegeszőlő telepítéssel bővítették ezt és egy államilag ellenőrzött gyümölcsfa-iskolát is működtettek (ipari növények termesztése mellett) oly jó eredménnyel, hogy a gazdasági válság idején is talpon tudtak maradni. Ismereteiket téli gazdatanfolyamokon is bővítették. A tanyasi élet eredendően sokirányú, mely a gazdálkodás mellett a csizmajavítástól a kemenceépítésig önellátó. Az ő esetében ez a kreativitás esztétikai igénnyel is párosult, ám a népi díszítőművészetnek a polgárosult családban már nem volt becsértéke, így rajzolgatni kezdett. Előbb fényképekről másolt, majd vízfestékkel tájképeket (környezetét), elképzelt jeleneteket és ún. emléklapokat festett. Tudását önképzéssel fejlesztette.

Tájékozódási, művelődési lehetőségeit - az olvasás mellett - már a technika is segítette a tanyán, mikor detektoros rádiót kapott apjától. Később egy fényképezőgéppel életre szóló hobbira tett szert. Lelkesen fényképezte a város fejlődését, rendezvényeit, a Gazdálkodó Ifjak Egyesületét, a Lovas Bandériumot - melynek apjával együtt szervezője, motorja volt.

1937-ben a hajdúszoboszlói levente egyesülettel doberdói kirándulást tettek, megkoszorúzva az ott elesettek emlékhelyeit. Útjukról albumnyi felvételt készített. 1939-ben vége szakadt a sikeres gazdálkodásnak - egyrészt katonai szolgálata, másrészt a birtokot is sújtó 1940-1941-es „vizes idők", valamint a növénytermesztésre vonatkozó háborús rendelkezések miatt. Három és fél évig tartó katonai szolgálata alatt - utászként vett részt a területi visszacsatolásokban, majd az 1941-es ukrajnai és 1942-1943-as doni hadműveletekben - naplót vezetett, fényképezett és fényképezett... A háború befejezése előtt leszerelték, a szovjet csapatok bevonulását már tanyájukon élte meg. Az ún. koalíciós időkben még társadalmi szerepet vállalt a kisgazdapárti Független Ifjúságban, ennek feloszlatása után a magánéletére összpontosított. 1950-ben betagosították a tanyát és a földet. Helyette sivár, romos, vizes tanyát, sovány törmelékes földet kapott. Itt kezdték közös életüket az ebben az évben feleségül vett Beke Piroskával, aki nem sokkal korábban költözött Hajdúszoboszlóra két anyai nagynénjével. 1952-ben megszületett Erzsébet, majd 1956-ban Gabriella nevű lánya. A tanyasi életnek ez a formája már egészen kilátástalan volt. Nevelőapja 1956 nyarán váratlanul elhunyt.

A forradalom utáni enyhülés pusztán egy kis álmodozásra, tervezgetésre adott lehetőséget. Feleségével körbebiciklizték a Balatont - főként eladó tanyákat, szőlőbirtokot keresve. Az álom csak álom maradt. 1959-ben bekényszerült a téeszbe: terménydaráló és lószerszámjavító munkakörbe.

A családdal beköltözött anyja házába, mert az első gyermek óvodáztatása, iskola kezdése már eddig is csak különéléssel, a két nagynéni (a „mamák") segítségével volt megoldható.

1960-ban sikerült megvenniük egy városi telket és az elbontott tanya anyagából csakhamar felépítette a tervezett otthon melléképületét és átköltöztek. Járt a téeszbe (10-12 km), hétvégeken a város szélén vetette a vályogot a további építkezéshez.

A hatvanas években egy lelkes tanárember - diákjaival - kezdte gyűjteni egy leendő városi múzeum anyagát. Minden, a család és a város történetére vonatkozó „kincsét" odaadta a bandériumi öltözetétől a „kutyabőrig".

Több mint húsz év után újra ecsetet fogott: a háború során eltűnt ún. Bocskai-féle díszes lószerszámot festette meg (lovastól) a múzeumnak. Később megírta a helyi bandérium történetét - még később elkészítette ennek a lószerszámnak a másolatát is. 1964-ben sikerült állást kapni a Nagyalföldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalatnál ahol betanított raktáros lett. A könnyebb munka, az emberibb közösség és a kollégák gyakorlati segítsége mellett is majdnem tíz évre és a nagynénik támogatására volt szükség, hogy elkészüljön a ház. Eközben a kert is megújult, szőlőt telepített, gyümölcsfákat ültetett. Mindenki termelt, a mamák piacoztak. Ám alig indult be ez az új családi gazdálkodás, 1973-ban - egy városfejlesztési terv keretében - a tanács kisajátította a kertet. A kártalanításból a városszéli Csepűs-kertben vett 200 négyszögöl földet. Telekszomszédjával (jó barát) pajtát épített, bútort faragott bele, kutat fúrt, szélkereket szerkesztett a víz szivattyúzásához, szőlőt és gyümölcsöst telepített. Kertbarát körben „vetélkedett" termelt javaival. Munkahelyén a szocialista brigád mozgalmat is a helyi történelem megismertetésének, emlékei ápolásának szolgálatába tudta állítani. „Történelmi határjárás" címmel írt dolgozatában a Hajdúszoboszló környékén elpusztult települések nyomainak feltérképezéséről, felkutatott történetéről számol be. Amikor a családi házat is kisajátították ismét építkezni kezdett. 1977-ben nyugdíjba ment és még abban az évben beköltözött a család az új házba. Még temérdek belső munka, de már maga oszthatja be a napi 24 órát, és még csak 60 éves! Itt kicsi a kert, csak szőlőkordon és lugas, négy-öt gyümölcsfa - de ott volt a Csepűs-beli éden! 10-12 év béke következett. Nyaralások, kirándulások a családdal, barátokkal, nyugdíjas társakkal. Mindig csak határon belül. Külföldi útról hallani sem akart. A városi eseményeket mindig figyelemmel kísérte, rendezvényein megjelent, ha kellett, és ha tudta támogatta azokat. Örült a város fejlődésének. Hosszú és tevékeny élet után 2010. június 14-én hunyt el Hajdúszoboszlón.

Naplója, az „Utász előtt nincs akadály!" napról napra kíséri végig egy katonai alakulat szolgálatát - a kiképzéstől a véres doni harcokig. Megismerhetjük egy egyszerű, ám értelmes és jó képességű parasztfiatal nézőpontjából a Magyarország huszadik századi történelmének egyik csúcspontját jelentő területi visszacsatolásokat. A gondos, precíz jegyzetek nem csak a katonai szolgálatok egyik legnehezebb ágánál szolgálók munkáját mutatják be, de - a szerző beosztásánál fogva - betekintést kapunk a szervezési, felszerelési nehézségekbe, az irányító törzsek mindennapjaiba is.

***

A napló szövegét Béres Lajos - helyszíni jegyzetei alapján - a háború után, utólag tisztázta át. A kézirat szövegét igyekeztünk betűhűen közreadni, a korabeli helyesírási szabályoknak megfelelően. Különösen vonatkozik ez a helységnevekre, ahol a naplóíró a korabeli német elnevezéseket vette alapul, amelyeket gyakran nem is használ pontosan. Ennek ellenére azokat a leírt formában hagytuk meg, az anyag autentikusságának megőrzése érdekében, így jobban visszaadja a korabeli nyelvezetet, szóhasználatot. Ugyanez vonatkozik a rövidítésekre, amelyeknek feloldását a napló végén adjuk közre.

Ezen a napon történt május 26.

1980

Farkas Bertalan hajózó százados és Valerij Kubászov űrhajós ezredes a Szojuz–36 fedélzetén elhagyta a földet. (A program korábbi technikai...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megjelent az ArchívNet első száma 2022-ben

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adjuk hírül, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma. Ezúttal a lap külön tematikával nem rendelkezik, azonban célunk továbbra is változatlan: írásos örökségünk bemutatása áll a fókuszban. Különlegesnek nevezhető a mostani szám amiatt is, mivel egy történettudományi vitának, továbbá a 2021. október 14-én megrendezett 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián elhangzott előadások nyomán született esettanulmányoknak, forrásbemutatásoknak is helyt adunk.

Az ArchívNet 2021. évi 4-5. számában jelent meg Csikós Gábor és Ö. Kovács József tollából az Elbeszélés és történeti magyarázat ‒ „Magyar agrárcsoda” és a források vétójoga című írás, amelyet Varga Zsuzsanna angol nyelvű könyve inspirált. A vidéktörténeti témájú publikációhoz Honvári János, a Széchenyi István Egyetem professor emeritusa kívánt megjegyzéseket fűzni, amelyeknek helyt ad az ArchívNet. Lapunk ugyanígy helyt ad Csikós Gábor és Ö. Kovács József számára is, hogy reagáljanak Honvári János gondolataira. Szerkesztőségünk örömmel biztosított az ArchívNet hasábjain helyszínt a vitának, ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a válasz és viszontválasz publikálásával a disputát lezártnak tekintjük.

A 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián felszólalók a levéltári iratállományt és adathordozókat, mint forrásanyagot az eddigiektől eltérő megvilágításban mutatták be. A szóban elhangzottakat a terveink szerint írásban is megismerheti a nagyközönség az ArchívNet hasábjain. A sokrétű megközelítést alkalmazó előadók közül elsőként ketten, Balázs Gábor és Ordasi Ágnes jelentkezik esettanulmánnyal, akik egy-egy, elsősorban gazdaságtörténethez köthető iratanyagot mutatnak be más aspektusból. Balázs Gábor a 19. század legvégére nyúlik vissza bemutatott forrásával: a MÁV személyzeti iratanyagából kiemelt példával prezentálja, hogy egy adott kérvény miként lehet például forrása a családtörténet- vagy társadalomtörténetírásnak. Ordasi Ágnes pedig arra mutat rá, hogy egy felszámolásra ítélt bankfiókról készült jelentés milyen módon jelenthet forrást a politika- és társadalomtörténetírás számára.

Rajtuk kívül Kosztyó Gyula és Seres Attila írása kapott helyet az idei első számban. Kosztyó Gyula kárpátaljai levéltári forrásokon keresztül ismerteti meg az olvasót azzal a felfokozott közhangulattal, amely 1918 őszén volt tapasztalható a területen az első világháború elvesztése, valamint a bizonytalan hatalmi helyzet miatt. Seres Attila szintén ukrajnai forrásokat használt fel, hogy felhívja a figyelmet a magyar-szovjet határon 1956-1957 folyamán embercsempészettel foglalkozó szovjet katonák történetére.

Tájékoztatjuk egyben a Tisztelt Olvasókat, hogy a 2021. évi 6. számot követően L. Balogh Béni távozott az ArchívNet főszerkesztői posztjáról, feladatait az idei első számtól kezdve Miklós Dániel vette át. A jelenleg öttagú szerkesztőség (Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel, Takács Ábel és Wencz Balázs) köszöni L. Balogh Béni éveken át tartó munkáját, és további szakmai sikereket kíván számára.

Budapest, 2022. február 28.

Miklós Dániel
főszerkesztő