Párizsban meggyilkolják Jean Jaurès francia pacifista politikust, a világháborús részvétel elleni tiltakozó mozgalom vezetőjét.Tovább
Vállalat és sport a két világháború között
Napjainkban a sport az országokon belüli és a közöttük folyó versenyről, valamint az éremszerzésről szól leginkább, ugyanakkor fontos szerepet játszik az országimázs alakításában. Mindez azonban nem mindig volt így, ugyanis a két világháború között a sport és a testedzés sokszor nyíltan összekapcsolódott a „nemzetvédelmi” célú, militarista-soviniszta neveléssel, és ebben a vállalatoknak is jelentős szerepet szántak. A munkások testedzése, erőnlétük karbantartása mindazonáltal a vállalat jól felfogott érdeke volt, éppen ezért a hatalom által hirdetett eszméket figyelmen kívül hagyva is támogatták a sportéletet.
„A testnevelésnek az a feladata, hogy az egyének testi épségének és egészségének megóvása, lelki és testi erejének, ellenálló képességének, ügyességének és munkabírásának kifejlesztése által megjavítsa a közegészség állapotát, gyarapítsa a nemzet munkaerejét.”
(Az 1921. évi LIII. törvénycikk a testnevelésről, 1. §.)
Az utóbbi években a sport szerepének és történeti fejlődésének vizsgálata az érdeklődés homlokterébe került, legyen szó az olimpiai játékok vagy egyes sportágak történetéről, vagy általában a testkultúra és a testkép változásáról. A sporttal kapcsolatban a modern kori történelemben jelentős szemléletváltás ment végbe. A 19. század végén a sport elsősorban civil kezdeményezésre fejlődött afféle amatőr élsport volt, legyen szó például a vállalaton belül létrejövő egyesületekről vagy akár a különböző városi sportegyletekről. Később a sport – a politika és a vállalatok szintjén is – szociális és jóléti kérdéssé vált, majd megjelent az üzleti szférában is.
A két világháború között a sport történetét egyáltalán nem kutatták Magyarországon, leginkább csak a turistaegyesületek végeztek saját múltjukhoz, munkájukhoz kötődő, öntevékeny kezdeményezéseken alapuló gyűjtő és kiadványkészítő tevékenységet.[1] A Kádár-korszakban a sport kérdése kezdetben a munkásosztály műveltségével, szociális kérdéseivel foglalkozó tanulmányokban és könyvekben kapott helyet, magára a sportolásra pedig elsősorban az üzemi szabadidő-mozgalom igencsak tágan értelmezett keretei között került sor.[2] Napjainkban Magyarországon a sporttörténeti kutatás egy-egy vállalatra, egyesületre vagy társadalmi csoportra fókuszál. Az egyes sportágakról, egy nagyváros futballtársadalmáról vagy akár egy sportegyesület történetéről az utóbbi években több kiemelkedő munka is napvilágot látott.[3] A társadalomtörténeti megközelítések közül fontos kiemelni Valuch Tibor szintézisjellegű munkáit, aki számos írásában foglalkozott az 1945 utáni – különösen a nagyipari – munkásság életmódjának kérdésével.[4] Várkonyi-Nickel Réka egy kiváló tanulmányában a salgótarjáni acélgyár munkásainak és a gyárvezetésnek a sporthoz való viszonyát elemezte.[5]
A levéltári forrásokról
A vállalatok sportéletével kapcsolatos források igen kis számban maradtak fenn, ahogy erre Várkonyi-Nickel Réka is utalt fentebb említett tanulmányában.[6] Mindazonáltal elmondható, hogy rendelkezünk támpontokkal a vállalatok társadalmi és sportéletét illetően. Forrásközlésünk célja ráirányítani a figyelmet a vállalati levéltári iratanyag „sporttörténeti” forrásainak értékére. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára tizenegy vállalati sportegyesület iratait őrzi. Az ipar különböző szegmenseit képviselő cégek vagy pénzintézetek sportegyesületi dokumentumainak tartalma igen sokrétű: megtalálhatók közöttük a tagság személyi nyilvántartásai, igazolványok, szakosztályonkénti taglisták, az egyesületek különféle üléseinek jegyzőkönyvei, alapszabályok, mérlegek, házirendek, az egyesületek költségvetésének és pénzügyeinek iratai. Az írásunkban közölt források betekintést engednek a gépipari és textilipari ágazat egy-egy vállalatának két világháború közötti sportéletébe. Jelentősebb számú forrást közlünk a Lampart Művek Sportkörétől, továbbá forrást publikálunk a Goldberger Sport Egyesület pénzügyi helyzetéről, valamint fényképeket, plakátokat és meghívókat is közzéteszünk.
A dokumentumokból kitűnik, hogy a vállalatok vezetőségei a két világháború között egyre jobban felismerték a sportnak a dolgozóikra gyakorolt jótékony hatását, ez pedig meghatározta az egyesületekbe fektetett források nagyságrendjét. A munkaadók, akik egyúttal a gyár tulajdonosai voltak, mindent megtettek azért, hogy a munkavállalók hasznosan töltsék el szabadidejüket, és a kikapcsolódás teremtette fizikai és lelki állapot kedvezően hasson vissza a termelésre. Ezek a sportegyesületek ezer szállal kötődtek a vállalathoz, a gyárhoz, kibontakozásuk – és bizonyos fokig kiszolgáltatottságuk is – a vállalatnak volt köszönhető.
Az állam a két világháború között is legfeljebb a testneveléssel foglalkozott és nem a sporttal, ahogy erre Sárközi Tamás is rávilágított tanulmányában, pedig az élsport és a tömegsport a két világháború közötti időszaktól egyre nagyobb teret nyert, és radikálisan átalakult a sportról alkotott felfogás is.[7] Az 1921. évi LIII. törvénycikk első paragrafusa szerint a testedzéssel, a „testgyakorlással” a dolgozó munkabírása fejlődik, és így hatékonyabban gyarapíthatja a „nemzet munkaerejét”.[8] A vállalatok által sportra fordított összegek valójában hozzájárultak a munkavállalók életkörülményeinek javulásához, s tegyük hozzá, példának okáért a nagyipari munkásságnak – a gyárakra jellemző, többségében egészségtelen munkakörnyezet miatt is – erre igencsak szüksége volt. Nem volt ez másként a Goldberger Sport Egyesületénél sem, amelynek vezetősége 1941-ben levelet írt Buday-Goldberger Leó elnök-vezérigazgatónak,[9] és ebben kendőzetlenül tárta fel az egyesület anyagi nehézségeit.
A Goldberger Sportegyesület ügyvezető alelnökének levele dr. Buday-Goldberger Leó elnök-vezérigazgató részére az egyesület támogatása ügyében
Budapest, dátum nélkül [1941]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1353-1. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Goldberger Sport Egyesület iratai ‒ Gépelt eredeti
A sportegyesületnek 1941-ben összesen tíz szakosztálya működött, közülük a fotó szakosztály működését nem igazán tekinthetjük sporttevékenységnek.[10] A levél tartalmából kitűnik, hogy az egyesület szervezése a tisztviselőkön és a munkásokon egyaránt múlott, hangvételéből pedig egyenesen következik a sportélet fontosságát megértő alkalmazottak kiszolgáltatottsága. Az egyesület vezetése még azt is felvetette, hogy ha a gyár vezetése nem járul hozzá az egyesület tagsági díjon felüli „felsegélyezéséhez”, akkor a munkát nem tudják folytatni, és a vezetőség egyöntetűen lemond.[11] A két világháború közötti időszakban számos vállalat sportegyesülete küzdött fenntartási problémákkal, ugyanis a tagdíjbevételekből vagy a bérleti díjakból igen szűkösen tudták fedezni mindennapi kiadásaikat (sportszervásárlás, rendezvények tartása stb.), ezért sok esetben a vállalatigazgatók kegyeire szorultak.
A Láng Gépgyár SK sportolói, 1925
Forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
A forrásközlés által érintett másik sportegyesület a híres Lampart. A Lampart Sport Clubot 1923-ban alapította a Magyar Fém- és Lámpaárugyár Rt., majd rövid, néhány évi működés után megszűnt az egyesület. Újjáalakítására 1929-ben került sor, 1937 januárjában pedig egyesült a Fegyvergyári Tisztviselők Sportkörével. Ez utóbbit 1912-ben hozta létre a Fegyver- és Gépgyár Rt. Az egyesület aktív működése azonban 1925 és 1935 között – minden valószínűség szerint forráshiány miatt – szünetelt, és csak 1935. augusztus 31-én kezdte meg ismételten tevékenységét. Ebben az időszakban számos fúzió is érintette a gyár sportegyesületeit. A Frommer Sport Clubot – amely szintén a Fegyver- és Gépgyár Rt.-n belül működött – például a Fegyvergyári Tisztviselők Sportköre olvasztotta magába. 1937-ben jött létre a Lampart FC, amely az egyesült vállalati sportegyesületek labdarúgó szakosztályait foglalta magában. A Kőbányai Egyetértés Atlétikai Clubot, mely 1924-ben alakult meg profi labdarúgó egyesületként, a Lampart Sport Club vette át. A Lampart Sportkör végül 1941-ben jött létre az addig önálló három vállalati sportegyesület, a FÉG-Lampart Sportkör, a Lampart FC, valamint a Kőbányai Egyetértés Atlétikai Club fúziója révén.[12] A források tanúsága szerint a gyárnál igen élénk sportélet folyt, melynek középpontjában a lövészet és a különböző céllövő bajnokságok, versenyek álltak.
A Magyar Fém- és Lámpaárugyár Rt. sportegyesületi forrásait egy jogfosztásokkal terhelt olyan időszakból közöljük, amikor a sportra a politika árnyéka sokkal erősebben rávetült, mint előtte bármikor. A szervezeti kereteket a már említett testnevelésről szóló törvény és az annak végrehajtásáról szóló, 1924. január 31-én közzétett 9000/1924. sz. VKM-rendelet teremtette meg, mely valójában kimondta, hogy a testnevelés az állam feladata. A törvény 7. §-a szerint „Minden, legalább 1000 munkaerőt alkalmazó kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági vagy hatósági üzem (gyár, vállalat stb.) köteles munkásai és egyéb alkalmazottai testnevelési szükségleteinek kielégítéséről (sporttér, fürdőhely, gyakorlóterem stb.) megfelelően gondoskodni.”[13] A cél elérése érdekében az 1920-as évektől leventeegyesületeket hoztak létre és elrendelték, hogy az iskolát elhagyó ifjak a 21. életévük betöltéséig kötelesek részt venni a leventeegyesületek keretei között szervezett foglalkozásokon. Az 52000/1924. VKM-rendelet alapján a leventeköteles fiatalok legalább öt hónapon át heti két óra és legfeljebb nyolc hónapon át heti két óra és egy délután tartoztak testgyakorlást végezni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a döntéshozók a mozgalmat a katonai előképzés és nemzeti szellemű nevelés színterévé kívánták fejleszteni. Magyarország második világháborúba történő bekapcsolódásával a vállalatoknál is nagyobb hangsúlyt fektettek a dolgozók testmozgására. Ennek célja egyrészt az volt, hogy ha a munkásokat katonai szolgálatra hívják be, akkor rendelkezzenek terhelhető fizikummal, másrészt pedig az, hogy az egyes vállalatok részt vegyenek különféle készségek fejlesztését igénylő rendezvények, sportesemények megszervezésében és lebonyolításában.
Meghívók lövészversenyekre
Dátum nélkül [1943]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1091-32. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti
Fényképek és sportnaptárak a Lampart Művek sportéletéből
Dátum nélkül [1940–1946]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 466-V-668-No.22. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti
A szervezeti keretek kiépítéséhez tartozik, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által létrehozott testületként 1941. augusztus 1-jétől megkezdte működését az Országos Sport Központ (OSK), mely a Nemzeti Sport Bizottsággal (NSB) karöltve aktív szervezője és lebonyolítója volt a női sport „nemzetvédelmi” célú propagálásának és az új kezdeményezések felkarolásának. Ennek érdekében az OSK körlevelet írt a vállalatok egyesületei és szakosztályai részére – így a Lampart Futball Clubnak is ‒, hogy a férfiakhoz hasonlóan a nők is „kellő mértékben” részesüljenek „a testnevelés és sport edző, erősítő, fegyelmező hatásából.”[14] Hasonló kezdeményezésnek tekinthető az OSK közvetlen felügyelete alatt működött „Csokor” női sportszervezet létrehozása, mely szervezet gyakorlati tudnivalókat osztott meg a nők munkaidő utáni testedzésének szükségességéről is. Az erről készült propagandaanyag sarkosan így fogalmazott: „A női testgyakorlás és sport érdeke mindenkinek: magának a dolgozó nőnek, családjának, hozzátartozójának, a munkaadójának, az üzemnek, mert: az erős, egészséges, edzett nő jobb munkaerő, jobb háziasszony, mint a gyenge, vézna és beteges!”[15] Fontos azt is megjegyezni, hogy a „Csokor” női sportszervezet mindenkor tiszteletben kívánta hagyni a munkaidőt, a vállalat elsőrendű gazdasági érdekeit, azaz a termelést, amikor úgy fogalmazott: „Sportprogramja nem vonja el, hanem ellenkezőleg, szorosan hozzáfűzi a munkavállalót vállalatához.”[16]
Propagandatartalmú levél és prospektus a testedzésről
Budapest, 1943. május 7.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1091-35. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti
A „Csokor” női sportszervezet bemutatkozó színes prospektusa
Dátum nélkül [1940-es évek]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1091-28. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti
A már többször említett Országos Sport Központra 1942-től jelentős, de méltatlan szerep hárult a vállalati sportolók igazoltatási eljárásának lefolytatásában, melynek célja a zsidó származású egyesületi tagok kiszűrése és kizárása volt a sportolási lehetőségekből és magukból az egyesületekből is, amely jogfosztások csak a kezdetét jelentették a zsidó származású munkavállalók gyáron belüli összeírásának. A jogszabályi alapot az 1941. évi XV. törvénycikk – az ún. harmadik zsidótörvény – teremtette meg, a sporttagoknak a forrásokban közölt nyilatkozatokat, űrlapokat kellett kitölteniük. Az igazoltatási eljárás folyamatának végén a sportegyesületi tagról nyilvántartási lapot és igazolványt állítottak ki, ami a legfontosabb adatokat tartalmazta.[17]
Sportegyesületi tagok származására vonatkozó kérdőívek, tájékoztatók és formanyomtatványok
Budapest, 1941–1942
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1091-27. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti és másolat
A Közszolgálati Alkalmazottak Nemzeti Szövetségének nyilvántartási lapja, Zentai Ödön fegyvergyári munkavállaló igazolványa
Budapest, 1943. október 16., 19.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-Z 1091-39. ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai ‒ Gépelt eredeti
[1] Lásd Tíz év a Magyar Tanítók Turista Egyesülete életéből 1892–1902. Összeáll. Moussong Géza – Hittig Lajos – Vágó Aladár. Budapest, 1902; A Magyar Turista Egyesület 25 éves múltja 1888–1913. Szerk. Déry József. Budapest, 1914; Uő: Négy évtized a magyar hegyek között. A Magyar Turista Egyesület negyvenéves múltja, 1888–1928. Budapest, 1929.
[2] Erre vonatkozóan lásd Szilágyi János: Munkásosztályunk általános műveltségének helyzete 1919–1945 között. Bp., 1964; Kovács József László: „Várnak rád a magas hegyek”. Fejezetek a Munkás Testedző Egyesület nagyszénási menedékháza múltjából. Budapest, 1982.
[3] Hegedűs Ábel: Ripszám Henrik és a magyar tájfutás kezdetei 1925–1948. Bp., 2016; Szegedi Péter: Debrecen futballtársadalma a 20. század első felében. Bp., 2014; Katona János: A PöSöC 105 éve 1912–2017. Budapest, 2018; Zeidler Miklós: A labdaháztól a Népstadionig. Sportélet Pesten és Budán a 18–20. században. Pozsony, 2012.
[4] A teljesség igénye nélkül: Valuch Tibor: „Mosdunk, fürdünk, fogat mosunk.” A tisztálkodási és testápolási szokások változásainak néhány jellegzetessége 1945 után. In: Tiszta sorsok. Tanulmányok a tisztaságról. Szerk. Juhász Katalin. Bp., 2009; Uő: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Pécs, 2013, 97–106.
[5] Várkonyi-Nickel Réka: Sportélet a salgótarjáni acélgyári kolónián a 20. század első felében. Múltunk, 2017. 2. sz. 71–92.
[6] Uo. 73.
[7] Sárközi Tamás: A sport, mint nemzetstratégiai ágazat. Előnyök és hátrányok, hosszú távú kilátások. Polgári Szemle, 2017. 4–6. sz. 146.
[8] Az 1921. évi LIII. törvénycikk a testnevelésről. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100053.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Utolsó letöltés időpontja: 2021. október 6.).
[9] Dr. Buday-Goldberger Leó (1878–1945): magyar textilgyáros, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, 1935-ig felsőházi tag. Jelentős szerepe volt a magyar textilipar modernizációjában.
[10] HU-MNL-OL-Z 1353-1-1941 [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Goldberger Sport Egyesület iratai].
[11] Uo.
[12] Az egyesület elnevezése 1943-tól egy ideig Fegyvergyári Sportkör, majd 1947-től Lampart Művek Sportköre volt.
[13] Az 1921. évi LIII. törvénycikk a testnevelésről.
[14] HU-MNL-OL-Z 1091-35-1943 [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Lampart Művek Sportköre iratai].
[15] HU-MNL-OL-Z 1091-38-1943.
[16] Uo.
[17] HU-MNL-OL-Z 1091-39-1943.
Ezen a napon történt július 31.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő