„1953 júniusa után pillanatok alatt ellepte a szemét kulturális életünk számos területét”

„Tovább erősödött a szemét elburjánzása, és az engedékenység [a] különféle eltorzulásokkal szemben. Az első időkben a tömegigények figyelembe vétele jelszavával is támogattuk a színvonaltalanság elburjánzását, azáltal, hogy nem vettük eléggé észre, hogy a tömegek igé-nye címén a kispolgárság ízlését és ízlésrombolását hagytuk szabadon burjánozni, s nem egy-szer azt tekintettük a tömegek ízlésének. Így nem csak egyszerűen a „tömegek uszályába” kerültünk, hanem a kispolgárság uszályába, ami természetszerűleg károsan befolyásolta a munkásság ízlésének kialakulását is.”

Forrás 

Műsorpolitikai kérdések

Kultúrpolitikai területen nem egy kérdésben tapasztaltunk az utóbbi időben bizonytalanságot, határozatlanságot. Ennek következménye, hogy műsorpolitikánk a művészetek különböző területein is nem egyszer túlzásokba lendült. Évekkel ezelőtt a klasszikusoktól, a mélyebb érzelmekre hatástól, de ugyanakkor a könnyedebb, szórakoztatóbb műfajoktól való húzódozás, a direkt agitáció eltúlzott igénye jellemezte, aminek következtében pld. [például] a sematizmus minden területen jelentős károkat okozott. Helyébe a kormányprogram után, annak hibás értelmezése következtében, a jobboldali elhajlás sokkal veszedelmesebb jelei léptek. A sematizmus elleni harc jegyében, helyébe az igénytelenség, a szemét beengedése, a mondani-való iránti igény eltompulása lépett.

1953. június után pillanatok alatt ellepte a szemét kulturális életünk számos területét. Bár ezt rövidesen követték helyes elvi deklarációk - de valójában nem egy területen nem csökkent, hanem tovább erősödött a szemét elburjánzása, és az engedékenység [a] különféle eltorzulásokkal szemben. Az első időkben a tömegigények figyelembe vétele jelszavával is támogattuk a színvonaltalanság elburjánzását, azáltal, hogy nem vettük eléggé észre, hogy a tömegek igénye címén a kispolgárság ízlését és ízlésrombolását hagytuk szabadon burjánozni, s nem egyszer azt tekintettük a tömegek ízlésének. Így nem csak egyszerűen a "tömegek uszályába" kerültünk, hanem a kispolgárság uszályába, ami természetszerűleg károsan befolyásolta a munkásság ízlésének kialakulását is. Ugyanakkor a fizikai dolgozók részvétele a hivatásos kultúra élvezésében [!] távolról sem kielégítő. A Nagybudapesti Pártbizottság egy vizsgálata szerint például még a nagyüzemek színházi közönségszervezésének jegyeiből is csak mintegy 30-35% jut a fizikai dolgozók kezébe. Ez még akkor csak mintegy az összes színházjegyek 20%-a lenne, ha a csoportos szervezés kizárólag nagyüzemekben folyna. Márpedig a színházi közönségszervezés nagy része hivatalokban, intézményekben folyik, s így aligha tévedünk, ha a színházi közönségnek csak mintegy 15%-ára becsüljük a fizikai munkás rétegeket. A kormányprogramot követően nem dolgoztuk ki kielégítően a gyakorlati teendőket, s így alig jutottunk túl az elvi álláspontokon. Az új, többé-kevésbé világossá vált teendőkből nem tudtuk levonni a szervezeti konzekvenciákat sem. Ezáltal műsorpolitikánk is sokszor nem arra ment, amerre hirdettük, hanem amerre vitte az ár.

zene területén 1953-ig is jelentős fejlődés látható. A realista zene teret kapott, előretört, de az új témák inkább csak külsőleges megoldásokkal kerültek feldolgozásokra. Tömegdal bőven született, de javarészt üresek, sematikusak, dallamtalanok, frázisos szövegűek. A színvonalas modern zene - pl. [például] Bartók - kevés teret kapott. A mélyebb művészi hatású műfajok háttérbe szorultak.
A kormányprogramot követő zenei plénum lényeges változást hozott ezen a téren. Több figyelem fordult egyes elhanyagolt műfajok felé, újból feltámadt a kamarazene. Hiba az volt, hogy ez a hirtelen megszaporodott kamarazene szinte kiszorította a tömegdalt, eltűnt egy időre a kantáta, általában a vokális zene. S míg komoly színvonal-emelkedés következett be a szűkebb tömegekhez eljutó kamarazene terén, háttérbe szorultak azok a műfajok, amelyek alkalmasak arra, hogy a ma emberéről, s közvetlenebbül a ma emberének, a széles tömegeknek szóljanak.
Ugyanakkor több helyet kapott a színvonalas modern zene, Bartók és mások. De [a] komoly zenei kultúra kialakulását nehezítette az esztrád tömeges elburjánzása. Ennek következtében egyrészt lecsökkent egy időben a komolyzene és kevesebbet foglalkoztatták komolyabb zené-szeinket. A szemét-műsorok a zenei tömegérdeklődést és tömegízlést a könnyű zene felé tolták. Még ahol a nívótlan esztrádtól megcsömörlöttek, az igény ott sem a komolyabb zenekultúra felé fordult, hanem inkább a könnyűzene, az operettek, ezek közül is elsősorban a „békebeli" giccs, szentimentalizmus felé. (A képzőművészetben lezajlott jelenségekhez hasonlóan).
A polgári ízlés ezt a területet is elárasztotta, s mi hagytuk behatolni az ízlésrombolást.
A könnyűzenében is megerősödött azonban 1953 júniusa után az amerikanizmus, a kozmopolitizmus. Bár ez később visszavonult, lecsökkent, helyébe nem sikerült elég jó, kielégítő irányzatot teremteni. Ide is, s a tánczenébe is, szentimentális irányzat vonult be, bár ugyanakkor vannak jó eredmények, és remény is az egészséges kibontakozásra.

Az Opera műsorpolitikájának is voltak komoly eredményei. A felszabadulás utáni esztendőkben több magyar felújítás került színre, néhány új magyar opera és balett is - így néhány esztendő során a 

     [popup title="Pomádé király [új ruhája]." format="Default click" activate="click" close text="Ránki György: Pomádé király új ruhája (1953)"] Változás állott be a műsor arányában is. Az utolsó években, lényegében az utolsó két esztendőben azonban a javulás az orosz és népi demokratikus darabok terén megakadt, a felszabadulás után színre hozott felújítások, új bemutatók elkoptak, lekerültek a műsorról. Különösen 1954-55-ben kerültek pl. [például] az orosz művek háttérbe, az egyetlen Ifjú gárda bemutatótól eltekintve. 1954-55-ben kevesebb volt a magyar előadás is, s az évad első felében egyetlen egyszer sem került színre a Pomádé király, a Csínom Palkó, a Furfangos diákok, a  sem a Borisz Godunov, Igor herceg, Hovanscsina, Eladott menyasszony, Halka, csak háromszor került színre a  is, az Anyegin is, s egyszer az Ifjú gárda. (Előzőleg, 1952-53-ban 19 orosz opera előadás volt!). Az utóbbi időben állt csak be komolyabb javulás. Újabban került sor a Borisz Godunov felújítására, ismét gyakrabban szerepelnek a magyar művek, és színre került a 
Vidéki operáink sokkal inkább kénytelenek a szűk lehetőségekhez alkalmazkodni. De örvendetes, hogy most már műsorukon szerepel a Bánk bán (Debrecen, Szeged), az Eladott menyasszony (Miskolc), az Anyegin (Szeged).

Operettek lényegében igen sok színpadon futnak Magyarországon. Nem is lehet képet alkotni a nem-állami színpadokon előadott operettekről, amelyek elsősorban különböző szakszervezetek, tömegszervezetek égisze alatt kerülnek bemutatásra Pesten és vidéken. Ezek „műsorpolitikája" minden kritikán aluli, és lényegében az [a] különös véletlen, ha akad köztük egy-egy valamennyire színvonalat képviselő előadás, vagy operett.
A szorosabban irányításunk alatt álló területen elsősorban a Fővárosi Operett Színházat vizs-gálhatjuk, amelyik erősen befolyásolhatja az ország operett-műsorait. A színház lényegében egészséges műsorpolitikát folytat és folytatott. Igen komoly sikerrel népszerűsítette a legjelentősebb szovjet operetteket - bár most, több esztendő óta az új szovjet operettek közül csak az egyetlen Álruhás kisasszonyt hozta színre, nem túl nagy sikerrel. Számos új magyar és egy román operettet mutatott be. Ezek nagy része mai tárgyú (a román operett is, de az 

  Pettyes stb. is). Ezeket műsorra tűzte akkor is, amikor is, ha valóban "a közönség uszályában" van, nem kellett volna új műsort hoznia, hiszen akár a  akár a  jelentős és állandó sikerrel megy, és menne tovább is.
Vidéki operett-előadásaink, amelyek a színházi előadások számának tekintélyes részét teszik ki, sokkal kevésbé járnak helyes úton. Az állandó törekvés az operett-műfaj elhatalmasodása felé, a próza rovására, már több esztendős probléma, és komoly vitákat vetett fel már az államosítás utáni években is. De az utolsó 1-2 évben kevésbé nemes operettek kerültek a színpadra, és egyre tágabb teret kaptak a nagyrészt arisztokrata-környezetben játszódó „békebeli" operettek. Vidéki színházaink zöme éppen a fokozott mondanivalóval rendelkező operetteket nem veszik át, de korlátlanul hajlandók átvenni ezt a kategóriát. A Csárdáskirálynő idén például valamennyi vidéki színházunkban bemutatásra került. Miskolcon már az elmúlt évadban. Majdnem valamennyi egyéb színházunk azonban a Csárdáskirálynő mellett ad még más hasonló jellegű operetteket is. Debrecen repertoáron a  játssza. Szegeden a Csárdáskirálynő 52 előadása mellett 16 előadást ért csak meg Gorkij Kispolgárok c[ímű] drámája. Miskolcon a tavaly óta futó Csárdáskirálynő csak idei 40 előadása mellett 38-szor futott a  Kecskeméten 52 Csárdáskirálynő előadás mellett 48 Gül baba és 37 előadás volt eddig. (Ugyanakkor a Bánk bán dráma 11-szer, az antiimperialista Mona Brand-darab - a Hamilton család - 12-szer ment). Pécsett 45-ször ment a Csárdáskirálynő, emellett 19-szer a Montmartrei ibolya, igaz, hogy itt ugyanakkor 20 előadást ért meg a fiatal magyar [popup title="Örsi Testvértüzek (S[z]kander bég)" format="Default click" activate="click" close text="Örsi Ferenc: Testvértüzek (1955)"] c[ímű] drámája, 40-et a  34-et a Romeó és Júlia! Szolnokon a Csárdáskirálynő mellett futott a  is, Békés megyében a Montmartrei ibolya is.

A színházi operettkép tehát kedvezőtlen, annál inkább, mert ugyanakkor pld. [például] egyetlen színház sem tűzte műsorára a Két szerelem c[ímű] mai tárgyú operettet. Egész színházi területünkön a legfőbb műsorpolitikai torzulás ez a jelenség, a vidéki operettek arányának eltolódása volt.

Voltak jelentős eltolódások prózai műsorainkban is. Igaz, hogy míg a magyar dráma éveken át nem vált a műsor gerincévé, lényegében éppen tavaly közelítette meg ezt először. Ez örvendetes tény, különösen, ha megállapítjuk, hogy ez éppen akkor volt, amikor annyi más területen jelentős torzulások következtek be. A magyar darabok tavalyi nagy száma tehát komoly eredménynek tekinthető, véleményem szerint a kormányprogram utáni kultúrpolitikánk egyik legkomolyabb eredményének, ami azt bizonyítja, hogy ahol következetesen és helyesen értelmezzük a kormányprogramot, ott igen komoly eredményeket értünk el. Ez a komoly fordulat, ami ezen a téren bekövetkezett, 1-2 darab kivételével nem is vet fel utólag sem komoly műsorpolitikai, eszmei engedményeket, s nem igen vethető fel, 1-2 darab kivételével, hogy a darab csak liberalizmusból került volna színre. Így is, bár komoly vita és ellenkezés mellett, néhány darabot eszmei igények miatt már nem engedtünk színre kerülni. Az idén már bizonyos megtorpanás mutatkozik - bár számban alig kevesebb a darab, mint tavaly, témában pedig több is a mai.

Ezeknek a mai daraboknak is vannak azonban közös gyengéik. Mind az, hogy közös problematikájuk (beleértve a még színre nem került Szabó Pál és Hubai-darabot is) az értelmiségiek ingadozása, vagy hozzánk való átkerülése a felszabadulás idején, mind a Szovjetunió szerepének vázlatos, felületes volta, mind a munkásosztály mellékesként való kezelése, mind pedig a darabok színvonala, ami legtöbb esetben alatta marad még az illető író addigi darabjainak is.
A nem-magyar darabok műsorterve még fokozottabban vet fel problémákat. Bár pld. [például] a szovjet darabok száma idén megnőtt, a Nagy műtéten kívül erősen egyszínű, egyjellegű volt az új szovjet repertoárunk csupa könnyed bohózat, vígjáték (a tavalyi Nem magánügy után idén a Bolondos vasárnap, Nászutazás, Filmcsillag, Idegen gyermek), pedig még igen nagy adósságaink vannak a szovjet drámairodalom bemutatása terén.
Kevés volt a népi demokratikus darab is, csak a haladó nyugati darabok száma emelkedett az elmúlt évekhez képest némileg kielégítően.
Nem kisebbek az egyes főbb színházak műsortervét jellemző torzulások. A Nemzeti Színház egész műsora valóban színvonalas művekből áll - még a Senki városa is viszonylag [a] jobbak közé tartozik - de klasszikus repertoárja, beleértve a műsoráról lényegében levett

és legújabb bemutatóját, a  általában mélyen nyomasztó, peszszimista. Ugyanakkor minden határozat, utasítás stb. ellenére következetesen kimaradt a műsoráról Nazim Hikmet, és ugyancsak határozat ellenére nem került felújításra sem a Tűzkeresztség, sem a Tiszazug. De erősen véletlenszerű, nem eléggé gondos a Madách műsorterve sem, és jelentősen eltávolodott nevében is hordott profiljától idén a  és két ifjúsági színházunk.

film műsorpolitikája terén hasonlóak az ingadozások, mint a többi területen. A magyar filmgyártás is, a néhány évvel ezelőtti komoly eredmények után, főleg dramaturgiai munkájában kezdett eltávolodni a pártos, határozott mondanivalójú témáktól. Több ilyen jellegű forgatókönyv került elutasításra, addig, amíg éppen életünk hiányosságait felnagyító témákon legkomolyabb művészeink dolgoztak.
Ez a hiányosság azonban elsősorban a dramaturgiai munkára vonatkozik. A néző elé került filmek sokkal kisebb torzulást mutatnak, és a viszonylag problémátlan filmek némi elszaporodása, a könnyű műfaj bizonyos előtérbe tolódása mellett értékes, jelentős filmek sora is napvilágot látott. Alighanem meg lehet állapítani, hogy egész kulturális területünk egyik legegészségesebb része a magyar filmgyártás volt abból a szempontból, hogy végeredményben jó, a kormányprogram szellemét helyesen értelmező filmek sora is került nézőink elé. Valójában tehát a magyar drámáról fentebb elmondott pozitívumok még fokozottabban állnak filmgyártásunkra. A legutóbbi időben a magyar filmgyártás még határozottabban magára talált, és új filmjeink között számos rendelkezik jelentős nevelő erővel, így pld. [például] film készült a felszabadulásról, a munkásmozgalomról stb.

Moziműsorpolitikánk mutatja a legbonyolultabb képet. Az évekkel ezelőtti szektariánizmus nem egy haladó nyugati film elől zárta el mozijainkat. A kormányprogram után ennek ellenhatásaként beáramlottak a nyugati filmek, köztük igen sok gyenge, mondanivalót alig-alig tartalmazó mű. A helyesen színre engedett ténylegesen haladó, nem egyszer harcos nyugati filmekkel együtt becsúszott egy sor értéktelen, kétes hatású film is; sok esetben a nagyobb sikert és vonzóerőt ezek a filmek képviselték.
Már a nyugati filmnek ilyen kategóriáit nehéz lenne szétválasztani, és bár valójában nem kevés a ténylegesen haladó film is közöttük, semmi esetre sem szabad egyszerűen elsiklani a fölött a tény felett, amit a filmstatisztikák "egyéb" rovatának (tehát a sem magyar, sem nem szovjet, sem népi demokratikus filmek) aránya mutat.
Míg pld. [például] 1950-ben 1 900 000 volt az "egyéb" filmek látogatóinak száma, addig ez 1954-ben 33 600 000-re emelkedett!
Ez által [ez] a látogatottsági kategória lett a legnagyobb, miután 1954-ben szovjet filmet 23 millió, magyar filmet 18 millió, népi demokratikus filmet 17,5 millió néző nézett meg.
Tehát amíg az öt év alatt a magyar film nézőinek száma közel megháromszorozódott, a népi demokratikusoké [!] (ahonnan a filmbehozatal hatalmas arányokban nőtt meg) ugyancsak hasonló arányban, addig a szovjet filmeké 10%-al csökkent, viszont az "egyéb" filmeké közel megtizennyolcszorozódott.

A kép teljességéért azonban meg kell jegyezni, hogy mindez erősen kapcsolatban áll a forgalmazott filmek számával is. Ugyanebben az időszakban pld. [például] amíg a szovjet film nézőinek száma abszolút számban csökkent, [a] szovjet filmek egy előadásra eső látogatottsága megnőtt. De a látogatottsági átlag szempontjából mégis a legtöbb nézője a magyar és "egyéb", tehát nyugati filmeknek volt (81-81%), míg a szovjet filmeké csak 66%!

Bár távolról sem az öt éves alakuláshoz hasonlóan, de problematikus még a legutóbbi időkműsor- és látogatottsági arány alakulása is. 1955. I. negyedévében is pld. [például] 1954. I. negyedévéhez viszonyítva, csökkent a szovjet film látogatottsága, ugyanakkor közel 70%-al emelkedett ugyanezen időszakban a nyugati filmeké.

Hogy ez azonban nem elsősorban a közönségigény ilyen arányú torzulásából, hanem az apparátus munkájából is fakadó tendencia, arra jellemző forgalmazási adatot ad a keskenykópiák számának 1955. I. negyedévi kimutatása. A normál filmeknél nincsen ilyen arányú torzulás, ami viszont éppen azért figyelemre méltó, mert ha a kispolgári ízlés valahol megerősödött, akkor az elsősorban városban és nem falun tapasztalható. A keskeny kópiák számarányának esetleges torzulásai tehát semmiképpen sem magyarázhatók [a] megváltozott tömegigénnyel, mert a falu semmi esetre sem lép fel azzal az igénnyel, hogy pld.[például] a Kis karmester c.[című] francia filmet nagy példányszámban lássa. Ennek ellenére 50-52, azaz maximális példányban készültek - helyesen - a magyar filmek: [popup title="Simon Menyhért [születése]," format="Default click" activate="click" close text="Rendezte: Várkonyi Zoltán, 1954."] 

 [popup title="2×2 néha öt [2×2 néha 5]." format="Default click" activate="click" close text="Rendezte: Ranódy László, 1955."] A következő legnagyobb kópiaszámot, 40-et egy szovjet, egy svéd és egy francia film érte el, ezután 30-30 példánnyal egy NDK [Német Demokratikus Köztársaság], egy lengyel, egy szovjet, egy angol és egy francia film szerepel. Ezeknél kevesebb kópia (16-20) 7 filmből készült: ezek kivétel nélkül szovjet és népi demokratikus filmek. Megjegyzendő még, hogy a nagy példányszámú nyugati filmek között olyan kevésbé fontos filmek vannak, mint a Kis karmester, az angol Első szó stb. Tehát lényegében a magyar filmek utáni kópiaszámban nagyobb részt nyugati filmek készülnek, még pedig túlnyomórészt nem is azok közül valók, amelyek mondanivaló szempontjából a fontosabbak közé tartoznak. Kisebb kópiaszámban készül a baráti országok filmjeinek zöme. Ez determinálja természetesen falusi műsorpolitikánkat!

Bár tény, hogy a nyugati filmek nagy része nagyobb közönséget vonz a szovjet filmeknél, mégis a szovjet filmekben mutatkozó látogatószám visszaesés minden esetben a kevesebb filmből, vagy előadásból fakad. A szovjet filmhétnek például az idén 21,8%-al volt több nézője, mint az elmúlt évben; ezen belül külön a

 látogatottsága közel 40%-al volt több a tavalyinál. Igaz, ugyanakkor az egész negyedév viszonylatát vizsgálva 1 millióval volt kevesebb országos viszonylatban a szovjet filmek látogatóinak száma, de a kevesebb előadás miatt. Míg az egy előadásra eső szovjet látogatók száma 14-gyel nőtt az 1954. I. negyedévéhez képest, addig a nyugati film 1 előadásra eső nézőinek száma ugyane [!] két negyedév összehasonlításában teljesen stagnált. Igaz, hogy még így is kb. [körülbelül]22 nézővel több a nyugati filmek 1 előadásának átlag látogatottsága a szovjet filmeknél. Kétségtelen, hogy a legutóbbi időkben, még a márciusi határozat előtt a nyugati filmek előadásainak ilyen aránynövekedése alábbhagyott és a műsorpolitika egészségesebb arányai helyre álltak, nem utolsó sorban azért is, mert ismét lényegesen több már a szovjet film. Ugyanakkor elenyészően ritka a nagy, klasszikus jellegű szovjet filmek repríze. Ezzel egy időben azonban az is megesik, hogy pld. [például] a Vörös csillagban [a körúti Royal szálló hajdani (és mai) bálterme ekkor mozi volt], amely egyik legjelentősebb fővárosi mozink és egyébként nincs berendezve évad közbeni reprízműsorokra, váratlanul kitűzik a Hamlet [című] angol filmet, amely egyébként sok szempontból, és éppen harcosabb haladó vonásainál meghamisítja Shakespeare művét és bizonyos művészi értékei mellett nem sorolandó okvetlenül a leghaladóbb filmek kategóriájába!

A kormányprogram helytelen értelmezésével kapcsolatos legdurvább hibák, torzulások az úgynevezett könnyű műfaj, közelebbről az esztrád művészet területén léptek fel. Ennek oka egyébként feltétlen abban is keresendő, hogy egyrészt ennek a területnek az eszmei-elvi kérdései a legtisztázatlanabbak (nem csak nálunk, de a többi népi demokráciában is), másrészt szervezeti formája is a legbonyolultabb és ugyanakkor a legmegoldatlanabb.
1953 júniusa előtt is jelentős problémákat vetett fel ez a terület: akkor azonban valójában még nem jelentett országos méretű kulturális mocsarat. 1953 nyarától mérhetetlenül elszaporodott maga a műfaj is, de ezen belül főleg a szemét. Ezt részben még elő is segített az az álláspont, amely a rendezvények minél nagyobb számát lényegében célnak tartotta és ezt szervezte is - mint pl. [például] a budapesti Vidám vasárnapok, a Filharmónia maximalista tervei és cselekedetei stb. Ezek a nagy tömegben szervezésre került műsorok, tetézve a legkülönbözőbb szakszervezeti és egyéb cégér alatt előtűnt maszek műsorokkal, semmiféle komoly ellenőrzés alá nem esetek. Ez volt egész kulturális területünkön a polgári szemét beáramlásának legfőbb kapuja.
Az utóbbi hónapokban következett be némi javulás ezen a téren. A központilag megrendezett műsorok színvonala javult, hatalmas mértékben lecsökkent a különböző vegyes műsorok száma, számos engedélyt vontak vissza, tagadtak meg stb. De ez sem jelent még többet, mint ahogy a szemét beáramlása elleni zsilip alaposan szűkült - de ez még mindig a burzsoá ideológia legfőbb és jelentős behatolási lehetősége.
Elősegíti ezt a területet eddigi szervezetlensége is. Jelenleg a javulásnak bizonyos előfeltételei megvannak: a kiadott rendelet, a megteremtett, bár még nem kielégítő szervezet, első komoly törvényes intézkedések stb. Annyi eredmény már mindenesetre van, hogy egyrészt sokkal kisebb térre zsugorítottuk az esztrádot, helyenként bizonyos műsorjavulás is következett be [!], és az eddigi több milliós ráfizetéssel szemben az idei esztendőben már minimális hasznot is hajtott ez a terület! Ugyanakkor sok még az ellenőrizhetetlen rész, főleg vidéken, amire az ellenőrzést mind műsorpolitikai, mondanivalóbeli, mind anyagi és erkölcsi okokból ki kell terjesztenünk.
Varietéink is, az esztráddal együtt, bár az országos esztrád színvonalnál sokkal kevésbé, teret adtak, és részben adnak a polgári ízléstelenségnek. Ez az irányzat, kozmopolita revüstílus képében legutóbb behatolt cirkuszművészetünkbe is. Bár az artistaművészet az utolsó időben igen nagyot fejlődött művészi színvonal szempontjából, a kozmopolita, nyugatias stílus behatolására állandó, néha átmeneti sikert el is érő kísérletek vannak. A cirkuszok műsora azonban egészében sokat javul, amihez különöse hozzá járul a kiépülő nemzetközi csere, amely már a fővárosi cirkusz téli üzemeltetését is lehetővé tette [a kőépület csak a 60-as években készült el].

Összefoglalva megállapítható, hogy kulturális területen a kormányprogram helytelen értelmezéséből fakadóan jelentős hiányosságok léptek fel, s az ideológiai engedékenység súlyos bajokra is vezetett. A hiba nem csak az volt, hogy beáramlott a szemét, hanem az is, hogy az utóbbi időben nem váltunk az ízlés nevelőjévé, ellenkezőleg, hagytuk szerveződni az ízlésrombolást. Ahelyett, hogy igényeket támasztottunk és növeltünk volna, hozzá járultunk az igények elaltatásához. A szovjet művészet nagyarányú beáramlása 1948-50 körül például éppen az igényesség helyes növekedéséhez vezetett (helyenként már túlzásokhoz is), de a szovjet regények, képzőművészeti alkotások, filmek megismerése megnövelte közönségünk várakozását saját művészeink felé. Az utóbbi esztendőben azonban hagytuk elrontani az ízlést, csökkenni az igényességet, ami pedig egyik legfőbb hajtóerőnk lehetne.
Ez azt jelenti, hogy nem elegendő a szemét kisöprésére az intézkedéseket megtenni, hanem gondosan ki kell dolgozni: mit adunk helyette.
Az elhajlások meggátolására tehát nem csak kisebb liberalizmus, határozottabb elvi állásfoglalás kell, hanem általában határozottabb kultúrpolitikai irányítás is. A kidolgozott általános elveket nem szabad, mint gyakran tettük, apró, apránkénti engedményekkel elcsúszni hagyni, miután ezek a kis engedmények - mint műsorpolitikánk számos kérdése bizonyítja - összefüggésükben már súlyos engedményekké torzulnak.
Határozottabb műsor- és profiltervezésben nem kell félni az arányok józan és indokolt meghatározásától sem, amit azonban nem szabad pusztán formálisan, csak számszerűségre törekedve teljesíteni.
Mindehhez erőteljes szervezeti intézkedések is szükségesek, amelyek a központi kulturális irányításnak az eddiginél fokozottabban adják meg az irányítás tényleges lehetőségét is. Erőteljes szervezeti intézkedések a Minisztériumon belül is, a vezetők egységének, egyöntetűségének és határozottságának a megteremtésére.

Kende István s[aját] k[ezűleg]

MOL XIX-I-3-j-sz.n.-1955 (16. d.) (Magyar Országos Levéltár, Népművelési Minisztérium Non György miniszterhelyettes, iktatószám nélküli irat 1955-ből). Eredeti gépelt tisztázat.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő