A fiatal Kádár János a „megvert sereg” élén

„A Békepárt elképzelésünk szerint lényegében folytatása volt a kommunista pártnak, más elnevezés alatt. Úgy láttuk, hogy a Békepárt néven jobban tudjuk a baloldali szociáldemokratákat. A parasztpártot és a kisgazdapárt balszárnyát magunk mellé állítani, röpiratainkat elfogadtatni és az akkori nemzeti frontot szélesebb alapokra fektetni. A Békepárt szervezeti felépítése lényegében azonos volt a kommunista pártéval, mert ugyanazokkal találkoztunk, ugyanazokat a szervezeteket tartottuk továbbra is kapcsolatként.”

A Kommunisták Magyarországi Pártjának átnevezése

Az 1918-1919-es időszak, különösképpen a Tanácsköztársaság nagy sokkot okozott a társadalomnak, ezért a két háború közötti Magyarországon a kommunista ideológia csak kevés követőt tudott megnyerni magának. Az ekkoriban illegalitásban működő Kommunisták Magyarországi Pártjának taglétszámáról pontos adattal nem rendelkezünk, számuk néhány száz fő volt, döntő többségüket a Horthy-rendszer elhárítása le is tartóztatta. Nehezítette a kommunisták helyzetét az is, hogy az állambiztonsági szervek - mivel pontos képpel rendelkeztek a mozgalmon belül uralkodó állapotokról - felhasználták a különböző frakciókat is a KMP gyengítésére. Az ismétlődő letartóztatási hullámok következtében az 1930-as évekre a párt befolyása a nullával lett egyenlő, és többször sodródott a megszűnés közelébe. Teljesen sosem verték szét, amely talán nem véletlen. A magyarországi párt - belső vitáktól is terhelt - katasztrofális helyzetét mutatja, hogy a Kominternnél mindvégig napirenden volt a KMP ügye, de igazán sikeres megoldás ott sem született a problémákra. A moszkvaiak megkísérelték több alkalommal is a magyarországi párt újjászervezését, amelyek közül a legjelentősebb próbálkozásra 1940 őszén került sor: ekkor

, és küldték Magyarországra. A küldetést - rövid időre - bizonyos mértékben siker koronázta: sikerült rendezni a kis létszámú párt sorait, és a népfrontpolitika nyomán mérsékelt eredményeket elérni a propaganda terén, jelentős szerepet játszva a németellenes összefogás kibontakozásában Magyarországon. A párt szervezeti helyzetén azonban csak kis mértékben sikerült javítani, és a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulását követően, 1942 tavaszán megkezdődő kommunistaellenes letartóztatások során a KMP visszakerült ugyanoda, ahol 1940-ben volt.

Tehát ez a letartóztatási hullám - amely még 1943-ban is folytatódott - rendívül nehéz helyzetbe hozta a KMP-t. Az állambiztonsági szervek a mozgalom tagjainak százait vették őrizetbe, köztük a párt kipróbált és Moszkvában kiképzett vezetőit, szétverve ezzel a nagy erőfeszítések árán újjászervezett illegális hálózatot. „1942. májusi-júniusi nagy lebukás után a kb. 400-500 illegális párttagból, illetve tagjelöltből, a Magyarország területén működő pártszervezetek tagságából mindössze 10-12 párttaggal marad meg a kapcsolat. Bizonyos újjászervező munka után 1943 januárjára a taglétszám kb. 70-80-ra növekedett. Ekkor történt a

lebukás, mely után kb. két hétig az volt a helyzet, hogy mindössze két (azaz kettő) ember maradt meg [Kádár János és , a többi tag sorsa a két előtt ismeretlen volt, illetve a feltevés szerint vagy lebuktak, vagy a kapcsolat helyreállításának lehetősége nélkül leszakadtak. (Ugyanis abban az időben majdnem minden párttag élt.) Amikor kb. két hét múltán sikerült felkutatni a lebukásoktól megmenekült néhány pártcsoportot, akkor új, súlyos kérdésként megerősödött a Gács KV-tag ellen korábban felmerült árulás gyanúja, amely az akkori viszonyok között tisztázatlan volt." - olvashatjuk Kádár János 1956 tavaszán a Párttörténeti Intézetnek adott.

Maga Kádár János az 1951-ben írt vallomásában a lebukások egyik okaként a következőt írta: „A nagy lebukások a valósággal provokatív konspirációs szabályokon túl (hogy minden felvett tagnak, tagjelöltnek a legális neve végigment a pártapparátuson) az a legális illúzió volt a fő oka, amibe az egész tagságunkat belevitték a

" A szabályt még javaslatára vezették be. Kádár szerint ennek következménye volt az, hogy egy-egy közép pártfunkcionárius 20-30, de volt olyan is, aki 50 tagnak ismerte a nevét. Ez súlyos, nagyméretű lebukásokat eredményezett egy-egy letartóztatott vezető vallomásai nyomán. A másik ok Gács László állítólagos spicli ügye: „Grünwald [Gács] Lászlót, aki ellen Kovács kezdeményezésére indítottunk fegyelmit és aki Skolnyik [helyesen: Skolnik - H. D.] lebukása után egy óra múlva lement annak lakására és bántalmatlanul kijött, azonnal"

Összességében túlságosan is leegyszerűsítő lenne, ha teljességgel elfogadnánk a fent említetteket a letartóztatások fő okaként. Kádár e mondatait ugyanis átitatják perének koncepciós vonulatai, és az 1945 után a kommunisták közötti belső leszámolások alatt védekezési mechanizmusként kialakult „egymásra mutogatás", felelősségáthárítás a pártot ért csapások miatt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kádár János szavainak nincs valóságalapja. Teljesen más irányból megközelítve a problémát: a letartóztatások fő okaként a KMP 1941-es működését, a németellenes mozgalom szervezését jelölhetjük meg: mindez - véleményem szerint egy átgondolt koncepció részét képezte, amely összefüggésben volt a Kállay-kormány céljaival. Kállay Miklós azzal a feladattal kapta meg a miniszterelnöki megbízatást a kormányzótól, hogy fordítsa vissza Bárdossy László politikáját, és vezesse ki Magyarországot a világháborúból. Személyében azok a körök kerültek kormányra, amelyek 1942 februárjában a Magyar Történelmi Emlékbizottság jobbszárnyával együttműködtek, és céljaikban egyetértésre találtak. Ahogy személyes barátja, Keresztes-Fischer Ferenc 1942 februárjában, ő is maga mellé akarta állítani a németellenes mozgalom tagjait, hogy céljaiban szövetségesek és munkatársak legyenek. Csak egyetlen hátráltató és visszahúzó tényezője volt ennek a mozgalomnak, amelytől meg kellett szabadulnia: a Kommunisták Magyarországi Pártja. Az illegális kommunista párt volt ugyanis az egyetlen olyan tényező a nemzeti összefogásban, amely nem nemzeti célokat szolgált, és mindvégig a fennálló rendszer megdöntésére törekedett. A kommunisták - teljesen irreális módon - a németellenes fellépést egy - mondhatjuk - polgárháborús helyzet generálásával akarták egybekötni. A KMP színrelépésével a februárban nagy mennyiségben kiadott röplapjával a széles nyilvánosság elé tárta, hogy a németellenes mozgalom egyik irányítója: ez a momentum túlságosan is ráirányította a figyelmet a kommunistákra, és külpolitikai vonzattal is járt. Németország mindig elégedetlenkedve nézett a magyarországi

, de egy németellenes összefogás, amelynek soraiban „nyíltan" hangoztatják, hogy kommunisták is szervesen részt vesznek, túlságosan magas labdának számított, és ebben a kontextusban is kellemtelen tényező volt a KMP az új magyar kormány számára. Tehát, akárhogy nézzük, a kicsiny kommunista párt egészen apró, de mégis bosszantó tényezőnek számított Kállay Miklós számára. Így - összefoglalva a gondolatokat - a KMP elleni hadjárat két célt szolgált: részben egy Németország felé tett kisebb gesztust, másrészt a kommunisták leválasztását a németellenes nemzeti összefogásról.

Visszatérve Kádár (azaz ekkor még Csermanek) Jánoshoz: miközben a párt csillaga hanyatlott, az ő párton belüli karrierje ekkor indult be. A fiatal kommunista Kádár 1941-ben még a KMP Budapesti Területi Bizottságában volt, de a permanens letartóztatások következtében bekerült - valamikor 1942 májusa után - a Központi Bizottságba, majd ezt követően 1942 őszén a titkársági tagok közé is. A KMP vezetésének teljes lefejezését követően - miután Skolnik József és Kovács István is lebukott - lett Csermanek 1943 januárjában a Kommunisták Magyarországi Pártjának első titkára. Kis túlzással rajta kívül jóformán nem maradt más kommunista funkcionárius. Ezekben a napokban - melyek a magyarországi párt történetének legsötétebb órái voltak - Kádár János és - a vezetésbe szintén felemelkedett - Péter Gábor nehezen jutottak dűlőre azt illetően, hogy mihez kezdjenek a „megvert sereg" élén. Erről tanúskodik Péter Gábor 1954-es börtönben írt feljegyzése: „Kovács lebukása után, amikor leültünk beszélgetni (1943 febr. vége) [...] azt mondta [Kádár János - H. D.] „nézd ez a Kovács mindent összeszedett a nyomdát, a szervezetet, én nem ismerek senkit, nem tudok megtalálni senkit, úgy látszik, egyelőre abbamarad, nem lehet csinálni semmit." Nézd, mondtam [Péter Gábor - H. D.], 1936-után is 1939-ben újra kellett kezdeni mindent, egyenkint szedtük fel az embereket, most is megpróbáljuk. „Hát próbáld meg" mondta „én nem ismerek senkit". (Megpróbáltam lassan, nehezen, de

.)"

Ebben a helyzetben fogalmazódott meg az a gondolat, hogy a túlélés és az újrakezdés alapvető feltétele a párt átalakítása, azaz új koncepció kidolgozása. Ennek egyik célja az volt, hogy a kommunista pártot a legális pártok számára tárgyalóképesebbé kellett tenni a népfront megvalósítása érdekében. A kommunistáknak problémát jelentett, hogy követeléseiket az állambiztonsági szervek könnyen megbélyegezték azzal, hogy valójában Moszkva érdekeit képviselik, a legális ellenzéki pártok pedig egyszerűen nem voltak hajlandóak együttműködni velük - még annyira sem, mint 1941-1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság története során - érthetően félve attól, hogy a Belügyminisztérium betiltja működésüket, és a letartóztatások átterjednek rájuk

.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők