Bevezető

Sorozatunk harmadik, befejező részében tovább kísérjük a 21. gyalogezred katonáit harctéri útjukon. A kassai bakák rövid ideig a trianoni Magyarország északkeleti csücskében, a Bodrogköz területén harcolnak. Létszámuk egyre csökken, az ellátás is akadozik. Kenézlőnél még visszavetik a román átkelési kísérletet, de nem sokkal később észak felé szorulnak, először az I. bécsi döntéssel visszatért területre, majd tovább nyugat felé. A lecsökkent létszámviszonyt jól mutatja, hogy karácsonykor - a vezethetőség fenntarthatósága érdekében - a hadilétszámú ezredet már egy szűkös zászlóaljba kell összevonni. Ugyanez vonatkozott a hadosztály többi alakulatára. Feltehetően személyi pótlást már csak a feloszlatott alakulatokból kaphattak. Ennek ellenére is tisztességgel állták a sarat, a szovjet csapatokkal megtűzdelt román alakulatokkal szemben még bravúros „huszárcsínyekre" is futotta, mint március közepén az ismeretlen szovjet tábornok megölése.

Ugyanakkor a csapatok harcértékének apadása jól kiolvasható a sorok közül. A személyi utánpótlás hiánya és az anyagi pótlás apadása mellett ehhez nagyban hozzájárulhatott - mint arról Salgó Andor több helyen ír - a „nagy helyzet" kilátástalansága is. Először át kellett élniük, hogy családjukat hagyják hátra, ebben Salgón kívül nyilván sokan voltak érintve, hiszen a 21. gyalogezred katonáinak többsége Abaúj megyei volt. Aztán kiszorultak az ország területéről, fokozatosan ellenségesen viselkedő polgári lakosság között éltek-harcoltak. Végül a postai kapcsolat is megszűnt az egyre fogyatkozó hátországgal, az anyaország területéről gyéren csordogáló hírek pedig sejtették a fronton lévőkkel, hogy az ország és a háború végképp elveszett.

A demoralizáló hírek végül arra vezettek, hogy a 24. gyaloghadosztály kötelékben állt át a szovjet csapatok oldalára. A leharcolt magyar csapatok állapotát jól mutatja, hogy az átállást követő újjászervezéshez való szállításhoz elegendő volt egy vasúti szerelvény, a fegyverzet mennyiségét pedig az alábbi mondat mutatja: „Egy kocsi a fegyverzetünket hozza." Az átállást követően a Hajmáskéren felállított magyar alakulat németek elleni bevetésére végül nem került sor, a sokat szenvedett kassai bakák hazatérhettek családjukhoz.

A 24. gyaloghadosztály története viszonylag jól dokumentált, a Hadtörténeti Levéltár Tanulmánygyűjteményében - elsősorban Ludovika Akadémiát végzett katonatisztek tollából - számos visszaemlékezés olvasható. Vélhetően ezek gyűjtésében némi célzatosság is volt, hiszen az 1989. előtti társadalmi rendszer legitimációjához jól jött minden olyan adalék, amely az „utolsó csatlós" mítoszt segített oszlatni. Mindenesetre Salgó Andor - aki mindvégig megmaradt polgári személynek, akinek fő vágya, kötelességének hű teljesítésén túl, hazatérni megszokott béketevékenységéhez - visszaemlékezése újabb szemszögből mutatja a 24. gyaloghadosztály alakulatainak harctéri útját és az általuk átélt eseményeket.

---

Forrás

Forrás

 

Október 27.

Mándokra reggel 9-kor érkezünk meg. 24 órás menet kis pihenőkkel, imitt-amott rakétázások között, de viszonylagos csendben. Kis lázam van, lefekszem. Csak keveset alhatok, mert sok a dolgom. Szerencsére egy napig maradunk, itt éjjelezünk, és csak holnap indulunk Mezőladányba.[1]

 

Október 28.

Kényelmes menetben 1,5 óra alatt, 8 órakori indulással odaérünk. Beszállásolunk. 11 órakor parancsot kapunk, hogy a Tisza partján folyamvédelmi feladatunk van. Védőkörletünk Ladány É-Újkenéz.[2] Két főőrs esik védőkörletünkbe. A védőállás almáskertekben vezet, finom, édes, piros almák.

Késő este még nincs összeköttetés a jobb szomszéddal. Az ezredparancsnok ezt kifogásolja, de a hibát az 5-ösök[3] csinálták, akik nem tartották magukat a parancs szerinti sávokhoz. A biztonság kedvéért a jobb szomszédunkkal még egy tábori őrsöt állíttatunk fel és így, ha hézagosan is, de van összeköttetés.

 

Október 29.

Még éjjel kapjuk a parancsot, hogy az eleségvonat azonnal induljon Pácinba. Később a német egység parancsnoka keresett fel minket, hogy az itt lévő lőszerkészlet felrobbantása ügyében tárgyaljon. Szerencsénkre hajlandó volt átadni nekem, nyugtát adtam róla, s így a közeli házak pusztulását sikerült megakadályozni. Az átvett anyagban 600 liter petróleum is volt, melyet a lakosságnak szétosztottam. Vedrekben hordták, még az út menti árokba is jutott a nagy tülekedésben.

 

Október 30.

Csendes, nyugodt éjszaka után végre elkészíthettem a már régen esedékes kitüntetési javaslatokat. A hazánk sorsa feletti aggodalom mellett ezt a munkát nem nagy kedvvel végzem. Lakatos őrnagy úr engem is felterjeszt Lovagkeresztre, de ennek éppen úgy nem tudok örülni, mert most minden gondolatom a tragikus helyzetünkért való aggódás.

14 órakor parancsot kapunk az indulásra. Időben értesültünk, nyugodtan tudunk felkészülni. 17 órakor indulunk, egy szakaszt hagyunk vissza. Utunk Tornyospálca–Döge–Szabolcsveresmart.[4] Ide este érkezünk, a századok azonnal elfoglalják védőkörleteiket, majd mi éjjel fél 1 körül lefekszünk.

 

Október 31.

Reggel Veresmartról harcálláspontunkat áttesszük Kocsistanyára. Nagy harc van mindenütt. Türje Miklóst már két század támadja. Átkelési lehetőséget találunk a Tiszán. A veresmarti révet még nem robbantották fel. Igaz, a menetvonalunk Dombrád[5]–Cigánd[6] lesz, mégis mindent úgy készítünk elő, hogy Veresmartnál keljünk át, ha megnyomnak az oroszok.

Fél háromkor parancsot kapunk, hogy Tiszakanyár délnyugaton azonnal gyülekezés. Két órát vesz igénybe a századok gyülekeztetése, közben a 3. század aknavető tüzet is kap. Az orosz járőrök már Veresmarton megjelentek. Biztosított menetben megyünk a célhoz, ahol új feladatot kapunk: szűk hídfőállás 500 méteres körzetben. Kitartani mindaddig, míg az utolsó magyar egység át nem jön.

Este 11-kor már mindenki átjött, én az utóvéddel 12.30-kor jövök át, a németek a nevem iránt érdeklődnek. Engem kellett megvárniuk, utána a hidat robbanthatják. A német és magyar utászok előkészítik a robbantást, mely pontosan 01. órakor megtörténik. A pusztítás ellenére gyönyörű látvány volt. Kb. 40-50 méterre volt időm elmenni a hídtól, s az ott lévő talpfamáglya felső sorát húztam fejem felé, amikor a robbanást néztem, de utána lapítottam, mert hullt minden a környékre.

 

November 1.

Menetünket Cigánd–Bélytanya útvonalon Bálinttanyáig folytatjuk. 4 órakor beérünk, elszállásolni nem lehetett, mert hadosztálytartalék vagyunk. A zászlóalj szalmakazlakban, padlásokon lepihen. Mi is csak egy túlzsúfolt konyhában tudunk szalmán aludni.

 

November 2.

Keresztes alezredes úr elbúcsúzott, helyette Hantos alezredes úr[7] veszi át az ezredparancsnokságot. Kemény, katonás, de a hírek szerint jó ember.

Tartalékban létünknek nem örülünk, mert bár most pihenhetünk, bármikor oda vethetnek be, ahol éppen baj van.

Az ezredparancsnokág áttelepül Ricsére. Nekünk is van szállásunk, ami rendes ház, van asztal, szék, bár kályha nincs. Éjjel a 12-esek[8] 160 románt fogtak el, köztük 5 tisztet. A Tiszán keltek át gumicsónakon és várták őket. Egy R–1-es katonai rádiónk van, fogunk rajta zenét, de ezzel Budapestet fogni nem lehet. A zene is jól jön, nyugtat.

Délután gondolok egy nagyot, és engedélyt kérek, hogy lóháton Tolcsvára[9] mehessek szüleimhez. Gazdám engedélyezi és Kramcsák Elek lovászommal[10] ¾ 3-kor elindulunk. Öt óra ügetés és főleg vágta után este 8-kor hazaérkezek. Elek továbbmegy, őt én engedtem haza Nyéstára,[11] ami még kb. 40 kilométer. Az eddig megtett utunk 45 kilométer volt. A Sátoraljaújhely–Szerencs főúton csapatok előre- és visszaáramlását kikerülve részben az útárokban, majd toronyiránt a földek és szőlők között ügettünk. Elek délre vissza kellett jöjjön.

 

November 3.

Az otthoni viszontlátás, a sok beszélnivaló igen jól jött. A hosszú lovaglás kifárasztott, nagyot aludtam. A délelőtt hamar elszaladt. Apám megpróbál rábeszélni, hogy ha ideérünk, jöjjek haza és maradjak itthon. Persze, hiábavaló, az embereim várnak.

A 12. órai indulás eltolódik 14. órára. Vissza már lassabban megyünk. Sárospatak után egy tehergépkocsira kapaszkodom, lovászom a lovakkal utánam jön és 18 órakor már ott is vagyok Bálinttanyán. Itt azonban már nem találok senkit. Tegnap esti parancs szerint elmentek Révleányvárra. Kalancs Gyuri itt lakik, nála éjjelezem, és majd holnap indulok a zászlóalj után.

 

November 4.

Reggel 7-kor már úton vagyok. Nagy a sár. 15 kilométer utat kell megtennem. Szedem a lábamat és 2,5 óra múlva odaérkezem. A zászlóalj éppen menet előtt áll. Egy nagy harc után indulnak lepihenni. Hajnalban nagyszabású ellentámadást indítottak a Tisza-part U-alakú hajlatába betört és hídfőállást létesített 300 fő erejű, nehézfegyvereket is áthozó ellenség kiszorítására. A 10-esek[12] engedték be az oroszt és a sikeres visszavetés után nekik kellett elfoglalni a megtisztított védőállást.

Szép harc volt, kár, hogy erről lemaradtam. A zászlóalj jó hírnevét a siker növelte. Két tiszt, 14 fő legénység, 4 golyószóró, 4 géppisztoly volt a zsákmány. A résztvevők mesélték, hogy a menekülő oroszok ruhájukat ledobálva vetették magukat a Tiszába. Sokan csónakokon próbáltak átkelni, de az aknavető tűzben több egységük megsemmisült.

Élmény: a harc közelébe érve találkoztam az ezredparancsnok úrral és törzsével, aki gratulált a sikerhez. Én megköszöntem, de nem mertem elárulni, hogy itt sem voltam. Elengedésem ugyanis szabálytalan volt.

Még kora délután parancsot kapunk, hogy újabb menetre készüljünk fel. 7 órakor indul a zászlóalj Ricse[13]–Bálinttóttanya–Felinkerttanya[14] céllal. Itt mindenkit fedél alá teszünk.

 

November 5–6.

A nap tisztálkodással telt el. Én kitüntetési javaslatokat készítek. Rengeteget dolgoztam, és amikor már pihenhettem volna, riadót rendelnek el. Azonnal folytatjuk az utunkat, mindenütt a kanális mellett Tóhát tanyára.[15] Itt egy német zászlóalj (28/I. Jg. Reg.[16]) véd. Parancsnoka Ott százados,[17] kedves ember, Lovagkereszt[18] a nyakában. Ezt az alakulatot kell az éj folyamán felváltani. A zászlóaljparancsnok és a századparancsnokok előremennek tájékozódni és szemrevételezni, a parancsnokságot átvenni. A zászlóalj éjjel fél 2-kor érkezik, megkezdjük a leváltást. Reggel 7-kor már saját csapatok vannak a korábbi német állásokban.

 

November 7.

Berendezkedünk. Az aknavetők belövéseket végeznek. Általában csend van. A sok fáradtság és az alvás hiánya miatt kimerült és kedvetlen vagyok. Már alig bírom a fentlétet. Sok vázlatot kell készítenem, tűztervek, védelmi tervek. Aránylag korán lefekszem.

 

November 8.

8 órakor lóháton végigjárjuk a vonalat. Kiváló a védőállás. Minden homok, könnyű az ásás. Késő délután érünk vissza. Sok dolgom mellett bizony majd egy napot át kellett lovagolnom. Este hamar lefekszem, mert kipihenni még nem tudtam magam.

 

November 9–11.

A napok csendesen telnek. Az otthoniakkal kétszer sikerült a kapcsolatot felvenni. A pihenő jólesik és a munkám is gyorsabban halad. 9-én ezredparancsnok úr meglátogat minket, a vonalba a nagy eső miatt kimenni nem tud. 10-én már havas eső esik.

11-én Paduschitzky százados úr[19] egy ezredes úrral és ezredparancsnok úrral megszemlélik a balszárnyon Kormanikot és Kállayt.

 

November 12–13.

Esős az idő, nagy a sár, csend van. Este hallunk a leváltásunkról. 13-án éjfél után kapjuk a parancsot, hogy váltáshoz előkészülni. Fél 5-kor befut az új zászlóaljparancsnok, majd a századparancsnokok.[20] Nehezen indul a váltás. Utódaink nagyon unottan mozognak. Sok felesleges mászkálás után végre fél 7-kor elindulnak a századok a védőkörletbe. Az időjárás esős, ködös, párás, alkalmas a váltásra.

 

November 14–15.

Éjjel-nappal dolgozom, semmi szabadidőm nincsen. 15-én estére kicsit nyugodtabb a helyzet. A legénység pihenője zavartalan. Folyton szemetel az eső. Levelet kapok otthonról, mert előző nap a shortot és sportinget, valamint – töltés végett – néhány vadásztöltény-hüvelyt küldtem haza. A töltényeket nem kaptam vissza.

18. órakor a hadosztálytól parancsot kapunk, hogy készüljünk fel arra, hogy esetleg 21. órakor gépkocsival visznek. Nagy a bosszankodás. Egy óra múlva módosítják a parancsot, hogy az indulás 20. és 20.30. között lesz. Az egységek időben készen állnak.

A pihenő ilyen hirtelen megszakítása kellemetlen volt. Most lett volna első alkalom az elszaporodott tetvek elleni radikális irtást elvégezni.

20.30-kor befut 12 tehergépkocsi, melyre 200 ember fér fel. A második forduló ugyanennyi, de indulásuk éjjel 2.30-kor. Hajnalban mindnyájan Kenézlőn[21] vagyunk. Az első csoport leváltotta a németeket, a második csoport, minthogy megvirradt, csak este megy állásba.

 

November 16.

Reggel 6-kor már mindenki Kenézlőn, a helyén van. Én a harcálláspontra megyek, ahol a németektől mindent átveszünk. A harcálláspont a Szarvastanyán[22] van. A tanya nagy, de szűk a beszállásolási lehetőség. Nekünk csak egy szobánk van. A tanya erősen belátható, így területére állandóan hull az akna és a tüzérségi tűz. A tanyán nagy a mozgás, a németek szekerekkel és gépkocsikkal mennek el.

Ismét három nap alvás nélkül. Igen kimerült vagyok, dolgom nincs sok, de aludni mégsem lehet. Este a zászlóalj másik fele szállja meg a védőkörletet, de a sötétség és az ismeretlen terep miatt a váltás nehezen megy. A 2. század éjjel nem is tudja állásait megszállni.

 

November 17.

Éjjel a váltás miatt ismét nem alszom, sőt, hajnalban még nekem kell lóháton kimenni Rádonyihoz.

Délután két szekeret rendelek ki, melyen krumplit és egy zsák szűzdohányt küldök apámnak. Küldök még egy őzbakfejet és a botszékemet. Egy liszkai[23] fiú hajtja a szekereket, így legalább ő is hazanéz.

Éjjel kemény harci zaj. 22-23.30. között aknavető és tüzérségi tűz alatt a Kállay-század. Gazda még a délután folyamán a Tisza-partról személyesen irányítja a tüzérségi tüzet. Egy orosz bunkert kilőnek. Bencze[24] egy zászlóaljnyi menetoszlopot szétlő a túloldalon Tímár és Szabolcs[25] között.

Kállay egész éjjel tűz alatt áll. 12-kor jelenti, hogy a Tiszán a románok tutajokat engednek vízre. A vencsellői híd,[26] ide értve az ártéri hidakat is, sikertelen robbantás után állva maradt, felfogja a vízben úszó fadarabokat, gallyakat, a híd felső oldalán már olyan sok fa torlaszolódott fel, hogy azon az ellenség átvetése könnyen elképzelhető. A torlasz vastagsága 2 méter, szélessége kb. 12 méter. Tüzérséggel szétlőni nemigen lehet.

 

November 18.

Gazda kimegy a 3. majd a 2. századhoz. Benyomása, hogy az oroszok éjjel leváltották a románokat. A nap aránylag csendesen telik el, hiszen a köd a mi mozgásunkat lehetővé teszi. A túloldalról fújdogáló szélbe az ellenség mozgását és hangoskodását halljuk.

 

November 19.

Éjjel 2.30-kor a túloldalon erős mozgás. A híd környéke erős aknavető tűz alatt áll. Fél óra szünet. A balszárnyon két raj között 7 ladik igyekszik átkelni. Géppuska, géppisztoly és puskatűzzel, majd kézigránátdobásokkal sikerül visszafordítani őket. A káromkodásról felismeri a románokat. Odaát ütéshangok, orosz és román káromkodások hallhatóak. Fél óra múlva kocsizörgés (az út a Tisza mentén vezet). Felszállítják a csónakokat a kompházig. A sötétben újabb átkelést kísérelnek meg. A 102 magassági pontnál partra szállnak. Megindul a támadás az oldalunkba. A balszárny kénytelen reteszállást foglalni. Varga őrmester[27] egy géppuskás rajjal és egy német könnyűgéppuskás[28] rajjal ellentámadással az ellenséget az erdőbe szorítják. A csónakokkal menekülnek.

8 órakor Kállay hadnagy jelenti, hogy a füzesben maradt oroszok a tisztogatást végző Varga őrmestert és embereit elfogták. Egyes részek harcban állnak. 9-kor már a helyszínre érkezik a tartalék szakasz (a 6. felderítő osztálytól[29]), Bódi százados parancsnoksága alatt. Az ezredtartalék 9.30-kor útba indul. A tüzérségi tűz késik, addig egy lövést sem adtak le. Az ellenség pergőtűz alatt tartja a Kállay-csoportot. 8.30-10.15 Kenézlőt[30] és a 102 környékét. Az összeköttetés 9.30-kor Kállayval megszakad.

10.30-kor Kállay jelenti, hogy bevetett szakaszát négy fő kivételével elfogták. A 6. felderítőket reteszállásba rendelte. A 102 irányából támadó szakasznyi ellenség beássa magát.

11.30-kor az ezredparancsnokság tájékoztat, hogy a balszárnyon Sárkány főhadnagy[31] ellentámadásra indul, s a románok menekülnek előle. Az ellentámadás részleteit megbeszéljük, és Kállay parancsot kap, hogy az erdő, a sín és a Tisza háromszög területére támadjon, az 1. század arcban tűztámogatással, a felderítők a gát mentén előretörnek. 12.30-kor Kállay hadnagy megsebesül, ettől kezdve a század helyzete ismeretlen.

A 24. gyalogezred-közvetlen aknavetők a 102-höz mennek állásba. Gazda a Kenézlő írás „K” betűjénél[32] a szélső házból vezet. Vele az összeköttetésem megvan. A Kállay-csoport a nagy tűz ellenére szépen megy előre. Gazda a 3. századtól egy szakaszt Szabó hadapróddal[33] a veszélyes területre irányít. A távolság miatt 13.30-kor még nincs Rádonyinál. Kállay századát Papp hadnagy[34] veszi át.

Az ezredparancsokság 12 óra körül egy árkász szakaszt és egy utász századot útba indított. A Maár-zászlóalj[35] is útban van felénk gépkocsi szállítással. 14 órakor a zászlóalj harcálláspontját [támadják]. Aknavetővel válaszolunk. 15 órakor Papp és Szabó beérkeznek a Kállay-századhoz. Az ellenség két gépágyúval és harckocsi-ágyúval tüzel. 15.30-ra csend van, mindkét oldalon kimerültség, rendezkedés.

 

November 20.

Éjjel 2.30-kor Rádonyi hadnagy is megsebesül. A századot Király karpaszományos szakaszvezető[36] veszi át. Segélyhely áttelepül Viss-re.[37] 3.10-kor támadási parancs jön. Ha az ellenség nyomása nagy lenne, úgy legfeljebb a Törökér csatornáig lehet visszavonulni, ott védelem. A századokat távbeszélőn eligazítom.

15 órakor átcsoportosítás. Tiszapart–Orosztanya–Viss útvonalon visszavonulunk. Itt védelem. Távbeszélő összeköttetés mindenkivel. Előbb távbeszélőn, majd 23 órakor írásban parancs: reggel 6-kor támadás a Tiszáig. Megcsinálom a vázlatokat.

 

November 21.

6 óra 50-kor megindul előrenyomulásunk. Első cél a műút. Tüzérségi támogatást a Fenyvesi-üteg (15 cm)[38] adja. 8 órakor az utat még nem érjük el. Helyzetjelentést adunk Bibithy-Horváth alezredes úrnak.[39] 8.30-kor a 2. század eléri a műutat, a szarvastanyai csoport fehér rakétával jelzi, hogy a tanyát kitisztogatta.

8.50-kor a harcálláspontot áthelyezzük Orosztanyára. A támadás lendületesen halad. A balszárny erős ellenállásba ütközik. Két erős ellenséges támpont leküzdése után elsőként ér a gátra, majd a Tiszáig. 11.05-re minden emberünk a Tisza partján ássa be magát. A balszárny biztosítására az alárendelt 24. gyalogezred árkász szakasz, mely a támadás alatt tartalék volt, balra reteszel a vasútvonaltól 1 kilométerre, azzal párhuzamosan a gát és a víz közti részen.

A bal zászlóalj még nehézségekkel küzd. A reteszállásból is támadunk, eredménnyel. A reteszelő szakaszt kivonjuk, Kenézlő délen tartalék. A volt Rádonyi századot, melynek most Király karpaszományos szakaszvezető a parancsnoka, beosztjuk a 24. gyalogezred árkász szakaszhoz, Ferenchalmy főhadnagy[40] parancsnoksága alá.

A legutóbbi három nap komoly feladatok elé állította zászlóaljunkat.

Kenézlő visszafoglalásának érdekessége, hogy néhány katona, akit a lakosság eldugott, sértetlenül visszakerültek.

 

November 22.

Áthelyezzük harcálláspontunkat Szarvastanyára a kastélyba. Az éjjel csendes volt. Reggel a harcálláspontot harckocsiból lőtték. A törzs, a tartalék és a pihenőre kivont csapat a Szalay-tanyán elszállásol.

 

November 23.

A nap eseménytelenül telt el. A románok úgy látszik, megelégelték a kenézlői vereséget, és többé nem próbálkoznak. Napi dolgom mellett sok kitüntetési javaslatot kell készítenem.

 

 

November 24.

Engedélyt kapok, hogy lóháton Tolcsvára hazamehessek. Ötkor indulunk Elekkel. Nehéz az út, nagy a sár. A zsadányi[41] réven megyünk át. Vadászpuskámat viszem, melyet saját 20-asra cserélek ki. Késő délután érünk vissza, távollétünkben semmi nem történt.

 

November 25–26.

25-én csend van. 26-án délután parancsot kapunk a Tisza-part elhagyására. Gyorsan intézkedem, mert 17 órakor már gyülekezni kell Kenézlő északkeleten. Két leplező rajt hagyunk vissza, akik csak ellenséges nyomásra jöhetnek utánunk. Viss-t 21 órakor elhagyjuk, és hamarosan elérjük az olaszliszkai révet. Itt az átkelésre sokat kell várni. Hosszú, fagyos várakozás után végre zászlóaljunkon a sor. Szerencse, hogy ifjúkoromban erre sokat jártam, ellestem a révész tudományát, és sokat tudtam segíteni az átfuvarozásban.

 

November 27.

Lassan hajnalodik. Pornói zászlós egy szakasznyi csoporttal hídfőt alkot, biztosítja az átkelést. 8 órakor odaát vagyunk és az ezredparancsnok úr parancsára menet tovább Szegilongra.[42] A parancs vételéig gyorsan elszállásoltunk, hiszen a Bodrog folyó természetes védelmet nyújt. Nehéz volt az álmos, fagyos embereket újból összeszedni.

Szegilong tömve katonasággal. Egy tanyán kellene elszállásolni, de ez lehetetlen. Mégis összeszorulunk. Nagyon rosszul érzem magam, a lovon alig bírok ülni. Nagy lázam lehet, mert ilyen gyengeséget még nem éreztem. Amint lehet, ágynak dőlök.

 

November 28.

Kicsit jobban érzem magam. Délután engedélyt kapok, hogy hazamehessek. Szekérrel hamar hazaértem, de este 9-re már vissza is térek.

 

November 29.

Ismét gyengélkedem. Lázam gyötör. Fekszem, de a sok intézkednivaló miatt fel-felkelek.

 

November 30.

Névnapom van, valamivel jobban vagyok. Anyukámék már másodszor üzennek, hogy estére menjek haza. Elintézem sürgős dolgaimat, délután hazamegyek, de fél 11-re itt vagyok.

 

December 1–5.

Két nap eseménytelen. 3-án hajnal 4-kor elindulunk Erdőbényére.[43] Itt parancsot kapunk: reteszállás kiépítése, majd parancsra megszállása. Egyelőre itt maradunk. A község tele katonákkal, különösen tisztekkel. Itt van ugyanis a hadosztályparancsnokság is. Délután engedélyt kapok, és Tolcsvára megyek elbúcsúzni szüleimhez. Idő közben feladták a Bodrog-állásokat és értem Karaffa hadapród őrmester[44] jön oldalkocsis motorkerékpárral. Jobb úton – Olaszliszkán át – akartunk menni, nem mondták, hogy onnan már elvonultak. Így majdnem az oroszok kezébe futottunk. Visszafordulva a szőlők alatti úton mentünk Erdőbényére, ahol minket vártak, és máris robbantották a község előtti hidat.

Otthon elbúcsúzom mindenkitől. Apám marasztal, hogy öltözzek át, ennek a háborúnak már vége számunkra. Egy civil ruhámat is kinn hagyta. Nem maradhattam. Embereim vártak és már bizalmasan sokszor beszéltünk arról, hogy majd egyszer, de együtt.

Elbúcsúztunk. Sanyika és Tibor már jelentkeztek katonai szolgálatra és jó beosztást kaptak. Úgyszintén a Kovács fiúk, Gabi és Pici korábban hozzám jöttek és egy pár ló és szekér gazdáiként katonáskodtak.[45] Fájó szívvel hagyom itt szüleimet, hiszen ki tudja, mikor hoz össze minket megint a sors.

 

December 4–6.

A Bodrog-állások teljes feladásával a vezetők még várnak. Csendes pihenéssel telnek a napok. Néha postát is kapunk. Icitől több lap jött, de Sárika és Olga is írt.[46] Legalább van mire válaszolni.

 

December 7.

Hajnalban indulunk, ismét Bodrogpart a cél: Szegi.[47] Útközben az ezredparancsokságtól eligazítást kapunk. Ezredtartalék vagyunk, de Szegi területén 2 kilométeres szakaszt járőrözéssel kell lezárnunk. Harcálláspontunkat Lehóczkyéknál[48] választjuk, akik régi családi barátok és szívesen fogadnak. Három szobánk is van, kettőben lakunk, a harmadik az iroda.

 

December 8.

12 órára a hadosztályparancsnoksághoz kell menni eligazításra. Az utat Erdőbényére lóháton teszem meg.

 

December 9–10.

Eseménytelen napok. 10-én misén vagyok, ami bizony jól esett, hiszen jó néhány hete ilyen alkalom nem volt. Délután 16 órakor parancsot kapunk, hogy a 12/III. zászlóalj védőkörletét át kell venni. A 2. század hajtja végre, az átvétel simán megtörténik. A helyzetre jellemző, hogy a Bodrog túloldala árterület, mely a Tisza árterével egybefügg, és tengernyi vize akadályozza az ellenség átjövetelét. Erdőszigetek vannak közben, oda előrejönnek, nehézfegyvert is hoznak, néha abból zavarótüzet lőnek.

A zászlóalj csak holnap indul útnak, valószínűleg Szegilong keletre.

 

December 11.

Az új sávhatáraink Olaszliszka dél-Szegi dél. A zászlóaljparancsnokság harcálláspontját csak este helyezi át Káptalantanyára.[49] Esti szürkületbe indulunk. Gyenge a szállásunk, de azért ágyban alszom. Lakatos őrnagy úr jóvoltából holnap még egyszer hazamehetek.

 

December 12.

A helyzet változatlan. Reggel őrnagy úr megbíz, hogy Tolcsván szerezzünk kocsit, e célból Szalay főhadnagy úr[50] velem jön. Mindent elkövetek, hogy ne rekviráljunk éppen a szüleim községében. Ezt főhadnagy úr is megérti. Eredménytelenül megy vissza. Otthon alszom.

 

December 13.

Reggelre az ízületes bokám nagyon fáj. Az itt állomásozó 24. tüzérosztálytól telefonálok az ezredparancsnokságra, ahol megnyugtatnak, hogy csend van. 17 órakor közlést kapok, hogy menjek Erdőbényére, mert a Bodrog-állásokat végleg feladták. Éjjel fél 11-kor alkalmi járművel indulok. A kapott értesítés szerint a temető mellett Erdőbénye északon eligazító vár. Ilyen nem volt. Fájós lábammal nehezen döcögök, és keresem a zászlóaljat. Végre találkozom egy ismerős katonával, aki útbaigazít. Találkozom a kocsizó géppuskás század parancsnokával, Kovács főhadnagy úrral,[51] aki megmutatja, hol van gazdám, illetve kocsival elvisz. Hajnali fél 3-kor érünk be a Liget majorba.[52] Sokat szenvedtem, amíg az útról a tanyáig a 2-300 métert megtettem.

 

December 14.

A zászlóalj a már régebben kiásott és előkészített védőállást megszállja. A távbeszélő összeköttetés megvan a századokkal és az ezredparancsnoksággal is. A Náday üteg[53] támogat a szomszéd tanyáról.

Délután felderítő járőr jelentése szerint a Káptalan tanyára kb. 60 fő román lovas csoport érkezett, majd az Erdőbénye előtti Szárhegytetőn levő harcelőőrsünket megtámadják. Ebben már gyalogos erők is részt vettek. Az erős nyomás elől a harcelőőrs parancsra visszavonul a Mulatóhegyig, a második őrs vonaláig. Veszteségünk nincs.

Az új támponton a csoport megkapaszkodik, és az ellenség további teret nyerni nem tud. Még este megkapjuk a hadosztály távmondati parancsát, hogy hajnalban a harcelőőrs nyomuljon a 203 magassági pontig.

 

December 15.

Reggel a harcelőőrs Morovitz zászlós[54] parancsnoksága alatt a hajnali szürkületben nem csak a 203-ig, hanem a volt állásokig jut előre, itt azonban erős tüzet kap. A helyzetről összeköttetés hiányában sokat nem tudunk, de a harci zaj komolynak tűnik. Ez 6.30-tól 7.15-ig tart, majd csend.

Rövidre rá jelenti a Mulatóhegyi őrs, hogy az úton Erdőbénye irányába három harckocsi, mögötte gyalogság és emögött szekerek jönnek. Gyors belövések után erős tüzérségi tüzet zúdítunk a menetoszlopra, amely megáll, sőt, visszahúzódik.

Zászlóaljparancsnok kimegy a Mulatóhegyre, ahol az ellenség 1000 főre tehető felfejlődését veszi észre. A lapály szélességében támadnak. A tüzérségi tüzet gazda irányítja, szép telitalálatokkal sikerül a csoportokat szétverni és megállásra kényszeríteni. Kb. 15 órakor véget ér a tüzérség tüze, tehát a visszavágás hosszú időt igényelt. Utána viszonylagos csend.

A biztosítás fokozására a Tolcsva felé vezető útra egy géppuskás rajt teszünk, mely csak ellenséges nyomásra vonulhat vissza.

Egész nap két telefon a kezemben, állandóan beszélnem kell. Ízületi gyulladásos lában alig javul. Idegesít, hogy a kórházi kezelés helyett a harcok irányítását kell végezni, amely tragikus is lehet. Remélem, megsegít az Isten és ezt a megpróbáltatást is átélem anélkül, hogy utókövetkezményei lennének.

Az éjszaka csendben telt el. A hó este kezdett szálingózni, éjfélre már 10 centi volt.

 

December 16.

0 órakor kapjuk a parancsot, hogy állásainkat feladjuk és Aranyosfürdő-Abaújalpár-Boldogkőváralja[55] vonalon Alsócécére[56] hátramegyünk. A harcelőőrsöket azonnal visszavonjuk, a századokat gyülekeztetjük, a 2. század visszamarad délig, majd Baskó–Fony[57] menetvonalon utánunk jön. Az utászok az utóvéd századdal jönnek, mögöttük részben élesítenek, részben telepítenek aknákat és az erdőbényei hidat felrobbantják. Az ütközetvonatot Vizsolyba[58] irányítom.

Morovitz zászlós egységéről semmit nem tudunk. Az út menti gyalogcsapásokon és erdőszéleken telepített aknáktól többen megsebesülnek. Megtiltjuk az úttest elhagyását.

Boldogkőváralján rádión kapom a parancsot, hogy ne Cécére[59], hanem egészen Vizsolyba menjünk. Itt találkozom gazdával, majd elmegyünk az ezredparancsnokságra. Itt kapjuk a parancsot, hogy menjünk Göncruszka[60] és a Hernád folyón át Hernádvécsére[61], ahol további parancsot kapunk. A járműveket Hernádszurdokra[62] küldöm, mi pedig a nehéz sáros úton Hernádvécsére bemegyünk, beszállásolunk. Ezredparancsokság már itt van.

 

December 17.

Még éjjel kettőkor parancsot kapunk, hogy reggelig a németeket le kell váltani. Azonnal indulunk és Pusztaradványból[63] a már csak két 45 fős századdal megszálljuk a Juhásztanya és a Gályatanya[64] területét. A zászlóalj harcálláspont a közelben települ. Távbeszélő összeköttetés az ezredparancsnoksággal, szomszédokkal és századainkkal kiépítve. Jobbról a III. zászlóalj Tömöry százados[65] parancsnoksága alatt, balról Horváth százados[66] egysége.

7-kor a románok nagy erővel támadnak. A kis létszámú századok ellenállnak a kb. ezrednyi ellenség nyomásának. Távbeszélőn állandóan jelentik a helyzetet, mely egyre komolyabb. Ezredparancsnokságnak jelentem, de parancsot nem kapok. 8.30-kor az ellenség áttöri vonalunkat. A faluban lévő III. zászlóaljbeli ütközetvonat, az aknavető taligák, valamint az I. és III. zászlóaljparancsnokságok már erős ellenséges tűz alatt állnak. Nem sok a remény. A járművek a nagy tűzben nehezen haladnak, a sebesültek (lovak is) száma sok. Több jármű ezért lemarad. Mi bevárjuk a századok maradványait, és halogató harccal feljutunk a következő – Hernádpetri[67] előtti – magaslatra. Itt ellenállunk, s amikor a III. zászlóaljat és a faluban rekedt vonatot biztonságos helyen tudjuk, – a közben kapott parancs szerint visszavonulunk a Hernádpetri mögötti magaslatra. Itt gyorsan beássuk magunkat. Már kevesen vagyunk, 45 fő harcos. Az ellenség nem mer szorosan felzárkózni állásainkra. Ő is beássa magát kb. 2 kilométerre tőlünk – a legutolsó ellenállási vonalunkban – Hernádpetritől délnyugatra. Távcsővel minden ember leszámolható. Hat erős századtámpont van velünk szemben. Az I. és III. zászlóalj töredéke ezzel szemben 100-110 fő. Szerencsénkre a 23-as tüzérektől[68] egy felderítő járőr érkezik R3 rádióval, azonnal összeköttetésünk van s megkezdjük a belövéseket a jól látható célokra.

Az eredményes tüzérségi tűz után az ellenség kénytelen volt állásaiból visszavonulni, s csak néhány figyelőt hagytak kint. Ezután a tüzérségi tüzet hátrébb helyezzük, és szép találatokat érünk el a menekülő románok között. Itt az ellenség már nem is kísérletezik, annál inkább a műút és a vasút mentén, ahol a II. zászlóalj véd.

Hamar este van. Tűz mellett fagyoskodunk, kicsit talán még alszunk is. 9 órakor írásbeli parancsot kapunk, hogy Perényen[69] át menjünk Abaújszinára.[70] Ismeretlen hegyi úton megyünk, de simán beérünk Perénybe. Itt rövid időre beszállásolunk, gazda pedig parancsért megy az ezredparancsnokságra.

 

December 18.

3 órakor riadó, s indulunk Perény és Abaújszina közötti domb megszállására. A kis taglétszámú csoport (Pornói zászlós ez erdőbényei leplező csoporttal még nem vonult be) csak támpontszerűen tudja megszállni a védőkörletet, két harcelőőrs előretolásával. A zászlóaljparancsnokság a magassági pont mögötti horhosban települ. Csupán rádióösszeköttetés van, tüzér felderítő járőr a tegnapi.

Reggel csend van. Az ellenség még nem tűnt fel. Elég sűrűn lő aknavetővel és csin-bummal, de nem éri el vonalunkat. Az állások futóárokrendszerben kiépítve, elég szakszerűtlenül, mert sok helyen kilövés nincs.

A zászlóaljparancsnokság éppen egy kiemelt óvóhelyre készül átmenni, amikor a támaszpontok közötti egyik hézagon nagy lövöldözés van. Egy emberemmel villámgéppuskával[71] és géppisztolyommal felszaladok a tetőre, a futóárokban előre megyek, s látom, hogy kb. 150-200 méterre zászlóaljnyi ellenség nyomul előre. Jobb szárnyon védőink rohannak vissza. A villámgéppuskával tüzet nyitok, s lövöm a legsűrűbb részeket. Néhány ember mellém szegődik, nem vagyunk magunkban. Lőszert hoznak. Hamarosan gazda is mellettem tüzel. Az ellenség a váratlan közelből kapott tűzcsapásokra megretten és egy sűrű kukoricásba húzódik. A géppuska tüzét ide irányítom, gondolom nem eredménytelenül. Tűztámogatásunkról a tüzérfigyelő gondoskodik, jó becsapódásokat látunk. Nagy a lelkesedés, a menekülő románokat tűzzel üldözzük. Közben három Rata hátulról érkezik és tévedésből vagy szándékosan megbombázza a románokat (ruhájuk színe azonos a miénkkel, tehát megtévesztő).

A támadást sikerül visszaverni. Gazdával most a jobbszárnyra megyünk. A futóárokban nagy a sár, kénytelenek vagyunk kimászni és a terepen egy nyeregben futni. A saját tüzérség erre öt lövést lő belénk, mellettem Köteles Gábor[72] megsebesül. Szerencsénk volt. Ismét árokban vagyunk. Később tisztázódott, hogy kedves barátaink azt hitték, a románok mászkálnak a vonalban.

Pár perc múlva jelentik, hogy az ellenség kb. 200 méterre ismét megközelítette vonalunkat. Éppen meggyőződöm róla, mikor kapjuk a visszavonulási parancsot. Parancsot kiadni már nincs idő, de láthatóan nem is szükséges, mert a nyomásra az emberek szivárognak vissza. Néhány tűzcsapás után mi is visszavonulunk a teljesen nyílt terepen. 2-3 perc múlva már állásainkból lőnek a románok és ordítva csalogatnak minket át. Nagy tűzben vagyunk, alig bírjuk már lábainkat. A románok jönnek, s egyre közelebb vannak. Ruhámat már több lövedék átüti. A fiúk fel-feljajdulnak, de csak vánszorog mindenki. Mellettem az egyik fiú összeesik, édesanyját emlegeti. Felemelem, még él. Átkarolom és cipelem. Hajt az életösztön, de kimerült vagyok. Egy feszület mellett megyünk el. Egy fohász az Istenhez, erre biztatom sebesült társamat is. Néha megállunk, és géppisztolyból sorozatokat adok le. Gazdám mellém kerül, egymást biztatjuk a kitartásra. A románok, úgy látszik, szintén fáradtak és lemaradnak.

Kb. egy óra múlva, mikor már besötétedett, néhány embert összeszedünk, és beérünk Szinára. Ekkor már mindenki hátramenetben van. Zászlóaljunk megmaradt részei összeszedődnek, s parancsot kapunk, hogy Krajczáros tanyán[73] szállásoljunk el.

Menetünk a németek vonalán halad át. Megtudjuk, hogy hadosztályunkat kivonták, és pihenőre viszik Rozsnyó[74] környékére.

 

December 19–22.

Krajcárostanyán (Kassa[75] nincs messze) az elszállásolás nehézkes. Ennek ellenére nyugodtan alszunk. Reggel továbbindulunk Enyickére. 20-án Bárcára,[76] 21-én tovább Pólyiba[77] megyünk. 22-én Metzenzéfen[78] át Stószba[79] érünk. Ismét egy országhatárt lépünk át, szlovák területen vagyunk.

 

December 23.

Ezredparancsnok úr felterjeszt tisztikeresztre.[80] Buzdításomra még egy másolatot is ad. Sokat gondolok haza. Álmomban voltam otthon, az is jó érzés volt. Előre fájt a gondolat, hogy Szenteste a szüleim mennyi fájdalmas könnyet fognak elsírni. Úgy, mint a Don idején.[81] Ez a sors nem hazáját szerető embernek való. Mi mindig sokat szenvedtünk hazafiságunkért, s ez a balsors könnyeket húz ki a kemény harcos szívekből is. Segítsen az Isten, hogy valamikor összejöhessünk.

 

December 24.

Szép holdvilágos éjszaka. Stósz-ból csodás szerpentinen jutunk Szomolnokon[82] át Dénes[83] községbe. A menet lassan halad a nagy hóban, a jegesre taposott úton. A lovak esnek. Kemény hideg van, lóháton csak kis ideig tudok ülni. Botos csizmában[84] vagyok, lábam nem fázik. Elszállásolni este nem tudunk, mert a 12-esek[85] még nem indultak el. Reggelre szabad a szállásunk, és lefekszünk. Hamar kelünk, sok a tennivaló a Szenteste miatt. Pistával, írnokommal elindulunk az egy kilométerre látható fenyvesbe, és két fát hozunk. Egyik hatalmas nagy, a másik kicsi. Előbbi a zászlóalj karácsonyfája lesz, a másik saját szállásunkon lesz felállítva.

 

A helybeli boltban selyempapírt vásárolunk, cigarettával fizetünk. Hozzáfogunk a szaloncukor készítéséhez. Ollózzuk a színes selyempapír foltos végeit. Boldogok vagyunk, hogy legalább a szeretet ünnepén békés foglalkozást űzhetünk. Én is örülök, hogy hozzájárulhatok embereink karácsonyi hangulatának növeléséhez. Sül a sütemény és készülnek a fára kerülő díszek is.

Délután 3-kor az utca közepén fagyújtás, körülálljuk. Gazda és az ezred református lelkésze, Tóth Béla[86] tart lelkesítő beszédet, utána kiosztjuk az ajándékokat: fejenként 25 cigaretta, egy deci pálinka, egy szeretetcsomag. Volt öröm, hiszen élelmezésünk mellett ezekre szükség is volt.

Szlovákiai karácsonyunk csendes, békés volt. A szerény díszítésű kis fa mellett ülünk együtt, a tisztek, és kesergünk pusztuló városaink, falvaink és hazánk helyzetén, szeretteink hogylétén. Én is családom sorsa miatt aggódom. Vajon a karácsonyi ünnepek hoznak egy boldogabb új esztendőt, egy áldottabb magyar karácsonyt?

Lassan már az imádság is nehezünkre esik. Az elfásultság és a kimerülés a bizonytalansággal keveredik bennünk, s fájdalmában csak az erős hitű ember tud az Úrhoz fordulni. Hitem megmaradt és bízom a gondviselésben, mely a további küzdelemhez erőt ad. Segítsd meg Istenem sokat szenvedett népedet és adj jövőre egy boldog Karácsonyt.

A tisztek nálunk vacsoráznak. Utána kártyacsata következik. Ebben már nem veszek részt, hiszen a zászlóaljnaplót és saját jegyzeteimet írom, majd lefekszem. Nem bírok eleget aludni. Meneteink harcmentesek ugyan, de a légitevékenység miatt csak éjjel mozoghatunk.

 

December 25.

Reggelig jót alszom. Továbbmegyünk. Az előttünk induló kocsioszlop még mindig nem jutott át a nagy szerpentinen, és addig nem indulhatunk. Nyolc óra van, mire kijutunk a faluból. Nehezen haladunk. Közben találkozom Konstantin Tamással. Szalay Sanyival[87] nem sikerült beszélni.

Krasznahorkaváralján[88] elszállásolunk. Közben Bódi százados urat a gyalogsági parancsnok úr[89] áthelyezi a 12/III. zászlóaljhoz. Gazda nélkül maradunk. Holnap azonban átszervezés lesz, hírek szerint Horváth százados úr lesz a gazdánk. Szállásunk nem a legjobb, de meleg, s az a fontos.

 

December 26.

Az ezred összevonása zászlóaljjá megkezdődött. A község közelében lévő téren, a krasznahorkai vár alatt összeállás 8 órakor és Horváth százados úr – aki a Donnál is parancsnokom volt – megalakítja az I.–II.–III. zászlóaljból az 1., 2., és 3. századot, míg a géppuskás, aknavető, páncéltörő maradék egységeket nehézfegyver századdá összesíti. A vonatokat csökkenti olyképpen, hogy századonként csak hat országos jármű[90] és egy mozgókonyha tartható a csapatnál.

Parancsnokok a következők: zászlóaljparancsnok Horváth Gyula százados, segédtiszt Salgó Andor hadnagy, vezető orvos Vogel István orvos zászlós,[91] gh-főnök Rabb Béla hadnagy, 1. század parancsnok Virágh László főhadnagy,[92] 2. század parancsnok Halász Miklós főhadnagy, 3. század parancsnok Godzsák Antal hadnagy,[93] Nehézfegyver század parancsnok Turák Gábor hadnagy,[94] aknavető szakasz parancsnok Forgách Ferenc zászlós,[95] páncéltörő szakasz parancsnok Tiba Zoltán hadnagy,[96] géppuskás szakasz parancsnok Királyházi László zászlós,[97] 11 órakor katolikus misére megyünk. Hosszú idő telt el, míg templomba kerültünk. Gondolatban szüleim mellett voltam, szomorú vagyok, de hitemet elveszteni nem tudom. Hiszem, hogy lesz még szebb és boldogabb karácsony.

 

December 27.

Hajnalban menetünket folytatjuk Dernőn[98] át Kiskovácsvágásra.[99] Itt beszállásolunk és a tervek szerint éjjel leváltjuk a 12/III. zászlóaljat.

A parancsnokok azonnal szemrevételezésre indulnak. Én is megyek. Nehéz kapaszkodó következik. Lucska[100] után – az ezredparancsnokság harcálláspontja – de két óra alatt mégis felérünk. Bódi százados úr fogad minket. Alig beszélgetünk pár percig, kapjuk a parancsot, hogy nem leváltunk, hanem holnap reggel támadunk. Hadosztályparancsnok és vezérkari főnök úr[101] személyesen igazítanak el. Az előkészületeket megtesszük a holnap hajnalban végrehajtandó támadásra.

Egy szakasz még este előremegy biztosítani a zászlóaljat, míg a készenléti helyet elfoglalja.

 

December 28.

Hajnal háromkor indulunk, és lassú menetben indulunk a képeskúti akolhoz. Itt az előreküldött szakasz parancsnoka vár, de itt van a jobb szomszéd zászlóalj parancsnoka[102] is, aki tájékoztat, hogy tudomása szerint a románok a támadás területétéről kimentek. Gazda mégis széles csatárláncban átfésüli a terepet. Ezt követően 7.30-kor elérünk az erdő szélére, ahol a hegyiek védenek.[103] Gazdával lezárjuk a védőkörletet, majd megindul a leváltás. Engem délben a gazda beküld a faluba, hogy a segédtiszti irodát indítsam meg.

 

December 29.

Már tegnap este komiszkodtak a románok. Körülaknázták az akolt és az egész vonalat. Reggel folytatták, de oly erővel, hogy sebesültjeink, sőt halottaink is lettek. Egész nap támadnak, néhány telitalálat folytán tűzfegyvereink megfogytak. A nagy nyomás és veszteségeink miatt vonalainkat hátrább voltunk kénytelenek helyezni. Estefelé aztán egy ellentámadással sikerült a Lázkő 794 magassági pontot az ellenségtől visszafoglalni. A helyzet ezzel még nem oldódott meg. Az akolból, melyet aknavető és tüzérségi tűz éri, a zászlóaljparancsnok kihúzódik a szabadba.

 

December 30.

A nap már csendesebb. Szívesen vagyok a faluban, az étkezés romlott, de elviselhető. Bódi százados úr elmegy.

 

December 31.

Szilveszter. Az estét nagy kártyacsata tölti ki. Kevés italunk, amit összegyűjtöttünk, hamar elfogy. A hangulat jó, hiszen így kell az újévet várni. Éjfélkor mindenki telefonál, hívja egymást, boldog újévet kíván. A faluban elhelyezett Göttmann százados urat[104] is felköltjük jókívánatainkkal.

 

1945. január 1.

Csúnya hideg szél van. A kis havat orkánként fújja végig a falun. A vonalban lévőknek ez kegyetlen idő. Ott a sziklák között bunkerépítési lehetőségük sincsen. 11-kor misére megyünk. Utána eltemetjük négy hősi halottunkat.

Délután visszajön szabadságról Gömöri Pista, mert Szepsibe[105] már nem tudott bemenni. Este indul ki legényével a vonalba, előzetesen szóltam, hogy várják. Eltűntek, nem érkeztek meg. Sok telefon, idegeskedés után egyetlen feltételezés maradt, hogy eltévedtek az ismeretlen úton, esetleg a hézagos védővonalon átmentek, és fogságba estek.

 

Január 2.

A nap aránylag csendesen telt el. A nagy hideg kissé gyengült, s enyhébb szél fúj. Pista és a legénye eltűnése mindnyájunkat aggaszt. Titokzatos eset, hiszen egy kitaposott úton indult el és nem érkezett meg. Előzetes engedéllyel Vogel Pistával és 11 fővel útnak indulunk, hogy az erdőt átkutatva a rejtélyt megfejtsük. Sajnos, hiábavaló volt minden. Különben gyakori a bandatevékenység, s már néhány fosztogatás, rablás, lefegyverzés előfordult. Nem lehetetlen, hogy partizánokkal állunk szemben.

 

Január 3.

A nap sok izgalmat és bánatot hozott. Újabb hősi halottak, sebesültek és fogságba esések. A jobb szomszéd zászlóaljnál törtek be a románok és szárnyunkat hátba támadták. Mire sikerült intézkedni, két rajt kiemeltek. A helyzet csak estére válik nyugalmasabbá, amikor két német század ellentámadást indít.

A kiskovácsvágási szálláscsoport biztosítására Dernő felől egy szállásőrséget állítok fel, és egy páncéltörő ágyút is beállítok.

 

Január 4–6.

A helyzet rossz. A románok támadása napirenden van. A terep nem alkalmas védelemre, bár uralgó magaslaton van. Az ellenség annak lejtőin igyekszik megkapaszkodni és vonalainkat áttörni. Az oroszok robbanó lövedéket használnak. Az áldozatok száma nő. A temetések napirenden vannak. A sebesültek között van súlyos, de sok a könnyebb sebesült.

Nehéz a védelem. Kemény sziklatalaj mindenütt. A tüzelőállások legfeljebb kivágott fatörzsekkel vannak erősítve, de az aknavető és tüzérségi gránátok a sziklás felszínen robbannak. Nagy a szilánkhatás. A sebesültek között egyre gyakoribbak a súlyosak.

A szomorú budapesti hírek mindenkit lehangolnak. Az ellenség további térnyerése reménytelenné teszi a helyzetet. Szerencsénk, hogy itt megszilárdult a védelem és nem kell rohanva visszavonulni.

Vízkereszt napja. Misére nincs időm. Hangulatom a legszomorúbb. Nemcsak a harchelyzet, inkább a veszteségek. A segélyhelyen minden hely tömve sebesültekkel, és Vogel Pista éppen most amputálja térd felett egy leventeújonc mindkét lábát.

A létszám kiegészítésére kapott fiataloknak semmi tapasztalatuk nincsen. Mielőtt kiirányítom a vonalba őket, igyekszem tanácsaimmal ellátni, mire vigyázzanak. Sajnos, főleg őket látom viszont a segélyhelyen és a kis falusi temetőben.

A háború borzalmas. Fogynak az idegek, a türelem, az ellenálló erő. Fogynak az emberek, de napról napra fogy az élelem is. Nincs utánpótlás. Azzal a kevéssel kell megelégedni, akit szegény Hazánk még adni tud. Rövidesen ennyi sem lesz. Tudja ezt mindenki. Nehéz harcot kell vívni.

Ösztönös megérzésem, hogy az otthoniak jól vannak, megnyugtat. Bizonyára sokat sírnak, hogy három gyerekük közül egy sincs közelükben, egyikről sem tudnak. Egy ideig nem is fognak tudni.

A két Kovács fiú felkeres. Az ezredvonat, amely idáig 80-90 kilométerre volt tőlünk, most idejött és falunkban akar elszállásolni. Hamarosan parancsot kap Botos főhadnagy úr[106] a visszaindulásra, illetve, hogy Krasznahorkaváraljára menjenek. Gabi és Pici éppen a szekerükkel bajlódnak, amikor rájuk találok. Mindhárman nagyon örülünk, őket egy szekérrel visszatartom, és csak harmadnap indítom utánuk. Ruházatukat kiegészítem, útravalóval ellátom őket. A fiúk mindenáron nálam akarnak maradni, de nem engedem, mert itt állandó veszélyben vannak.

 

Január 7–15.

Hosszú hét, tele harcokkal, hősi halottal és sebesülttel. A hideg, hó és eső gyakran váltakoznak, néha még a nap is előbúvik melegítő sugarával. A harchelyzet sem sokat változott, állásaink ma is a régi helyen vannak. Az általános helyzet már más. Az ellenség Rozsnyó felé tör előre, és ezzel ittlétünket állandóan veszélyezteti.

Téli hosszú esték egyetlen eseménye a kártyázás. 21-esen 1000 pengő elvesztettem, azért nem többet, mert nincsen. Kártyán nyerni igazán nem nekem való.

A külvilággal kapcsolatunk úgyszólván megszakadt. A postaforgalom rossz. Végre Icitől december 22-ei lapot kapok Budapestről. Akkor még ott nem lehetett semmi, de azóta? Most már nem hiszem el a pesti híreket, és érzem, hogy Budapest már csak volt a miénk. Remélem, az otthoniaknak nincs bajuk.

Néhány lapot küldök, de csak Pozsonyba, talán a családi városban van valaki. Sajnos, már nem tudok hova írni. A hírek szerint már Kassán sem kézbesítenek.

Élelmezési helyzetünk javult. A doki a lakosság kezeléséért sok mindent kap, és ez még javítja helyzetünket. Gazdának minden nap küldök két személyre ebédet.

A Kovács fiúk újra felkerestek. Tőlük tudom, hogy Szalay Sanyi[107] Rozsnyón van, most indul kiképző táborba és utána a vonalba. Sajnálom szegény fiút mert nem bízom szerencsés megmenekülésében. Hiába csaltam magamhoz. A Pista írnokom, a vissi pap fia[108] helyére szántam. Neki itt milyen jó dolga van. Salgó Tibor jól van. Békés Jancsi[109] hívott telefonon, és ő tájékoztatott. Jó volt a rokonság hollétéről hallani.

Riadókészültség van. A parancsnok jönnek. Ki tudja, mit hoz a reggel. Tény, hogy itt a Dernő–Kiskovácsvágása–Lucska-Barka völgyében úgy érezzük magunkat, mint egy zsákban. Éppen a zsák szájánál van a baj, és ha ott betörnek, legfeljebb csak a bőrünket menthetjük. Megpróbálom az éjszakát alvással tölteni.

 

Január 16–18.

Izgalmas napok. Várhosszúrét[110] és Hárskút[111] kétszer cserél gazdát. A románok a hegy tetején vannak. Tüzérségi tüzüket innen Rozsnyóra és környékére pontosan tudják irányítani. Krasznahorkaváralja szenved a legtöbbet. Bőven hull rá az akna és gránáteső. Rozsnyón kihalt az élet: minden tűz alatt, még a falvak is, kivéve a miénket. Ide csak egy esett.

Csendesedik a harc, mindenki védelemben marad. Mindkét oldalon nagyok a veszteségek, a pihenésre szükség van. Lényeg, hogy tudunk aludni, gyűjteni az erőt.

Folyik a szervezés, a Hunyadi páncélgránátos hadosztályhoz[112] való toborzás. Halász Micu néhány emberrel már elment. Sokat beszélgetünk, mert ez a német SS-hez hasonló magyar szervezet. Sorsomat nem akarom ilyen módon befolyásolni, és nem jelentkezem.

Pozsonyba még szoktam írni, de nem sok reménnyel. A vonalban néhány felvételt csinálok. Ott komoly a hó, nagy hó, itt lent hideg, de poros út. A hegyekben sok a vad. Pár őzet már meglőttek. Ilyen lehetőségem nincsen, nem hagyhatom itt a telefonokat.

 

Január 19–25.

Örökké emlékezetes nagy napok ezek. A tegnapi és mai sebesültek között Turák Gabi a legsúlyosabb. Estefelé lehozták, csúnya sebeit Vogel Pista bekötözi, és még ma este elszállítják kórházba.

20-án feladjuk a szádalmási[113] vonalat. A román tüzérség egész nap lövi a falut. Meg sem lehet mozdulni. Késő este végre elindulunk Dernő felé. Sok emberem „olajra lép”. Egy járőr hét embert összeszed, egy már civilben volt. Nagy lelki rábeszélés után visszamennek a századhoz. Az emberek is érzik a reménytelenséget. Egyébként ilyen jelenség már Kárpátalján is előfordult, az ott lakók mindig lemaradtak. A Bodrogközben is gyakori volt. Volt két eset, mikor be is jelentették nekem szándékukat. Ezek jó katonáim voltak.

Sötét éjjel folytatjuk menetünket Rozsnyóra. Itt már parancs vár, hogy Rozsnyó védelmében kell részt vennünk. Előbb a keleti oldalon állunk be védelembe, 21-én reggel. Délután újabb állásba megyünk, mely valamivel előrébb van. Itt kemény küzdelem van, a balszárnyat 2-300 fő erősen támadja. Vajda Józsi[114] súlyosan megsebesül, egyik lábát talán el is veszti. Csak ma kell tartani a vonalat. Nehezen telnek az órák. A románok erőltetik a nyomást, harcálláspontunk tüzérségi tűz alatt áll. Sokszor dekkolunk a rombológránátok tüzében. 16.15-kor végre parancsot kapunk a visszavonulásra. Rozsnyót feladjuk. Ez a döntés hazánk keleti felének elvesztését jelenti. Most már nem harcolunk magyar földért, már nem eszünk magyar kenyeret, utolsó erejükből még harcoló emberek vagyunk. Már nem tudunk hinni a győzelemben, várok valami csodát, az isteni igazságszolgáltatást. Beszélnek egy Miklós-féle békeszerződésről,[115] de mit ér ez nekünk?[116]

23-án Dobsinán[117] vagyunk. Délelőtt szemrevételezzük, majd a csapatok megszállják a gyönyörűen kiépített védőállásokat. Fedett (gallyakkal és hóval) futóárkok, hatszemélyes bunkerek. Mi egy gyártelepen bunkerban vagyunk, Gazda, doki és én. Rendes meleg hely, világosság nélkül.

A hangulat rossz, mindenki fásult, és alig hiszünk a szerencsés megmenekülésben. Az oroszok Garam-völgyi előretörése utunk elvágását jelenti.

 

Január 26.

Hangok a ma esti visszavételről. Értesítést kapunk, hogy a románok egy csoportja áttörte a szomszédos vonalat és oldalunkban van. 20.15-kor parancsra visszavonulunk. Éppen szüneteltetik a románok a tüzérségi tüzet, amikor csendben elhagyjuk állásainkat.

Kedvező a helyzetem. Jávorkai nálam hagyott Steyr vontatóján[118] utazom. A nagy hóban most is felpakolunk, az ott lévők is velem jönnek. Fenn a dobsinai hágón karambolozunk, kocsink megcsúszik, és majdnem a mélybe rohanunk. Sok munkával és segítséggel kiemeljük a kocsit és továbbmegyünk. Utunk a dobsinai jégbarlang bejáratánál egyelőre véget ér, itt a szép villában elszállásolunk. Estig kell a völgyet zárni, míg a csapatok átjönnek rajta. A jégbarlangot nem nézhettük meg a félméteres hó és a világítás hiánya miatt.

 

Január 28.

Menetünket folytatjuk. Helpa-n[119] ismét beszállásolunk, bár a parancs szerint Breznóbányáig[120] kellene mennünk. A nagy hóban az emberek nem tudnak menni, Helpán viszont jó szállás van. Az autóban elfogyott a benzin. Félnapos utánjárással 20 liter benzint szereztem, amely talán Breznóig elég.

 

Január 29.

A Steyr elromlik Benesházán,[121] itt kell hagyni. Lóháton megyek tovább, mert Breznóbányán szállást kell csinálnom.

Breznóbánya szép kis rendezett város. Elég korán értem ide, hamar készen voltam az elszállásolással. Remek szállás várt mindenkit. A zászlóalj hamarosan beérkezik és elszállásol. Ekkor továbbmenetre kapunk parancsot, és azonnal indulunk Kisgaramra,[122] ahol német kötelékben fogunk harcolni. Este 8-kor odaérkezünk és jelentkezünk a német 138. gyalogezred parancsnokságán,[123] ahol az amúgy is kedvező harcfeladat mellett úgy döntenek, hogy gazdám, a doki és én a faluban maradunk. A szállást hamar elintézzük, és megállapítjuk, hogy itt talán pihenés lesz.

 

Január 30. – február 2.

A hroneci életformát eddig nem ismertük. Emberi környezet, fűtött, meleg szoba, puha ágy, fürdési lehetőség, szíves vendéglátás és békés nyugalom. Ez az általános jó helyzet. A legénység ugyanazt a kosztot kapja, mint a német katona. Csillognak a szemek, ha étkezésről van szó. Mindenki nagyon meg van elégedve. Első napi feladat a pihenés. Másnaptól felváltva kint vannak a vonalban a németek között, csendben dolgoznak és készítik állásaikat. Az egyik német zászlóaljparancsnok téli fehér ruhával akarja felszerelni a hozzá beosztottakat, és kéri, hogy állandóan maradjanak velük. Ennek indítéka, hogy a partizánok közt sok a magyar és a németeknek kedvező, ha azok tudják, hogy fehérben vannak a magyarok is.

Saját helyzetünkről annyit, hogy például egy napi étkezés: reggeli zsíros pirítós, kalács és tejeskávé, ebéd: húsleves, bécsi szelet, krémes, likőrök, fekete, vacsora valódi kakaós rizs tejben.

 

Február 3–10.

Az eltelt egy hét eseményekben szegény volt, de a völgyben vagyunk változatlanul, és ez nagy szó. 5-én ugyan otthagyjuk Hronecet, és leváltjuk a 138/III. német zászlóaljat a Tri-Vody[124] völgye előtt emelkedő gerincen lévő védőállásban. A harcálláspontunk Tri-Vody és Osrblie[125] közötti vadászházban van és békésen telnek napjaink, bár erősen partizános terület. Kis változatosságot jelent a védővonal látogatása, ellenőrzése, vadászat, síelés és a kártyázás. A pénzünk szlovák korona. Nagy a hó, járni nem lehet benne. Az utánpótlási vonal mély, kitaposott gyalogcsapás.

 

Február 11–15.

Csendes napok, sok irodai munkával. A vadászatok nem járnak eredménnyel.

Éjszakai ügyeletes vagyok. Van időm elgondolkodni reménytelen helyzetünkön. A jelent kár is leírni, hiszen egy szinte állandósult séma alakult ki: egy helyen harcolni néhány napig, majd gyors visszavonulás és így tovább. Hogy harmadik hete itt vagyunk, szinte érthetetlen, mert Szlovákia északi részén az orosz előretöréséről tudunk. Sokáig nem is maradhatunk itt. Az agyoncsigázott és hézagosan élelmezett katonákkal megértetni ezt nem lehet. A lakosság sem örül ennek, mert amijük van, azt nyugta ellenében átvesszük, pedig itt élelmiszerféle nem, legfeljebb vas- és edényáruk előállítása folyik a Garam-völgyi üzemekben.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a németek minden polgári személyt összeszednek, és vasúton ismeretlen helyre viszik őket. Nő az elmenekült lakosságból alakult partizánegységek száma. Nő cselekményeik száma, gyakran kapunk géppisztoly-sorozatokat. A híradó zászlóalj kikapcsolása, a munkásszázad eltűnése, tisztek elfogása, mind-mind gondolkodásra késztetnek. Eddig csak mögöttes területeken fordultak elő támadások, ma, 15-én már itt – közvetlenül a vonalban – Osrblie-n raboltak el egy zászlóst és egy honvédet. A németek ma szedték össze a lakosságot, ez is a háború része.

A hangulat eléri azt a mélypontot, hogy most már várjuk a háború végét, lessük a békét. A harcos szellem, a küzdeni akarás kihalt az elfásult emberekből. Csak egy a cél, hogy megmentsük bajoktól elgyengült embereinket, életünket. Mit veszíthetünk mi még?A béke egyben fogságot, Szibériát jelentené, de legalább élünk. Én bízom az Isten kezében és az igazságában. Az nem lehet, hogy nekünk, akik 12 hónapja becsülettel helytállunk, a béke számunkra további szenvedést hozzon. Mi nem választottuk ezt a harcot, minket az események sodortak bele. Talán nem szabad egy nemzetnek a hazáját védenie? Vállaljuk ezért a felelősséget. A doni harcoknál nem éreztük ezt a célt, mégis ott kellett szenvedni.

Az otthoniakról semmit nem tudunk. A sok-sok román hadifogoly (sokan önként jönnek át) szokott némi hírt mondani. Egyet egyöntetűen vallanak, hogy mióta Szlovákia területén vannak, sok minden tilos. A nők megbecstelenítéséért nem egy ízben halálbüntetést szabtak ki. Magyarországon más volt a helyzet. Mesélik, hogy Miskolc környékén jár a vonat. A foglyokról azt mondják, hogy Debrecenbe viszik őket, majd elengedik (gondolom, a Miklós-kormány azonnal behívja és harcba állítja őket a németek ellen).

 

Február 16–22.

Várakozással teli napok. A helyzet kezd nyugtalanító lenni. A románok nap, mint nap támadnak. 16-án lezárják a Tri-Vodyban vezető szerpentint, 17-én pedig, amikor előző este harcálláspontunkat áthelyezzük Osbrlie-re, lemerészkednek a vadászházba és a gyanútlanul arra haladó élelmiszerszállító egységünkön tűzzel rajtaütnek. Egy ló és az élelmiszer ott maradt. Minden órában várjuk a visszavételi parancsot.

Gazdám egy vállalkozást hajt végre, és 19-én olyan véres veszteséget szenved a román zászlóalj, hogy hasonló siker még nem volt. 24 magyar egy román zászlóaljat szétvert, saját veszteség nélkül. 15 román halott, egy bunkert felrobbantottunk. A zsákmány: 9 fogoly, 3 golyószóró, 6 géppisztoly, sok egyéb anyag. Királyházi Laci volt a hős parancsnok. Ettől kezdve a helyzet kibírhatóbb. A románok lapítanak, hallgatnak.

Többször voltam vadászni, sok az őz, a szarvas. A konyha sem panaszkodhat. Váltakozó szerencsével, valaki mindig hoz valamit a konyhára. Én két őzet lőttem.

A szokatlanul hosszú egyhelyben lét javított a hangulaton. A csodaszer „Lausetol” hatása leírhatatlan. A hemzsegő tetvek egy hét alatt teljesen és örökre eltűntek. Ez egy olajos fehér sűrítmény, vízben hígitandó és csak a tetű számára olyan elviselhetetlen szaggal impregnálja a bemártott és nyomás nélkül kiszárítandó alsóneműt, mely utána többször is kimosható. Hatása három hónap. A ruhaneműt kifőzni nem szabad.

Az időjárás gyönyörű, csillogó, verőfényes napsütés. A hó nagy. Vadászatra csak sível vagy hósaruval lehet menni. A hó teteje fagyott, de ha beszakad, alig lehet felállni. A kis hegyi patakban mosakszunk, de kézigránáttal halászunk is, sok a pisztráng.

Postát már nagyon régen nem kaptunk. Pozsonyból várok választ. Ki tudja, odaértek-e a lapjaim.

A fásultságtól már az otthonra is alig gondolok. Úgy élünk itt, mint akinek senkije sincs, nem tartozik sehová, nincs faluja. Hiába, egy év alatt száz meg száz helyen aludni, piszokban-sárba, gyakran étlen-szomjan, elég az elfásultsághoz.

 

Február 23–28.

A hónap vége és egyben a legkellemesebb hónap az elmúlt fél évben. Egy hónap egy helyen ritkaság a mai mozgó háborúban. A csendes völgyben az Osbrlie patak folyik, mellette kisvasúti sín, de a hó miatt nincs használatban. Mikor idejöttünk, az előre jelzett sok partizántól tartottunk. Megszoktuk, mert meggyőződtünk a partizánok irántunk való közömbösségéről. Központjuk különben is innen messze van, és a nagy hóban nehezen vándorolnak. Mikor megjelentek, áthelyeztük harcálláspontunkat Osbrlie-re. A vadászat kellemessé tette az itteni életemet.

A hónap utolsó harmada már tavaszias. Meleg napok, erős olvadás. Az erdő tele madárdallal. Zúgva rohan a hegyi patak. A kézigránáttal elszédített halakat nem tudjuk kiemelni a sebes vízből. 28-án már földfoltok is láthatóak a déli oldalakon. Az eső is megered és a méternél is nagyobb hó észrevétlenül leapad 30-40 centire. A hósaru a lágy hóban földig süpped, nehéz a járás. Reméljük, hamarosan ledobhatjuk a téli holmit.

Sokszor van szó arról, hogy hadosztályunkat hátraviszik, feltöltik, majd egy hónapi pihenés után bevetik. Ez jó hír, most itt jól érezzük magunkat, itt bármeddig szívesen maradnánk. A 19-ei ellentámadás óta a románok mukkanni sem mernek, a kezdeményezés a mi kezünkben van.

26-én megjelenik parancsban újabb kitüntetésem, az ÚKDE[126]. A Tisztikeresztről semmi hír. Gömöri Pista, Rádonyi Tóki és volt gazdám, Bódi százados megkapták a Lovagkeresztet.[127] Hírt kapok a Kovács fiúkról és S. Tiborról. Hála Istennek, mind egészségesek. Néhány novemberi tábori posta is befut, de válaszolni már nem érdemes.

 

Február 29. – március 5.

Hronec-Osbrlie arcvonalunk utolsó napjai. Nagyobb harccselekmények nem voltak. Sok munkámtól vadászni már nem tudok. Az időjárás változó, erős hóesés és hóviharok, vagy erős olvadás. Visszavonulási útvonalunkat előre letakarítottuk, de a hófúvástól csaknem járhatatlan.

Az állást este elhagyjuk. A zászlóalj nem vallott szégyent. Fárasztó, meredek hegyi úton megyünk a „Rotfuchs” (vörös róka) I. állásba, mely a következő gerincen húzódik.

 

Március 6–14.

A védőállás a Hronec–Osbrlie-i úttól nyugatra húzódik. Látható az út és a falu. A románok hamarosan felzárkóznak vonalunkra, de nem kezdeményeznek. Fogolyszerzési céllal járőrözünk, de eredménytelenül. 11-én aztán váratlan esemény történt. Egy raj fogolyszerzésre indult. Reggeli szürkületben állnak lesben a hronec-i úton. A román arcvonalat ellenőrző orosz tábornok[128] törzskarával nagy biztosítással gyalogosan jött. A raj az élen haladó biztosító csoportot elengedte, és amikor a tisztek jöttek, körülfogták és az erdőbe tuszkolták őket. Lefegyverzésükre idő nem volt, mert az utóbiztosító 40 fős egység a támadást észrevette, és tüzet nyitott. A tisztek ezt látva lefeküdtek, és nem akartak menni, pisztolyt rántva lövöldözni kezdtek. Kényszerből három tisztet lelőttek, a tábornokkal az egyik szakaszvezető birokra kelt. A tábornok a kezében lévő pisztollyal többször lőtt. Szakaszvezetőnknek sikerült a pisztolyt kicsavarni a kezéből, és ellenfelét lelőtte. A raj tűzvédelme mellett a szakaszvezető visszafutott, és a tábornok pisztolyát is magával hozta. A raj halogató harccal visszavonult. Egyik emberünk könnyű fejlövést kapott.

Ez este lemegyünk Predajna-ra[129] a gh-hoz, hogy az előírt tiszti minősítéseket megcsináljam. Itt kellemes tavasz van, három napot itt töltök. A vonalban derékig ér a hó és mindennapos a hófúvás.

13-án átveszünk egy védősávot, Podbrezovát[130]. A megnövekedett védőkörletben alig van tartalékunk. A vidék gyönyörű. A Garam kígyózó medrétől északra az Alacsony-Tátra hatalmas ormai merednek. Védőállásunk magas fenyves erdőben van.

A völgyben erős harcok vannak. A Tátra lejtőin a 614 magassági pont területén hol németek, hol románok vannak. Mindkét részről nagyok a veszteségek. Csak harckocsik segíthetnének.

 

Március 15–20.

Aránylag nyugodt napok. 14-én este az 52/III. zászlóaljnál ugyan betörnek, de a harciskola [131] 15-én hajnalban támad, az ellenséget visszaveti, több foglyot ejt, és sok anyagot zsákmányol.

17-én áttesszük harcálláspontunkat Podbrezovára. Rendes lakásunk van. Az ellenség lövi a falut és a falut átszelő vonalunkat. Más nem történik. Az idő rohan, sok a dolgom. Itt a völgyben már tavasz van. Hál’ Istennek, a kemény telet egészségesen túléltem. Bízzunk a továbbiakban is.

A hangulat bizakodó. Oka, hogy hírek érkeznek az új magyar hadosztályok dunántúli sikereiről. Már nem vadászunk, inkább hálóval és kézigránáttal halászunk a Garamban, szép eredménnyel.

 

Március 21–27.

Ismét nehéz helyzet, kemény harcok, emberfeletti teljesítmények. A Rotfuchs I. állást 21-én feladjuk, utána kemény harcok árán jutunk el a Garam völgyében Besztercebányáig,[132] de a város helyett felhúzódunk a hegységekbe. Podbrezova–Lopej[133]-Predajna,[134] majd Sv. Ondrej–Mezibrod, utána Lucatin, később Priechod, és most, 27-én az egész út után – mint egy rossz álomra, kis nyugodt alvás után – Jelenska Dolina-n ébredünk.[135]A most már életmentő küzdelemről, az összeforrt emberek szenvedéseiről, pusztulásáról, a kimerültségről sokat írhatnék. Erre már nincs időm. Egy-egy emlékezetes eseményt jegyzek fel, mint például a priechodi harcok.

A község keleti magaslatait védjük. A friss és fiatal román erők szívósan harcolnak. Így még nem harcolt ez a rongyos fajzat. Védőállásainkra felzárkózik és 24-én délelőtt erős támadást kapunk. Az 1. századnál betörnek. A betörés helyére rohantam, összeszedtem az embereket és váratlan ellentámadással visszakerülünk régi állásainkba. Még három áttörési kísérletet verünk vissza. Este csend van. 21 órakor azonban újabb támadás, majd nemsokára a község fele is román kézen van. A zászlóalj helyzete, a nagy veszteségek ellenére és Királyházi Laci ellentámadása folytán kissé megerősödik, de a helyzet bizonytalan. Kemény utcai harcok, váltakozó sikerek után az ellenség 25-én reggel 4-kor a község másik végén is betör. Jó pajtásunk és barátunk, Sulyok Jóska[136] hősi halált halt.

Összekavarodva a románokkal, képtelen lövöldözés közben hagyjuk el a falut, de az ellenségtől szabadulni nem tudunk. Reteszelünk, de ismét hátunkban vannak. Esőköpenyemben alig tudok az ellenség célzott tüzéből kijutni.

Ilyen kínos helyzetben ritkán voltam, amikor tehetetlenül álltam a románok tüzét és kb. 200 méteres tisztáson kellett átfutnom. Az Isten megsegített, köpenyem bizonyára újabb lyukakat kapott, de én megmenekültem.

26-án újabb reteszállásba megyünk, de gyengén megszállt vonalunkat ismét lövik. Az ellenség áttör, szomszédjaink nincsenek. A rádióval nehezen kapunk összeköttetést és 9-kor visszavonulásra kapok parancsot. Sajnos, ekkor az ellenség már mögöttünk van. A sebesültek száma nő. Szotyori zászlós[137] és egy ember menetképtelenek. A meredek hegyoldalon, méteres hóban a sebesülteket vállon cipeljük, majd a betaposott gyalogcsapáson nagy fenyőgallyakra fektetve húzzuk. A menet lelassul, de a gyűrűből ki kell kerülni. Reménytelen versenyfutásnak tűnik. Közben háromszor partizántanyákra bukkanunk. Ezek inkább dezertőrök és bujkálók, de fegyverük van és használják. Öt partizánt foglyul ejtünk, élelmükből valamit eszünk, majd egy magyarul beszélő, odavaló civil vezetésével kikerüljük a további partizántanyákat, átjutunk a meredek gerincen a vízválasztón át 27-én 01. órakor beérkezünk Jelenska Dolina-ra.

Azóta emberibb életet élünk. Enni bőven kapunk. Ezredparancsnokságunk már lemondott rólunk, nekem már halott hírem volt, mások szerint fogságba estem. Sajnos, a hét eredménye szomorú. Hét tiszt került a veszteséglistára. Virágh Laci fogságba esett, úgyszintén Lokodi István zászlós,[138] Pornói Pista eltűnt, Szotyori Domonkos, dr. Laza Pista[139] és Móré Jóska[140] megsebesült. Sulyok Jóska hősi halála mély nyomot hagy lelkünkben, de aggódunk Bene Tóniért[141] is, akit más helyen vetettek be, és semmi hírünk nincs róla.

Zászlóaljunk vesztesége kb. 70 fő legénység, lehet, hogy több. A parancsnokok java hullott el a kemény harcokban és most gyengén állunk a havas hegyeken. A nagy hó szerencsére a románoknak is nagy.

 

Március 28–30.

Nyugodtan élünk vadászházunkban. A hó erősen olvad. Tavaszodik. A világról semmit sem tudunk, hírforrásunk nincs. Talán jobb is. Mi már tudjuk, mit teszünk. Dolgozom – mint harcszünetekben általában – vezetem a zászlóaljnaplót, abban vázlatokkal kell bemutatni a harcokat, a visszavonulási utakat, és csinálom a kitüntetési javaslatokat. Parancsnokom engem is felterjeszt II. osztályú Vaskeresztre.[142] Születésnapom csendes pihenéssel telik. Újból sokat gondolok drága szüleimre, látom kisírt arcukat és hiszem, hogy könnyeikkel és imáikkal mindnyájunk egészséges hazatérését kikönyörgik az Istentől.

 

Március 31. – április 2.

Húsvét ünnepe. Ünnepi csend van, puskalövés sem hallható. Bőséges az élelmezés, sok jut a kenyérzsákokba is: húsvéti kalács, szeretetcsomag, pálinka, cigaretta. Mi kell még egy hazáját vesztett fáradt katonának. Nálunk legnagyobb ünnep a harcszünet, az étel-ital és a nyugodt pihenés ritka együttese.

Minthogy tiszta boldogság nincs, csapott közénk a szomorú hír, hogy Szombathely és Kőszeg elesett. Az itteni Vas megyeiek szomorkodnak.

Elsején Sárikától egy levél érkezik március 12-ről. Brombachban[143] vannak, egészségesek, elhelyezésük és élelmezésük jó. Bár ki tudja, odaér-e, azonnal válaszolok. Salgó Tiborral üzenetet váltottunk. Igen jó napom volt.

Német összekötő tisztet kapunk: Kurt Metzner[144] Feldwebel,[145] tiszti iskolát végzett, fiatal szőke tisztjelölt. Erősen összetartozunk, telefonjaink egymás mellett vannak.

Az ünnepek számomra kellemesen telnek. Néhány kitüntetési javaslatot csinálok, majd igyekszem pihenni, ki tudja, mit hoz a holnap. Az általános helyzet már hidegen hagy, a gondolat, hogy megmeneküljünk, kimondatlanul foglalkoztat. Ez oda datálódik, hogy a hadosztály vezérkari főnöke Rozsnyón a pincében lévő hadosztály harcállásponton maradt vissza.[146]

Érzem, hogy most már többet nem veszíthetünk, erőnk a harchoz már nincs, csupán életünket védjük, és csak egymás védelmében kockáztatjuk. Csodálatos az együttérzés és az összetartás. Tudjuk, hogy az utolsó erőfeszítésekről van szó.

A jó ellátásról az otthoniak jutnak eszembe, ki tudja, mi van otthon. Bajtársi vacsoránk, melyen nyolc magyar és három német tiszt vett részt, csodálatos volt: húsleves, rántott pisztráng, rántott bárány, sonka tormával, linzer, mákos beigli, fonott kalács, fekete. Még felsorolni is sok. Szakácsaink és Lövey Jóska[147] csodát műveltek. A bárány már előző napon került és amikor Húsvét vasárnap reggel felébredtem, az ajtó nyílt és egy kis bárány, derekára kötött fehér kartonon festett piros tojással besétált. Hát, ilyen is létezik. Felkelve a vadászház előtt egy fényképen megörökítem a társaságot és a báránykát.

A vacsorai hangulat nagyon jó. Csupán akkor komolyodott el mindenki, amikor politikáról, a hadi helyzetről, és különösen, amikor a családokról esett szó. Előkerültek a féltve őrzött képek, kinek gyermekei, felesége, kinek szülei és testvérei, kinek arája. Mint bizonytalanra és elérhetetlenre bámultunk és könnyeztünk. Végre valaki felrázta a társaságot és véget vet a szomorkodásnak.

Kártyázunk, de korán fekszünk, mert minden éjszaka tartogathat számunkra meglepetést. A pihenésnek még lesz böjtje.

 

Április 3–4.

A várt események bekövetkeztek. A nagy helyzet által kikényszerített döntés folytán arcvonalunkat egy új és nagy lépéssel hátravonják. A késő esti parancsok alapján hajnal 1 óra 30-kor elindulunk és nyugodt menetben Jelence[148]–St. Hory[149]–Ulmanka[150] vonalon át 5 órakor megérkezünk a hermaneci[151] papírgyárhoz. Egy hatalmas raktárépület harmadik emeletén pár órát alszunk. Hatalmas, színes selyempapírhengerekről fejtjük le az ágynak valót. A gyár Szlovákia egyik híressége. Szűk völgyben egy hatalmas modern gyártelep, magán- és munkáslakások, raktárak, melléképületek. Mint többemeletes, lapos tetővel. Az udvar is tele áruval. A pusztulás nyomai láthatóak.

A gyár területe tömve német és magyar katonasággal. Az egész 24. hadosztály tulajdonképpen itt tolong, és ezt az ellenség is tudja, mert tüzérségi tűz alatt tartja.

Délig van szabad pihenő. Fél kettőkor parancsra elindulunk, azonban Hermance községben egy motorkerékpáros parancsot hoz, amely szerint a 14/I. zászlóaljnál betört részen elreteszelés végett, azonnali alkalmazásra forduljunk vissza. Én lóháton előre megyek a hadosztályhoz, ismertetem embereink állapotát, de mennünk kell.

Egészen Ulmenkáig kell visszamennünk, ahol reteszállást foglalunk. Igen erős tüzérségi tüzet kapunk, de egy ló sebesülésén kívül más veszteségünk nincs. Az est beálltával az ellenség elcsendesedik, de nem is tud megmozdulni, mert koromsötét van. Rövidesen megered az eső, hatalmas vihar keletkezik, mely csak éjfélkor kezd csendesedni. Ekkor már gyülekezünk a műútra, és 4-én 01.30-kor – az eredeti parancs szerint – elindulunk a hágón át Horna Stubna-ra[152].

Az út menti hatalmas fenyőket a műszakiak robbantásra készítik elő, hogy a csapatok után rádöntsék a fákat az útra, ezzel is késleltetve üldözésünket.

Hermanec-en át Hor. Hermanec-re[153] érve kellemes hírrel fogadnak minket. Üres vasúti szerelvény áll és vár ránk, hogy berakodva mielőbb elinduljon. Gyorsan ugrálunk a kocsikba. A lovak gyalogmenetben mennek tovább.

A vasúti utazás régi szép emlékeket éleszt. Szűken, de mindenki ülve és aludva tölti a kis időt, amíg a vonat halad. Egyébként egy csodás útvonal, nappal ez egy nagy élményt jelentett volna. Fent vezet a hegy oldalán, kedves kis állomásokkal, ahová a műútról szép lépcsős feljárók vezetnek. Viaduktok és alagutak váltakoznak. Egyik alagútja 5 km hosszú. Szép-szép, de ki fogja a rombolásokat kijavítani, mert mindent robbantanak.

7.30-kor kirakunk Horn. Stubna-n, ahol elszállásolunk. Itt pihenünk délig, majd újabb bevetési parancs érkezik, mely szerint Cremosne-ra[154] megyünk. Itt egy kb. 2,5 kilométeres szakaszon védünk.

 

Április 5–6.

A vonalat a kijelölt helyen elfoglaljuk. Kis műszaki megerősítéstől többre már nem telik. A védelmet németekkel együtt látjuk el, csoportosan elkülönülve, de zárt rendszerben. A távbeszélő vonalakat kiépítjük, hasonlóan a németek is. A zászlóalj-harcálláspont a falu modern, emeletes iskolájában az emeleten van, üvegablakain keresztül szép a kilátás. A földszinti tantermekben a zászlóalj-közvetlenek települnek.

A hangulatról, a háborúról, a reménytelen jövőről nagyon sokat írhatnék. Nem tudom, érdemes-e naplómat féltve őrizni és tovább írni. Láthatóan az utóbbi hetek eseményeit igen szűkszavúan jegyeztem fel.

Nem tudjuk, meddig bírjuk még, mikor hagy el minket a legénység. Sikerül-e kijutni ebből az óriási zsákból. Van-e még egyáltalán valami cél? Mindenki maga gondolkodik, senki nem nyilatkozik. Mi, tisztek próbáljuk bennük a lelket tartani, és az együtt maradás elve látszik győzedelmesnek. Nehéz harcba vinni a zászlóaljat, már nem szabad, mert már nem bír, nem tud és talán nem is akar harcolni. Nincs, nem jut mindenhová tiszt, így nap, mint nap átmennek az ellenséghez. Az a hír, hogy a Dunántúlon bevetett új hadosztályok nagy része már átállt, mélypontra süllyeszt mindent.

Én úgy döntöttem, hogy embereimet nem hagyom el, becsületesen helyt állok. Harcolni már senkinek nincs kedve, de életét védeni, harcban összeforrt bajtársain szorongatott helyzetükben segíteni még van, aki vállalkozik.

Ki kell, hogy várjuk a háború végét és akkor lehet, hogy mint vesztes felek, de együtt, rendszeresen, hősiesen harcolva fejezzük be azt a számunkra világra szóló harcot, melyet min nem így képzeltünk el.

Mikor naplómnak ezt az utolsó részét írom, már minden megváltozott. Részünkre a háborúnak vége. További sorsunk ismeretlen, és a szovjet ígéretek betartása is kétséges. Az előzetes tárgyalások, a 24. hadosztály szervezett, de mégis nagy véráldozatot követelő átállása, az ígéret elhangzásának szokatlan, kissé ünnepélyes formája mégis eltér azoktól a propagandaszólamoktól, melyeket az egész hadviselés alatt a Dontól kezdve a hangszórókon ígértek a szemben állók.

A mi harcainknak vége, hacsak – a szovjet parancsnokság fogalmazása szerint – a németek ellen „önként vállalt” várható bevetésünk nem jelenti a folytatást. Ezt a vállalást nyilván a tárgyaló parancsnokok ajánlották fel és a feltétele volt a békés átállásnak, a fogság-mentességnek.

Most már azt is tudjuk, hogy az átálláskor kötött megállapodásokat mindkét fél teljesítette, és még az a képtelennek tűnő feltétel, hogy rövidesen mindenki hazatérhet rövid szabadságra családjához, megvalósult.

A 24. hadosztály harcainak eredményeit, a katonák magatartását és hősiességét az ellenfél ismerte el. Mi ilyen elismerést nem is várhattunk el, ez a győző nagy gesztusa volt.

Az utolsó két nap tehát a legnagyobb eseményeket tartogatta számunkra, tele izgalmakkal és még mindig fáradalmakkal.

A mélyen fekvő falut a Fátra nyúlványa vette körül. Remek kilátás és kilövés a szép vasútvonal völgyébe. A gerincen beásott hevenyészett vonal vonalban három puskás századot és egy géppuskást szakaszt helyezünk el, a faluban az aknavető szakasz. A németek létszáma 100-110 főre tehető. A kedves német fiú, Kurt, velem van, mint az árnyék. Az irodában négy telefon, két magyar és két német.

Az első nap és éjszaka viszonylag csendes volt, a szórványos rakétázás és lövöldözés inkább a lakosságot zavarta. A tavasz közeledte elviselhetővé tette a szabadban való éjszakázást. Az ellenségtől leszakadva álomba merül a védőcsapat, és csak a harcelőőrsök virrasztottak. Az iskola lakói most melegben alszanak. Szobánk kályhájának ropogó tüze megvilágítja az asztalon sorban álló telefonokat, melyek ritkán szólalnak meg. Az ügyeletes veszi a jelentéseket, hogy különös esemény nincs.

A hátsóbb parancsnokságok akkor már nem tudtak nyugodtan aludni. Szűk körben nyugtalanság, és egyben félelem is volt. Folynak a titkos tárgyalások a hadosztály és a szovjet harccsoport-parancsnokság között. A védővonalban egy szándékosan hagyott hézag, a parlamenterek közlekedésére szolgál. Erről persze senki nem tud a vonalban.

A hajnal mindig titokzatos és a terep végigfigyelése már megszokott első dolog. Mit csinál az ellenség? Az éjszakai rakéták helyett most már a távcsövek keresik a célpontokat és mindenki leadja a maga ébresztő lövéseit. Előbb egyes lövések, majd kisebb sorozatok, egy-egy aknabecsapódás, tüzérségi gránátrobbanás jelzi, hogy reggel van.

Védőállásunkat kevés lőszerrel foglaltuk el. Saját lőszertartalékunk a vonattal éjjel érkezett Horn. Stubnára. Ezeket nem, csak az élelmet szállító kocsikat és a konyhákat engedték utánunk. A szokásos lőszerfeltöltés tehát az első napon elmaradt, bár a századparancsnokok egész nap sürgették az utánpótlást, melyet én is megtettem az ezredparancsnoksághoz. A szállítmány azonban nem érkezett. A németek saját ellátásukat málhásállatokkal biztosítják. Az iskola nagy ablakain keresztül látható egész napos mozgásuk. Az élelmezést is málhásállatokkal biztosítják.

Néha még a Nap is kisüt. A falu mögött magasodó Nagy-Fátra csúcsait hó borítja és felhőben van. A csak hegyi úton megközelíthető bal szárnyon nem várható támadás. Az ellenségnek sem célja, hogy kimerült egységeit értelmetlenül fárassza. Bizonyára nehezen követnek minket, mert a visszavonulás után a németek az útszűkületekre rárobbantották a felmagasodó sziklafalakat. A műúton előbukkanó ellenséges csoportokat a vonalból megfigyelik és zavaró tüzérségi tüzet kérnek. Bizonyára ezt is német lövegek adják, hiszen itt van mellettem a német összekötő tiszt, és ő is intézkedik. A századok a lőszerrel való takarékoskodás ellenére lőnek.

Az egyre fokozódó lőszerhiány a szokatlanul gyenge tüzérségi támogatás kellemetlen érzéseket és nyugtalanságot vált ki. Az ellenség erős mozgásából és a viszonylagos csendből egy nagy támadás előkészületeire gondolunk. Balra nincs, de nem is kell szomszéd, jobbra járőreink nem találnak szomszédot, bár az eligazításkor erre is történt intézkedés.

Horváth százados zászlóaljparancsnok is nyugtalan. Távbeszélőn az ezredhez rendelik. Visszajövet tájékoztat arról, hol lesz a következő védelmi vonalunk. Időpontot később közölnek. Gazdám nyugalma egyre fogy, de semmi lényeges változást nem mutat.

Éjjel egymás melletti ágyban alszunk. Gyakran felébredek. Engem is nyugtalanít, hogy a vonalban lévő barátaim, tiszttársaim aggodalmaskodó telefonhívásaira csak ígérgetni, bizonytalankodni tudtam. Megszokták a hosszú hónapok alatt, hogy érdekeik az enyémmel azonosak és kívánságaikat mindig időben és egészében teljesítem.

Gazdám egész éjjel nem aludt, idegesen forgolódott, mély sóhajokkal próbálta nyugalmát visszanyerni. Kérdeztem, mi a baja, melyre közömbösen igyekezett megnyugtatni, biztatott, hogy csak aludjak, ha már ő nem bír.

Virradatkor már sétált a szobában. Én is felkeltem, a kis német tiszt úgyszintén. A telefonügyeletet egy németül jól beszélő szakaszvezető látta el.

A hajnali lövöldözés megszokott volt. Minden századparancsnoktól kértem helyzetjelentést. Megnyugtató volt mind. Amikor a reggeli köd felszállt, egyik parancsnokunk jelenti, hogy tőle néhány száz méterre lévő tisztáson román csapatok táboroznak és egyre többen gyülekeznek. Tüzérségi zavarótüzet kért. A vonatkozási pontokat megadta. Jelentettem az ezredparancsnokságnak és tüzet kértem, mely többszöri sürgetésemre sem jött.

Aknavető szakaszparancsnokunkat, Forgách Ferenc zászlóst hívtam és utasítottam, egy sorozatot adjon le a románok gyülekező helyére. Tompán puffannak a kilövések és alig hallhatóan, de a túloldalon puffannak az aknagránátok. Néhány lövés után csöng a telefon és az ezredsegédtiszt riadtan rákérdez, hogy „ki lövet?” Miután megmondom, hogy én adtam a parancsot és mi van ebben különös, utasít, hogy a tüzet azonnal szüntessem be és Horváth százados úrtól kérjek tájékoztatást.

A tüzelést nem kellett leállítani, mert Forgách Feri kilőtte, amit elrendeltem. További lövésre persze nem adtam parancsot. Lőszerünk különben már alig maradt.

Parancsnokommal kimentünk a vonal felé eső gyümölcsöskertbe és ott tudtam meg, hogy 14 órakor átállunk a szovjet–román csapatokhoz. Ez a közlés végképp kimerítette, de egyben megnyugtatta, mert a tervet nem volt szabad senkinek sem tudnia. A titok birtokában már mindent úgy tettem, ahogyan kellett és egyben az én nyakamba szakadt az átállás megszervezése és lebonyolítása. Legnagyobb gondot a németek jelenléte okozta, mert amerre az ablakon kinéztem, mindenütt németek mozogtak, a védővonalakban is voltak a magyar egységek között kisebb csoportokban. Mellettem Metzner őrmester tisztjelölt német összekötő tiszt és két német telefon.

Életem legveszélyesebb órái kezdődtek. A vonalból egyre követelőzőbb lőszerigénylések. Semmit sem mondhattam, de lőszert nem igényelhettem. A legszigorúbb takarékosságot kértem. Megnyugtattam őket, hogy bennem nem fognak csalódni, soha nem hagytam őket cserben, most sem fognak csalódni. A ki nem mondott és szokatlan szavaimból mintha valamit megéreztek volna, mert a telefonokkal nem volt már dolgom.

Gazdával mindent megbeszéltünk, a megoldás módjában megegyeztünk.

Fél 10-kor a vonal felől jön egy románul jól beszélő magyar szakaszvezető, és kérdi, hogy az időpont megfelelő-e. Ő volt a parlamenterünk a 24. hadosztály és a velünk szemben álló román hadosztály között. Most megy vissza a román ezredeshez, aki azt is kérdi, hogy mi lesz a jeladás. Közöltem, hogy négy piros rakéta.

11-kor újra jön a parlamenter és közli, hogy pontosak legyünk, minden erőt vonjunk vissza, a fegyvereket egy halomba rakjuk össze. Ha nem adjuk le időben a jelzést, 10 perc múlva tüzérségi zárótűzzel lövik a gerincet.

Kiválasztottam a négy rakétát, zsebembe tettem a rakétapisztolyt és igyekeztem gyanútlanul viselkedni, leplezni a feszültséget.

Végiggondoltam még egyszer a teendőket, az intézkedések sorrendjét. A parancsnokokkal még egyszer telefonon beszéltem és csak annyit kértem, hogy feltétlenül bízzanak bennem, fogom még őket hívni, és amire parancsot adok, azt a kölcsönös bizalom alapján végre kell hajtani.

Határozott, mondhatni elszánt voltam. Éreztem barátaim bizalmát, kértem az Isten segítségét, hálát adtam azért, hogy válságos helyzetben tisztán látom a tennivalókat. Később elmondták barátaim, hogy érezték, itt valami nagy dolognak kell történnie.

12.10-kor tüzérségi tűz veri fel a falu szélét és a vonal mögötti területet. Előbb érthetetlen minden, majd rádöbbenek a valóságra. A kelet-európai időszámítás két órás különbsége tisztázatlan maradt és az átállás időpontját a szovjet parancsnokság határozta meg 14 órában.

Hívom az ezredparancsnokságot, helyzetjelentést adok, és utalok az időszámítási eltérésre, amit a most kapott zárótűz is igazolt.

Alig teszem le a telefont, mikor a jobbszárnyra egészen felzárkózott román csapatoktól futva érkezik a parlamenter. A jelt azonnal adjuk le, különben a románok támadnak. Visszaüzenek, hogy az intézkedésre adjanak időt, mert előbb a németeket le kell fegyverezni, a saját csapatokat pedig le kell vonnom az iskolaudvarra.

Minden tiszta, kispannolt. Most valóban eljött a cselekvés ideje. Néhány embert leküldtem a faluba, hogy a málháslovak német kísérőit fogják el és hozzák ide. Metzner barátom pisztolyát elvettem, őt két katonám őrizetére bíztam. Embereim ügyességén múlott, hogy az összekötő tiszt nem tudott az emeleti ablakból kiugrani.

Az állásokban lévő parancsnok barátaim egyszerre voltak vonalban. Világosan közöltem, hogy magasabb döntés alapján átállunk a szovjet–román csapatokhoz. A németeket lefegyverezni, fogságba ejteni, ellenállás esetén megsemmisíteni. Senki nem menekülhet el. Gyors intézkedést kértem. Gyülekező az iskolaudvaron.

A málhásállatok vezetőit már hozták embereim. A vonalból géppisztolysorozatok hallatszottak, de voltak csendes részek is, ahol a németek ellenállás nélkül megadták magukat.

A románok figyelhették ezt a mozgást, mert nem zavarták a csapatok levonulását és türelmesen megvárták a jelzést. Ekkor már nem bírtuk tovább. Gazda kívánságára felszaladtam a gyümölcsöskert tetejére, magasba küldtem a számunkra a háború végét is jelző piros rakétákat. A rakéták fent szétrobbantak, piros hullámokkal örömök pillanatává változtatták világunkat. Mondogattuk egymásnak a már ismert szavakat: Vojna kaput![155]

Könnyezve ballagtam le embereimhez, barátaimhoz. A fegyverhalom tetejére dobtam 20-as vadászpuskámat, a rakétapisztolyt. Tartalék konzervemet beraktam lovam nyeregtáskájába, gondolván, az előttünk álló hosszú út alatt lesz rá szükség.

A vastag zászlóaljnapló sok titkot őrzött, illetéktelenek kezében veszedelmes lehet. Horváth százados úrral úgy döntünk, hogy elégetjük. A cserépkályhában égett a tűz és én a lapokat szétnyitva tűzre dobtam életem legnagyobb irodalmi termékét, a 21/I. zászlóalj igaz történetét, benne sok-sok olyan harc- és menetvázlattal, melyek soha nem lesznek pótolhatók.

A tisztek megtarthatták pisztolyaikat. Az üvöltő és félénk románok hamar átszaladtak rajtunk és a falun. Rövidesen megjött az ezred-, de lehet, hogy a hadosztályparancsnok, egy kedves arcú, szép magas, ősz fejű 60 év körüli ezredes és egy magyarul jól beszélő tiszt útján helyzettájékoztatást kért. Térképére berajzoltatta a következő védőállásunkat, annak sávját. Gondolom, ez lett támadásuk fő iránya.

Az ezredes jelentést tett a szovjet parancsnokságnak, megadva az átállt tisztek és legénység létszámát, hasonlóan a német hadifoglyok adatait. Az ezredesnek már jelentették, hogy a német foglyok egy tiszt és 23 legénység.

Amikor a tisztet keresték, az nem volt. Idő közben ugyanis Metznert tudtommal magyar köpenybe és sapkába bújtatták, mert attól félt, hogy a tiszteket azonnal lelövik. Ideges kapkodás után visszaöltöztetik és jelentkezett.

Az ezredes látván, hogy pisztolyainkat megtartottuk, elrendelte azok leadását, hiszen a megállapodás szerint úgyis visszakapjuk. Ez megtörtént, de az én derékszíjamon belül még ott lapult az 5,65-ös Browning, amit valamikor az UPA[156]-tiszttől kaptam cserébe. A tolmács útján megkérdeztem, hogy ezt, mint emléket megtarthatom-e, közölték, ők nem bánják, de figyelmeztetett, hogy az oroszok ezt nem fogják megérteni. Az ezredesnek az volt a véleménye, hogy ebben a helyzetben nem érdemes semmit sem kockáztatni. Örüljünk, hogy élünk és egészségesek vagyunk. Hallgattam a barátságos öregúrra és előkotorva fegyveremet neki adtam át azzal, hogy tegye el ő emlékbe.

Talán nem lényegtelen, hogy az átállás jeléül szolgáló rakéták kilövése előtt az ezredparancsnokságnak jelentettem, hogy a jeladással tovább várni nem tudok, a védőegységeket bevontuk, a németeket fogságba ejtettük.

Hátaslovamat egy szemfüles román elkötötte. Oda volt a sok jó ennivaló, amire bizony néhány napig igen nagy szükség lett volna.

A gyülekező fent volt a falutól délre lévő tetőn, ahol bevártuk a hátsó területekről előre vonuló egységeket. Éjjel – kisszámú román fegyveres kísérővel – elindultunk, most már azonban hazafelé, a csodálatos hegyi úton és a Harmanec patak völgyén az ismeretlen felé. A megtett 10-12 kilométeres úton felvonuló román és orosz csapatokkal szemben megyünk. Elöl a német foglyok.

Hatalmas tüzérségi erő vonul mellettünk. A lövegeket 150-ig számoltam, majd a számolást abbahagytam. Még elgondolni is rossz, hogy egy ilyen erővel szemben hogyan omlott volna össze a demoralizált csapatok védelme.

Román temetőket látunk az út mentén, sajnos, ezek a mi fegyvereink áldozatai.

Reggel egy fatelepen pihenőt rendeltek el. Az egyik deszkaraktárban, kis faasztal mellett ülő tisztek kihallgatták az átállt tiszteket, és nagyon érdekelte őket, hogy ki támadta meg a szovjet tábornokot és kíséretét. Ez továbbra is rejtély maradt.

Mikor én kerültem sorra, a nevemet kérdezték, megmondtam, felnevettek és közölték, hogy engem jól ismernek, mert többször lehallgatták telefonbeszélgetéseimet. Nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz.

Éhesek voltunk, de nem kaptunk semmit. Rövidesen elindultunk és lassú menetben késő délután érkeztünk Besztercebányára. Itt szállodában, börtönben, és más tömegszálláson elhelyeztek minket. Étkezést még nem biztosítottak. Akinek még volt maradék hideg élelme, az szerencsés volt.

Én a szállodában kaptam helyet, de még este végignéztem embereink elszállásolását, így voltam a közeli börtönben is. Kellemes éjjelezés után elindultunk Zólyom[157] felé, és egy Zólyombúcs[158] nevű községben egy nagy tisztáson sorakozott a szerencsésen átállt 24. hadosztály, és még talán mások is, akik az adott lehetőséget megragadva igyekeztek befejezni maguk számára is ezt az értelmetlen háborút.

A fogságba hozott németekkel itt újra találkoztunk. A már drótkerítéssel körülzárt, előkészített hadifogolytáborban dolgoztak. A szovjet parancsnoknak Metzner őrmestert beajánlottuk, elmondtuk, hogy néhány hete van a fronton, velünk volt és semmi elítélhetőt nem tett. Közbenjárásunk eredményes volt, mert a táborparancsnok a konyhára osztotta be. Ma már bizonyára hálás, hogy magunkkal hoztuk, és az átállással életét mentette meg.

Bucsa szlovák lakói igen ellenségesen viselkedtek. Ezt már megszoktuk, mert a harmaneci völgyben idejövet a falvakban sok komiszságot fejünkhöz vágtak, baltával hadonásztak és fenyegetőztek. Besztercebányán még a velünk érző magyar lakosok is szóvá tették, ha már annak idején feladtuk a várost, miért kellett ágyúkkal valósággal bombázni őket. Egyesek szerint 21 centiméteres gránátokat is kaptak.

A búcsi lakosok ettől komiszabbak voltak. Két éjszakát kellett a faluban tölteni, lakóházakba szállásolva. Az én szállásomban többen voltunk egy olyan házban, mely találatokat kapott és az első szobában nem volt ablak. Kértünk deszkát és beszögeztük. Pár perc múlva jöttek, és leverték, a hidegben aludtunk. A háziasszony megsajnált minket, és a másutt szerzett krumplit betette a sütőbe sülni. Megjött a férj, és mind kidobálta az udvarra. A ház előtti kis téren volt egy községi kerekes kút. Vizet nem lehetett venni, mert az oda állított fegyveres milicista nem engedte. Talán elég ennyi a fogadtatásról.

A nappalt a szabadban töltöttük a falu szélén, egy nagy tisztáson, melyet, mint egy szigetet, a kettéágazó patakocska vett körül. Itt volt egy nagy sorakozó és összeállás, létszámolvasás és egy szovjet parancsnoki szemle. Egy nagybajuszos őrnagy – mások szerint tábornok (a hosszú köpeny a piros lampaszt[159] takarta) – állt szemben a csapatokkal, külön a tábornokok, törzstisztek, tisztek és ötös sorokban a legénység. Felolvasta Sztálin generalisszimusz[160] parancsát, amely szerint a szépen harcoló és jó időben átállt 24. magyar hadosztály nem tekinti hadifogolynak, tudomásul veszi, hogy a németek elleni harcra önként jelentkeztek. Ezért fegyvereikkel hazaszállítják, és az új magyar hadseregben beosztást kap. Mindenkinek ígéri, hogy hamarosan szeretteihez hazamehet és utána a németek ellen megyünk.

Négy napig voltunk Búcson, hirtelen indultunk Zólyomba, a vasútállomásra, ahol a kijavított pályán hátországba menő első szerelvénybe mindnyájunkat bevagoníroznak. Egy kocsi a fegyverzetünket hozza. Itt már kevés élelmet is kapunk, de elégtelen.

Budapest-Ferencvároson[161] fél napig állunk. Pesti lévén kihasználtam az időt, beszaladtam ismerősökhöz és kis ennivalóval tértem vissza. Utazásunk Hajmáskéren[162] ért véget, ahol a katonai táborban telepedtünk le. Megalakították a 21. gyalogezred maradványaiból a 14/I: új magyar zászlóaljat, és annak is a segédtisztje lettem. Mindenkit elláttak szovjet [!] és magyar nyelvű katonaigazolvánnyal, mely az országban szabad mozgást biztosított.

Néhány embert, elsősorban a sorköteles kor alattiakat leszerelték, megkezdték a szabadságolást. Közben folyt a szervezés, a felszerelés és fegyverzet kiegészítése. Rendes laktanyaéletet éltünk. Bokám újra begyulladt, ízületi gyulladásom kiújult, és a tábor területén működő kórházban kezeltek. Kint az udvaron, nyugágyban, napon pihentem, és pár nap után elengedtek, de egy olyan általános orvosi vizsgálatot végeztek, és arról olyan négy oldalas elbocsájtott adtak, hogy katonai szolgálatra nem vagyok alkalmas. Ennek azonban nem volt jelentősége, mert beosztásomban meg kellett maradnom.

A felállított új magyar zászlóalj ütőképesnek látszott, és tervbe vették a bevetését. Már a vasúti szerelvényt is kiállították, amikor a német főparancsnokság bejelentette a kapitulációt, és most már visszavonhatatlanul vége a háborúnak. Szabadságot kapok, viszontagságok között hazaérek Tolcsvára, közben Budapesten jelentkezem a Belvárosi Takarékpénztár központjánál munkahelyemen. Öröm és boldogság otthon.

Egyetlen kellemetlenség, hogy a magamhoz vett Kovács fiúk nélkül tértem haza, és ezt a szüleik nem értették meg. Csak akkor oldódott fel a két család közötti feszültség, amikor előbb az egyik, majd a másik fogságból visszatért.

Szabadságról visszatérve Hajmáskér tábor már üres, csak a visszahagyott őrségtől tudom meg, hogy sokakat leszereltek, másokat határszolgálatra osztottak be. Érdeklődtem volt tiszttársaimról, és amikor megtudtam, hogy Szende százados[163] Keszthelyen[164] bevetési központ parancsnok egyenesen oda utazom. Baráti fogadtatás után megkapom a szombathelyi kerület parancsnokság személyzeti csoportfőnökétől, Sombor Egon ezredes úrtól[165] új beosztásomat, és néhány hónapig a Lenti bevonulási központ parancsnoka voltam. Végleges hazatérésem leszerelésem után éppen arra a napra esett, amikor a demokratikus Magyarországon először éltem állampolgári jogommal és szavaztam.