Olasz állampolgárok Magyarországon a két világháború között

E forrásközlésben arra vállalkoztam, hogy a Központi Statisztikai Hivatalnak az 1930. évi népszámlálás során keletkezett, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött adattáblái, valamint a levéltár vállalati iratanyagából kiválasztott két olasz–magyar vegyes alapítású társaság munkaügyi anyagának segítségével megállapítsam az 1930-as években Magyarországon élt olasz állampolgárok számarányát, és egy-két levéltári dokumentumon keresztül konkrét személyeket is bemutassak. Nem törekedtem teljes körű áttekintésre, sokkal inkább ízelítőnek szántam az írást, hogy olyan jellegű levéltári forrásokat is bemutathassak, amelyek a kevésbé kutatottak közé tartoznak.

 

Bevezető

Az első világháborút lezáró békerendszerből fakadó határmeghúzásokat, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követően az olasz külpolitikai törekvések egyik kiemelt célja volt, hogy befolyást szerezzenek a Duna-medence térségére. Mivel a területrendezésekkel Magyarország mellett Olaszország is elégedetlen volt, megindult a két fél közeledése. Az 1927. évi magyar–olasz örök barátsági és választott döntőbíráskodási szerződés megkötése után Olaszország fontos kereskedelmi partnerré lépett elő. A két világháború közötti időszakban számos kétoldalú megállapodás és vegyes alapítású vállalat született a két ország közötti árucsere-forgalom fellendítésére, szabályozására, amelyek különböző engedményekkel tették könnyebbé a hazai és az olasz vállalatok számára az export-import tevékenységet. A gazdasági kapcsolatok fejlődésével egyidőben olasz munkaerő is érkezett Magyarországra.


A Központi Statisztikai Hivatal épülete

Forrás: Vasárnapi Újság, 1898/2.

 

E tanulmány célja, hogy az 1930. évi népszámlálási adatokból kiindulva képet adjon a hazánkban tartózkodó olasz állampolgárokról a Központi Statisztika Hivatal adattábláinak segítségével. Ehhez adalékkal szolgál még két kiemelt jelentőségű magyar–olasz vegyesvállalat munkaügyi nyilvántartása, melyből megtudható az ott munkát vállalt olaszok neve, beosztása és illetménye. A tanulmány nem törekedett a teljességre, a mintavételezéssel inkább prezentálni kívánta azokat a hazai levéltári forrásokat, melyek felhasználhatók a Magyarországon élő külföldi honos állampolgárok kutatására.

A statisztikai adatokból látható, hogy csekély számú olasz állampolgár tartózkodott az országban 1930-ban; ők is inkább gazdasági bevándorlók voltak, közöttük olyanokkal, akik munkájukból fakadóan átmeneti jelleggel tartózkodtak az országban és nem végleges letelepedési szándékkal érkeztek ide. Az olaszok esetében a szó klasszikus értelmében vett diaszpóráról nem beszélhetünk, mert bár külső körülményből (munkavállalás okán) fakadóan hagyták el az anyagországot, de nem kezdtek „kultúraépítésbe” Magyarországon, nem alapítottak kulturális intézményeket, és – mint már említettük – nem is feltétlen letelepedési szándékkal érkeztek az országba. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a korszakban a két ország között fennálló élénk kapcsolatok miatt érdemes röviden áttekinteni a témát.

 

Az 1930. évi népszámlálás és módszertani háttere

Magyarországon 1869 óta tízévenként ismételték meg a népszámlálást. Az általam vizsgált időszakban csak 1930-ban volt, ezért támaszkodom csupán ezen statisztikai adatokra. Az 1930. évi népszámlálás módszere technikai újdonságot hozott azzal, hogy az egyéni számlálólapok adatait billentyűs lyukasztógéppel vitték át a feldolgozásra alkalmas gépkártyákra, és a feldolgozást számlálószerkezetes rendezőgépen végezték. Az adatokat pedig főbb demográfiai csoportosítás szerint hozták nyilvánosságra – nem csak a nyers lakosságszám-adatokat közölve – a Magyar Statisztikai Közlemények 83. kötetében 1932-ben. Jelen forrásközlés szempontjából a külföldi honosok megoszlása érdekes az adattáblákon. A Trianon utáni Magyarország területén 81 491 külföldi honost írtak össze, ami az összlakosság 0,9%-a volt. Az 1920. évi népesség-összeírásban 1,1% volt ugyanez az adat. Az összlakosság 1930. december 31-én ugyanakkor 8 688 319 fő volt.[1]

 


Az óbudai raktár

 

Az olasz állampolgárok számaránya az 1930. évi népszámlálási adatok tükrében

Az 1930. évi népszámlálást a Központi Statisztikai Hivatal adattáblái alapján, melyek a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára óbudai épületében találhatóak, Penka Pejkovszka és Demeter Gábor dolgozta fel tudományos módszerekkel.[2] Az adatok közlésekor nagyban támaszkodom az általuk publikált tanulmány vonatkozó részeire, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában[3] található KSH statisztikai adattáblákra. A Magyarországon tartózkodó olasz állampolgárok lélekszáma 1742 fő volt az összeírás idején, közülük 866 férfi és 876 nő volt. Az összes, akkoriban Magyarországon élő külföldi állampolgárból 2,1% volt olasz, összehasonlításképpen a Csehszlovákiából származó személyek 26,1%-ot tettek ki. Anyanyelvük tekintetében az 1742 főből csak 748 beszélte anyanyelvként az olaszt, 50%-uk magyar anyanyelvű volt, a már említett tanulmány szerint vélhetőleg a fiumei elvándorlásnak köszönhetően. Munkaerőpiaci aktivitásuk szerint 51,8% vállalt valamelyik szektorban munkát – jellemzően a férfiak főleg az iparban –, és csak elenyésző részük élt napszámosként vagy házi cselédként; a kereskedelemben 9,8% dolgozott, ami a tanulmány második részében közölt forrásokat tekintve fontos adat.[4]

Az 1930. évi statisztikai táblák megyék szerinti kimutatásban is tárgyalja a külföldi honosok magyarországi eloszlását. Érdekességként Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyét vizsgáltam meg, ahol 139 olasz férfi és 146 olasz nő élt. Budapest felmérésekor kerületenként, és azon belül még alkerületenként is készültek kimutatások. A fővárosban összesen 792 olasz származású személy élt, főleg a belvárosban, illetve a XIII. kerületben.[5]

 

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gyűjtemények, Központi Statisztikai Hivatal levéltára, Népszámlálások feldolgozási táblái – Eredeti, kézzel írt.

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Eredeti, kézzel írt.

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Eredeti, kézzel írt.

 

Guido Romanelli

 


A Magyar-Olasz Bank székháza

Forrás: Szabó Ervin könyvtár/Budapest gyűjtemény

 

Példa a Magyar–Olasz Bank Rt. személyzeti anyagában fellelhető olasz tisztviselőkre

Az 1920-ban a Camillo Castiglione vezette szindikátus által alapított Magyar–Olasz Bank Rt.[6] 1948-as működéséig több olasz állampolgárt is alkalmazott. Közülük is a legismertebb Guido Romanelli volt, aki az 1940-es években látta el a bank elnöki feladatait. Romanellit korábban a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt ismerte meg a budapesti lakosság humanitárius tettei révén, később utcát is neveztek el róla.[7] E forrásközlésben munkatársának, Gulli Lucianonak a felmondását követően keletkezett összesítési tábláját közlöm. Luciano 1940–1943 között főkönyvelő volt a bankban, távozásának oka vélhetőleg a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. évi IV. t. c. alkalmazása volt

 

 

Gulli Luciano összesítési táblája

Az irat jelzete: MNL OL Z 83–A–10 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Magyar-Olasz Bank Személyzeti Osztály, Bejelentések, Gulli Luciano – Eredeti, gépelt.

 

 

A Magyar–Olasz Ásványolajipari Rt. és olasz munkavállalói

Az olajvállalatot 1942. szeptember 10-én alapította a magyar Kincstár és az olasz Azienda Generáli Italiana Petroli (AGIP) cég. Működésének célja az 1938–1941 között Magyarországhoz visszakerült felvidéki, erdélyi és muraközi területeken található ásványolaj és földgáz kutatása, kitermelése és feldolgozása volt.[8] Igazgatóságában politikusok, olajiparban jártas személyek és olasz üzletemberek voltak, mint például dr. Szabó Gusztáv, Edmond del Bufalo, dr. Kádas Károly, dr. Telegdi Róth Károly, dr. Papp Simon, dr. Szilágyi Ernő, dr. Czéh József, Carafa d' Andria, Conta Ettore, Zamatte, Carlo, Musi, Maurilo, Antonecci, Alceste. A második világháború után megindult a társaság felszámolása, ami 1949-ig húzódott a vagyontárgyak elosztása miatt; ezeket végül a Magyar–Szovjet Nyersolaj Rt. kapta meg. A vállalat a háborús okok miatt érdemi olajkitermelést nem hajtott végre, ellenben kutatásokat végzett Ugocsa és Máramaros megyék területén.[9]

Személyzeti anyagában megtalálhatók a vállalat szervezeti struktúrája szerinti kimutatások az egyes alkalmazottakról, beosztásukról és illetményükről. A publikált kimutatásokat vizsgálva feltűnnek olasz állampolgárok nevei, olyanoké is, akik vezető beosztásban voltak, mint dr. Aecucci Ercole műszaki igazgató, de olyanoké is, mint Piva Alberto lakatos vagy éppen Maini Armendo fúrómester. Ebből is látható, hogy nemcsak vezető beosztásban dolgoztak a cégnél olaszok, hanem kétkezi munkásként is.

 

 

Dr. Arcucci Ercole személyzeti anyaga

Az irat jelzete: MNL OL Z 1327–26 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Magyar Olasz Ásványolajipar Rt., Kimutatás – Eredeti, gépelt.

 

Az irat jelzete: MNL OL Z 1327–26 – Eredeti, gépelt.

 

Következtetések és kitekintés napjainkra

Magyarországon a két világháború közötti időszakban nem beszélhetünk olasz diaszpóráról,[10] sokkal inkább munkaerőpiaci vándorlásról, ahogyan ezt az 1930. évi népszámlálás statisztikai táblái és a két vállalat személyzeti anyagából publikált forrásokból látni lehet. Az olasz állampolgárok esetében csekély mértékű volt a Magyarországot célzó elvándorlás, szemben a Csehszlovákiából vagy a Romániából érkezettekkel, akiknek magas számaránya a KSH adattábláiból leszűrhető. Azon olaszok, akik hazánkba érkeztek, részben Fiume városából származtak és az első világháborús határmeghúzások következtében érkeztek ide, kisebb részük viszont az 1930-as években megélénkült magyar–olasz gazdasági és diplomáciai kapcsolatok hatására telepedett le – még ha csak átmenetileg is – Magyarországon.

Napjainkban, 2010–2019 között, a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján évente több száz olasz vándorol be Magyarországra, számarányuk természetesen így is elmarad a román, német és szlovák állampolgárokéhoz viszonyítva, ugyanakkor mégis mérhető intenzitással érkeznek Magyarországra.[11]

 


[1] Magyar Statisztikai Közlemények, 83. kötet, 1932, 1–4. (https://library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1930_01/?pg=4&layout=s)

[2] Penka Pejkovszka-Demeter Gábor: A bevándorlók és munkaerőpiaci beilleszkedésük a két világháború közötti Magyarországon. Történelmi Szemle, 2017. 2. sz. 261–281.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban MNL OL), Gyűjtemények (VI. osztály) (továbbiakban: MNL OL XXXII.), Központi Statisztikai Hivatal levéltára (továbbiakban: MNL OL XXXII–23), Népszámlálások feldolgozási táblái (továbbiakban: MNL OL XXXII–23–h–F–1930).

[4] Penka–Demeter: i. m.
 

[5] MNL OL XXXII–23–h–F–1930–9.

[6] Závoczki Adrienn: A Duce első magyarországi mellszobra. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, A hét dokumentuma, 2016. 12. 12.

https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/a_duce_elso_magyarorszagi_mellszobra

[7] Romanelli személyzeti anyagát már korábban közöltük. Závoczki Adrienn: Guido Romanelli olasz alezredes magyarországi tevékenysége. Archívnet, 2017. 6. sz. https://archivnet.hu/guido-romanelli-olasz-alezredes-magyarorszagi-tevekenysege

[8] Az 1911. évi VI. törvénycikk értelmében a bitumenes anyagok, az ásványolaj és a földgáz kutatási és bányaművelési joga az államot illette meg, ugyanakkor az állam ezt a jogát átruházhatta gazdasági társaságra is.

[9] Az államosítás előtt működött ásványolajfinomító vállalatok repertóriuma. Bp., 2003, 169–170.

Ezen a napon történt november 30.

1913

Megalakul a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). Elnökének gróf Teleki Sándort jelölik. Mire a lényegi munkát elkezdhették volna, kitört az...Tovább

1918

Alakuló ülését tartja Budapesten az Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ), amely a munkáshatalomért folyó harcot tűzi ki célul. Központi...Tovább

1939

A Szovjetunió megtámadja Finnországot. (Ez az ún. téli háború.)Tovább

1963

Budapesten átadják az első gyalogos aluljárót az Astoriánál.Tovább

1990

Hivatalosan is befejeződik a berlini fal bontása.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő