Olasz állampolgárok Magyarországon a két világháború között

E forrásközlésben arra vállalkoztam, hogy a Központi Statisztikai Hivatalnak az 1930. évi népszámlálás során keletkezett, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött adattáblái, valamint a levéltár vállalati iratanyagából kiválasztott két olasz–magyar vegyes alapítású társaság munkaügyi anyagának segítségével megállapítsam az 1930-as években Magyarországon élt olasz állampolgárok számarányát, és egy-két levéltári dokumentumon keresztül konkrét személyeket is bemutassak. Nem törekedtem teljes körű áttekintésre, sokkal inkább ízelítőnek szántam az írást, hogy olyan jellegű levéltári forrásokat is bemutathassak, amelyek a kevésbé kutatottak közé tartoznak.

 

Bevezető

Az első világháborút lezáró békerendszerből fakadó határmeghúzásokat, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követően az olasz külpolitikai törekvések egyik kiemelt célja volt, hogy befolyást szerezzenek a Duna-medence térségére. Mivel a területrendezésekkel Magyarország mellett Olaszország is elégedetlen volt, megindult a két fél közeledése. Az 1927. évi magyar–olasz örök barátsági és választott döntőbíráskodási szerződés megkötése után Olaszország fontos kereskedelmi partnerré lépett elő. A két világháború közötti időszakban számos kétoldalú megállapodás és vegyes alapítású vállalat született a két ország közötti árucsere-forgalom fellendítésére, szabályozására, amelyek különböző engedményekkel tették könnyebbé a hazai és az olasz vállalatok számára az export-import tevékenységet. A gazdasági kapcsolatok fejlődésével egyidőben olasz munkaerő is érkezett Magyarországra.


A Központi Statisztikai Hivatal épülete

Forrás: Vasárnapi Újság, 1898/2.

 

E tanulmány célja, hogy az 1930. évi népszámlálási adatokból kiindulva képet adjon a hazánkban tartózkodó olasz állampolgárokról a Központi Statisztika Hivatal adattábláinak segítségével. Ehhez adalékkal szolgál még két kiemelt jelentőségű magyar–olasz vegyesvállalat munkaügyi nyilvántartása, melyből megtudható az ott munkát vállalt olaszok neve, beosztása és illetménye. A tanulmány nem törekedett a teljességre, a mintavételezéssel inkább prezentálni kívánta azokat a hazai levéltári forrásokat, melyek felhasználhatók a Magyarországon élő külföldi honos állampolgárok kutatására.

A statisztikai adatokból látható, hogy csekély számú olasz állampolgár tartózkodott az országban 1930-ban; ők is inkább gazdasági bevándorlók voltak, közöttük olyanokkal, akik munkájukból fakadóan átmeneti jelleggel tartózkodtak az országban és nem végleges letelepedési szándékkal érkeztek ide. Az olaszok esetében a szó klasszikus értelmében vett diaszpóráról nem beszélhetünk, mert bár külső körülményből (munkavállalás okán) fakadóan hagyták el az anyagországot, de nem kezdtek „kultúraépítésbe” Magyarországon, nem alapítottak kulturális intézményeket, és – mint már említettük – nem is feltétlen letelepedési szándékkal érkeztek az országba. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a korszakban a két ország között fennálló élénk kapcsolatok miatt érdemes röviden áttekinteni a témát.

 

Az 1930. évi népszámlálás és módszertani háttere

Magyarországon 1869 óta tízévenként ismételték meg a népszámlálást. Az általam vizsgált időszakban csak 1930-ban volt, ezért támaszkodom csupán ezen statisztikai adatokra. Az 1930. évi népszámlálás módszere technikai újdonságot hozott azzal, hogy az egyéni számlálólapok adatait billentyűs lyukasztógéppel vitték át a feldolgozásra alkalmas gépkártyákra, és a feldolgozást számlálószerkezetes rendezőgépen végezték. Az adatokat pedig főbb demográfiai csoportosítás szerint hozták nyilvánosságra – nem csak a nyers lakosságszám-adatokat közölve – a Magyar Statisztikai Közlemények 83. kötetében 1932-ben. Jelen forrásközlés szempontjából a külföldi honosok megoszlása érdekes az adattáblákon. A Trianon utáni Magyarország területén 81 491 külföldi honost írtak össze, ami az összlakosság 0,9%-a volt. Az 1920. évi népesség-összeírásban 1,1% volt ugyanez az adat. Az összlakosság 1930. december 31-én ugyanakkor 8 688 319 fő volt.[1]

 


Az óbudai raktár

 

Az olasz állampolgárok számaránya az 1930. évi népszámlálási adatok tükrében

Az 1930. évi népszámlálást a Központi Statisztikai Hivatal adattáblái alapján, melyek a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára óbudai épületében találhatóak, Penka Pejkovszka és Demeter Gábor dolgozta fel tudományos módszerekkel.[2] Az adatok közlésekor nagyban támaszkodom az általuk publikált tanulmány vonatkozó részeire, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában[3] található KSH statisztikai adattáblákra. A Magyarországon tartózkodó olasz állampolgárok lélekszáma 1742 fő volt az összeírás idején, közülük 866 férfi és 876 nő volt. Az összes, akkoriban Magyarországon élő külföldi állampolgárból 2,1% volt olasz, összehasonlításképpen a Csehszlovákiából származó személyek 26,1%-ot tettek ki. Anyanyelvük tekintetében az 1742 főből csak 748 beszélte anyanyelvként az olaszt, 50%-uk magyar anyanyelvű volt, a már említett tanulmány szerint vélhetőleg a fiumei elvándorlásnak köszönhetően. Munkaerőpiaci aktivitásuk szerint 51,8% vállalt valamelyik szektorban munkát – jellemzően a férfiak főleg az iparban –, és csak elenyésző részük élt napszámosként vagy házi cselédként; a kereskedelemben 9,8% dolgozott, ami a tanulmány második részében közölt forrásokat tekintve fontos adat.[4]

Az 1930. évi statisztikai táblák megyék szerinti kimutatásban is tárgyalja a külföldi honosok magyarországi eloszlását. Érdekességként Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyét vizsgáltam meg, ahol 139 olasz férfi és 146 olasz nő élt. Budapest felmérésekor kerületenként, és azon belül még alkerületenként is készültek kimutatások. A fővárosban összesen 792 olasz származású személy élt, főleg a belvárosban, illetve a XIII. kerületben.[5]

 

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gyűjtemények, Központi Statisztikai Hivatal levéltára, Népszámlálások feldolgozási táblái – Eredeti, kézzel írt.

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Eredeti, kézzel írt.

 

 

Az irat jelzete: MNL OL XXXII–23–h–F–1930 – Eredeti, kézzel írt.

 

Guido Romanelli

 


A Magyar-Olasz Bank székháza

Forrás: Szabó Ervin könyvtár/Budapest gyűjtemény

 

Példa a Magyar–Olasz Bank Rt. személyzeti anyagában fellelhető olasz tisztviselőkre

Az 1920-ban a Camillo Castiglione vezette szindikátus által alapított Magyar–Olasz Bank Rt.[6] 1948-as működéséig több olasz állampolgárt is alkalmazott. Közülük is a legismertebb Guido Romanelli volt, aki az 1940-es években látta el a bank elnöki feladatait. Romanellit korábban a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt ismerte meg a budapesti lakosság humanitárius tettei révén, később utcát is neveztek el róla.[7] E forrásközlésben munkatársának, Gulli Lucianonak a felmondását követően keletkezett összesítési tábláját közlöm. Luciano 1940–1943 között főkönyvelő volt a bankban, távozásának oka vélhetőleg a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. évi IV. t. c. alkalmazása volt

 

 

Gulli Luciano összesítési táblája

Az irat jelzete: MNL OL Z 83–A–10 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Magyar-Olasz Bank Személyzeti Osztály, Bejelentések, Gulli Luciano – Eredeti, gépelt.

 

 

A Magyar–Olasz Ásványolajipari Rt. és olasz munkavállalói

Az olajvállalatot 1942. szeptember 10-én alapította a magyar Kincstár és az olasz Azienda Generáli Italiana Petroli (AGIP) cég. Működésének célja az 1938–1941 között Magyarországhoz visszakerült felvidéki, erdélyi és muraközi területeken található ásványolaj és földgáz kutatása, kitermelése és feldolgozása volt.[8] Igazgatóságában politikusok, olajiparban jártas személyek és olasz üzletemberek voltak, mint például dr. Szabó Gusztáv, Edmond del Bufalo, dr. Kádas Károly, dr. Telegdi Róth Károly, dr. Papp Simon, dr. Szilágyi Ernő, dr. Czéh József, Carafa d' Andria, Conta Ettore, Zamatte, Carlo, Musi, Maurilo, Antonecci, Alceste. A második világháború után megindult a társaság felszámolása, ami 1949-ig húzódott a vagyontárgyak elosztása miatt; ezeket végül a Magyar–Szovjet Nyersolaj Rt. kapta meg. A vállalat a háborús okok miatt érdemi olajkitermelést nem hajtott végre, ellenben kutatásokat végzett Ugocsa és Máramaros megyék területén.[9]

Személyzeti anyagában megtalálhatók a vállalat szervezeti struktúrája szerinti kimutatások az egyes alkalmazottakról, beosztásukról és illetményükről. A publikált kimutatásokat vizsgálva feltűnnek olasz állampolgárok nevei, olyanoké is, akik vezető beosztásban voltak, mint dr. Aecucci Ercole műszaki igazgató, de olyanoké is, mint Piva Alberto lakatos vagy éppen Maini Armendo fúrómester. Ebből is látható, hogy nemcsak vezető beosztásban dolgoztak a cégnél olaszok, hanem kétkezi munkásként is.

 

 

Dr. Arcucci Ercole személyzeti anyaga

Az irat jelzete: MNL OL Z 1327–26 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Magyar Olasz Ásványolajipar Rt., Kimutatás – Eredeti, gépelt.

 

Az irat jelzete: MNL OL Z 1327–26 – Eredeti, gépelt.

 

Következtetések és kitekintés napjainkra

Magyarországon a két világháború közötti időszakban nem beszélhetünk olasz diaszpóráról,[10] sokkal inkább munkaerőpiaci vándorlásról, ahogyan ezt az 1930. évi népszámlálás statisztikai táblái és a két vállalat személyzeti anyagából publikált forrásokból látni lehet. Az olasz állampolgárok esetében csekély mértékű volt a Magyarországot célzó elvándorlás, szemben a Csehszlovákiából vagy a Romániából érkezettekkel, akiknek magas számaránya a KSH adattábláiból leszűrhető. Azon olaszok, akik hazánkba érkeztek, részben Fiume városából származtak és az első világháborús határmeghúzások következtében érkeztek ide, kisebb részük viszont az 1930-as években megélénkült magyar–olasz gazdasági és diplomáciai kapcsolatok hatására telepedett le – még ha csak átmenetileg is – Magyarországon.

Napjainkban, 2010–2019 között, a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján évente több száz olasz vándorol be Magyarországra, számarányuk természetesen így is elmarad a román, német és szlovák állampolgárokéhoz viszonyítva, ugyanakkor mégis mérhető intenzitással érkeznek Magyarországra.[11]

 


[1] Magyar Statisztikai Közlemények, 83. kötet, 1932, 1–4. (https://library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1930_01/?pg=4&layout=s)

[2] Penka Pejkovszka-Demeter Gábor: A bevándorlók és munkaerőpiaci beilleszkedésük a két világháború közötti Magyarországon. Történelmi Szemle, 2017. 2. sz. 261–281.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban MNL OL), Gyűjtemények (VI. osztály) (továbbiakban: MNL OL XXXII.), Központi Statisztikai Hivatal levéltára (továbbiakban: MNL OL XXXII–23), Népszámlálások feldolgozási táblái (továbbiakban: MNL OL XXXII–23–h–F–1930).

[4] Penka–Demeter: i. m.
 

[5] MNL OL XXXII–23–h–F–1930–9.

[6] Závoczki Adrienn: A Duce első magyarországi mellszobra. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, A hét dokumentuma, 2016. 12. 12.

https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/a_duce_elso_magyarorszagi_mellszobra

[7] Romanelli személyzeti anyagát már korábban közöltük. Závoczki Adrienn: Guido Romanelli olasz alezredes magyarországi tevékenysége. Archívnet, 2017. 6. sz. https://archivnet.hu/guido-romanelli-olasz-alezredes-magyarorszagi-tevekenysege

[8] Az 1911. évi VI. törvénycikk értelmében a bitumenes anyagok, az ásványolaj és a földgáz kutatási és bányaművelési joga az államot illette meg, ugyanakkor az állam ezt a jogát átruházhatta gazdasági társaságra is.

[9] Az államosítás előtt működött ásványolajfinomító vállalatok repertóriuma. Bp., 2003, 169–170.

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő