Egy honvédtiszt a világháborúban - 1. rész

Galícia, Kárpátok, Csehország – az utolsó felvonás

„A nap folyamán négyszer cserélnek helyet a levegőben a gépek. Amint eltűnnek a Stukák, jönnek a Martin bombázók és a Raták. Nagy pusztítás mind a két esetben. Csapataink előretörése megakad, sőt, estére kénytelenek vagyunk az erdőt feladni.[…] Estére mondhatnám kísérteties lett a csend. Harcok után ez legtöbbször így szokott lenni. Mindkét fél kimerült a gigászi küzdelemben és az éjszaka is nyugodtan telt el. A Hold fénye megvilágítja a terepet, a figyelőállásokból azonban egy-egy rakéta felszáll, ami fényével jobb áttekintést biztosít és megnyugtat.”

Forrás

A háború borzalmai, annak sokszor őrülettel határos, idegtépő pillanatai a mai kor embere előtt nem ismeretlenek. Szerény naplóm nem nagyon tartalmaz borzalmakat, inkább egyéni benyomásokat, hangulatképeket, néha egy-egy emlékezetesebb harccselekményt. Talán nem is olyan hangulatos, mint szerettem volna, de őszinte sorok ezek, melyeket kis kivétellel nem fűtött szobában, hanem a harchelyzet adta körülmények között jegyeztem fel. Hol fa tövében kuporogva, hol lövészárokban, lóháton, vagy menet közben, sokszor éjjeli szolgálat közben húztam elő féltve őrzött naplómat az eső vagy a hó elől védve, néha csak annyi idő volt, hogy gyorsírással feljegyezhettem a fontosabb eseményeket.

Ez a háborús időszak 1941-1945. években tombolt. A sors úgy rendelte, hogy nekem minden esztendő egy részét harctéren kellett töltenem, s addig nem volt nyugtom, amíg hazánk földjén az utolsó puskalövés el nem hangzott.

1941 júliusában a Keleti-Kárpátokban megindult a magyar támadás. Két magyar hadtest, a Kárpát-csoport és a gyorshadtest áldozatok árán, de szépen tör előre. Később már jóformán nincs is ellenállás, és egymás után kerül német-magyar kézre

, , , , . Ekkor, mint hadapród őrmester Szolnok-Doboka vármegyében Oláhlaposon bátyámnál voltam szabadságon. Táviratilag rendeltek vissza Kassára, ahol egy napot kapva az előkészületekre útba indítottak a Kárpát csoporthoz. Most tudtam meg, mi az ismeretlen harcmezőre útba indulni egyetlen adattal, a tábori postaszámmal kezemben. Mint egy tábori levelet, úgy irányítgattak össze-vissza. Lavocsnénál átléptem a határt, de visszairányítottak, mert arra tovább nem járt vonat. Ekkor Csapon át Körösmezőre utaztam, majd itt egy alkalmas teherautóra ülve folytattam utamat Kolomeára. Innen együtt haladtam a Kárpát-csoporttal a Dnyeszteren, Bugon, át Winnicáig. Szerencsére nyugodt irodai beosztásom volt a parancsnokságnál, és háborús szolgálatom alatt éppen ezért ez volt az egyetlen kellemes periódus. A honvágy azonban a kis távolság ellenére szokatlanul nagy volt bennem, és felejthetetlenül boldog érzés volt, mikor leváltásom 1941. október közepén megérkezett és hazatérünk. Kassára visszatérve a hadtestparancsnokságon bajtársi vacsorára voltam hivatalos. Két nap múlva leszereltem, és boldogan tértem vissza szüleimhez Tolcsvára.

Nyugtom nem volt soká. Pár hónap elteltével a SAS behívó ismét megtalált és 1942. október 5-én már utaztam Kassára, ahol készülőben volt már a menetzászlóalj. Egy hónapig készültünk az elvonuláshoz és november 5-én síró, búcsúztató tömeg között katonazene hangjai mellett kiindult a kassai pályaudvarról hazánk két legtragikusabb sorsú katonavonata, amely ezer embert vitt a háború áldozati oltárára s melyből igen kevesen, talán 8 tiszt és 120 ember tért vissza nyomorékon, lefagyott lábakkal, súlyos betegen.

Ezen a napon még nem sejtettük, hová megyünk, mi vár ránk és merre van a Don. Éppen ezért nem voltunk elkeseredve. Válogatott tiszt és legénység volt ez a zászlóalj. Ismertük jóformán egymást és tudtuk, hogy ha nehéz feladatok elé is állít bennünket a vezetőség, nem lehet nagy baj. Ízig-vérig katonákat vitt akkor a katonavonat. Mint akkor mondtuk, a Honvédség még egy ilyet nem tud kiállítani.

Az úton folyt a bor, a rum, a barackpálinka. Kassa város a búcsúzáskor adott át 4 hordó bort. Jó hangulat minden kocsiban, a háborúra nem gondol senki. Mindenki állandó mámorban úszik, csak ha valaki néha szeretteire gondol, kerülnek elő a fényképek, melyek oly sok könnyet csaltak ki katonaszemekből, melyek oly közel hozták a távolban lévőket, oly melegséggel vonták be a hidegben fagyoskodókat s melyek nélkül a frontkatona el nem képzelhető.

8-10 napi utazás után megérkeztünk és a kemény hidegben gyalogmenetben 4 nap után megérkeztünk Rogowatoje-ra átképzésre. Itt a téli, modern harcászatot, új német fegyvereket mutatták be, majd 1943. január 9-én

területén (Voronyezstől D 10 km) a Don-menti állásokban leváltottunk egy zászlóaljat. Gyönyörű, kiépített, jóformán bevehetetlen állások voltak ezek, meleg fűthető bunkerekkel, sűrű futóárok-rendszerrel, remek kilövésekkel. A Don néhol csak pár méterre, de legalább 10-12 méterrel volt mélyen alattunk befagyott, hóval takart vizével. Átkelni könnyű lett volna, de a gyalogság és a tüzérség úgy belőtte magát, hogy az orosz mozdulni sem tudott.

1943. január 15-én rajtunk keresztül D-ről egy zlj. visszavonul, mert a doni állásaikat az orosz páncélosok Korotojak-Uriw környékén áttörték. Mi nevettünk a megriadt visszavonulókon, szedtük össze az általuk elhagyott anyagokat. Másnap azonban a déli órákban hozzánk ért az orosz támadás és mi is hasonló helyzetbe kerültünk. Menekülésre nem is kerülhetett sor, hiszen az ellenség már nyakunkon volt. Kemény és hősies ellenállás után az Iwanovce Smelevy-Less-i magaslatokon védőállásba vonultunk vissza, ahol hókunyhóban, kővel vígan átüthető hótorlaszok mögé húzódva egy sí-zlj. támadásai ellen jan. 26-ig kitartottunk. Mint ekkor már megtudtuk, hadosztályunkat, a 9. könnyű hadosztályt a hadseregparancsnokság koncnak dobta oda az oroszoknak, hogy a hadseregrészek könnyebben visszavonulhassanak. Az oroszok nem is vették komolyan ellenállásunkat, hiszen a hátunk mögött kb. 150 km-re lévő Starkij-Oskol már elesett. Mi azonban csupán az életünkért küzdve megkezdtük reménytelen visszavonulásunkat, és erőnkön felüli kitörésre határoztuk el magunkat. A hideg 35-45 minus fok között. Élelem napok óta nincs. Éjszakázásra idő, alkalmas és elegendő fedél nincs, hiszen német utóvédcsoportokkal 20-25 000-en vagyunk, legtöbbször egészen kis területre összeszorítva. Állandó harcban állunk. Minden oldalról támadnak az oroszok, s mi állandóan Ny[ugat] felé húzódunk. Mindennapos a harckocsitámadás és naponta 4-5 alacsony repülőtámadás. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen összezsúfolt tömegben milyen pusztítást végeztek.

Most, amikor már a háború után vagyunk határozottan állíthatom, hogy az emberi nélkülözés és szenvedés legnagyobb erőpróbája volt ez. A sebesültek a szánon fagytak meg, mások kimerülten rogytak össze. Egymáson segíteni nem volt erő, és nem is volt értelme, mert a hideg minden esetben pár óra alatt megölte. Aki összeesett, vagy megsebesült, az már nem sokáig szenvedett.

Elképzelhető tehát kétségbeesésem, amikor Starij-Oskol melletti magaslaton egyik ütközetben febr. 2-án megsebesültem. Járni nem tudtam, mert bal combomon ment át egy kétpengősnyi szilánk. Szánra feküdtem, és hűséges embereimnek hála nem hagytak el. Borzalmas volt a további súlyos harcban tehetetlenül, szánkon feküdve részt venni, de rendelve volt, hogy nekem haza kell jönnöm. Febr. 16-án kijutunk a gyűrűből - pontosan egy hónap után - és most már csupán partizánokkal harcolva Sudzsa-n febr. 9-[é]n az utolsó sebesült vonatra felkapaszkodva aznap éjjel a Kiewi kórházban vagyok.

Sebemet először látja orvos. Már majdnem begyógyult. Felvágják, kitisztítják. Lábfagyásom 2- fokú. Egyik ujjamból egy leváló részt leoperálnak, s közben tudtomra adják, hogy másnap kórházvonattal hazaszállítanak. Ezt az érzést a túlvilágról való visszatérés érzéséhez lehet hasonlítani. Pár nappal ezelőtt a teljes reménytelenség és holnap otthon, magyar földön.

Február 21-én már Debrecenben vagyok az elosztó kórházban, ahonnan Komáromba, majd kérelmemre, Nyíregyházára kerültem hadikórházba, ahonnan - habár lábfagyásom nem volt tökéletesen kigyógyulva - április 25-én szabadultam, majd Kassán rövidesen leszereltem. Ekkor kaptam kinn maradt legényemtől -

- levelet, melyben értesít, hogy eljövetelem után egy héttel összeszedték a zászlóalj maradványait, és igen kevesen vannak. Őket akkor kiképző táborba vitték, ahol német parancsra erélyes formák között a lelküket vesztett, meghasonlott embereinket felrázták és vasszigorral igyekeztek emlékezetükből kiverni a Don minden emlékét, különösen a németek velünk szemben tanúsított minősíthetetlen, nem fegyverbaráthoz illő viselkedésének szomorú emlékét. Bajtársaim pár héttel ezután tértek haza.

Hosszú hónapokba került, amíg a doni visszavonulás borzalmas lidérce alól szabadulni tudtam. Álmaimban sűrűn ismétlődtek a legborzalmasabb események, alig volt nyugodt éjszakám. Végre megnyugodtam és lecsillapodtam.

A háború azonban tovább dühöngött. Biztosra vettem, hogy ennyi szenvedés után már nem kell többé a frontra mennem, de csalódtam. Hiába volt kétszeri hadiszolgálatom, hiába sebesülésem és lábfagyásom - s habár még sokan nem ismerik a háborút - 1944. február 17-én megkapom a behívót. Telefonon azonnal felhívom kassai ezredemet, és egy nap haladékot kérek, hogy Sátoraljaújhelyen a bankom fiókját Budapestről lerendelt utódomnak átadhassam. A kapott engedély alapján tehát nem 18-án, hanem 19-én kell bevonulnom Kassára a 21/I. zászlóaljhoz, régi alakulatomhoz. Ez a harmadik „kirándulás" már nem volt kedvemre. Kínos hangulattalanságban, unottan, de azzal a reménnyel vonultam be, hogy méltányolni fogják eddigi szolgálataimat, és azonnal hazaengednek. Ez esetben nagyot tévedtem.

Első két harctéri szolgálatomról sajnos naplójegyzeteim nincsenek. Oka pedig az, hogy legényem a naplómat közvetlenül a visszavonulás előtt elvesztette egyik csomagommal együtt, és így kedvemet vesztve a további naplózgatást félmunkának és feleslegesnek tartottam. Egyébként pedig biztosra veszem, hogy a doni visszavonulás gyötrelmei között nem is lett volna lelkierőm a naplóvezetésre. Ezt igazolja az is, hogy habár filmem és fényképezőgépem állandóan kéznél volt, talán mindössze kétszer vettem elő. Ezek a képek kedves emléktárgyaim, de sajnos, csak pár darab van belőlük.

Naplóm csak nekem nagy érték. Csak én tudom értékelni, aki fáradtságot nem ismerve, amíg bajtársaim elcsigázottan pihentek, a nap eseményeit még egyszer átélve naplómban jegyezgettem. Hányszor elaludtam felette, hányszor kellett hirtelen abbahagynom, mert riadó vagy más váratlan esemény elszólított. De az első alkalmat megragadtam a folytatására és csak akkor tudtam fejemet álomra hajtani, ha ez meg is volt. Hosszú idő ezt 15 hónapon keresztül kitartással folytatni, de mindig arra gondoltam, ha egyszer az Isten hazasegít, a rosszat hamarosan elfeledem és milyen jó lesz az érdekesebb, a szebb, a kicsit izgalmasabb epizódokra visszaemlékezni. Ez a hivatása naplómnak, s ez az, amiért naplóm nem annyira a borzalmakat, a szenvedéseket és nélkülözéseket tartalmazza, hanem élményeket, szerencsés véletleneket, kisebb boldogságot jelentő sikereket és néha énemet. Gyakran előfordult, hogy több napos szünet nélküli harc vagy menetek lehetetlenné tették naplóm vezetését. Ilyenkor sokszor egy hetet összefoglalva írom le az eseményeket.

Kelt Sátoraljaújhelyen, 1946. november 9.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő