A fiatal Kádár János a „megvert sereg” élén

A Kommunisták Magyarországi Pártjának átnevezése

Az 1918-1919-es időszak, különösképpen a Tanácsköztársaság nagy sokkot okozott a társadalomnak, ezért a két háború közötti Magyarországon a kommunista ideológia csak kevés követőt tudott megnyerni magának. Az ekkoriban illegalitásban működő Kommunisták Magyarországi Pártjának taglétszámáról pontos adattal nem rendelkezünk, számuk néhány száz fő volt, döntő többségüket a Horthy-rendszer elhárítása le is tartóztatta. Nehezítette a kommunisták helyzetét az is, hogy az állambiztonsági szervek - mivel pontos képpel rendelkeztek a mozgalmon belül uralkodó állapotokról - felhasználták a különböző frakciókat is a KMP gyengítésére. Az ismétlődő letartóztatási hullámok következtében az 1930-as évekre a párt befolyása a nullával lett egyenlő, és többször sodródott a megszűnés közelébe. Teljesen sosem verték szét, amely talán nem véletlen. A magyarországi párt - belső vitáktól is terhelt - katasztrofális helyzetét mutatja, hogy a Kominternnél mindvégig napirenden volt a KMP ügye, de igazán sikeres megoldás ott sem született a problémákra. A moszkvaiak megkísérelték több alkalommal is a magyarországi párt újjászervezését, amelyek közül a legjelentősebb próbálkozásra 1940 őszén került sor: ekkor

, és küldték Magyarországra. A küldetést - rövid időre - bizonyos mértékben siker koronázta: sikerült rendezni a kis létszámú párt sorait, és a népfrontpolitika nyomán mérsékelt eredményeket elérni a propaganda terén, jelentős szerepet játszva a németellenes összefogás kibontakozásában Magyarországon. A párt szervezeti helyzetén azonban csak kis mértékben sikerült javítani, és a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulását követően, 1942 tavaszán megkezdődő kommunistaellenes letartóztatások során a KMP visszakerült ugyanoda, ahol 1940-ben volt.

Tehát ez a letartóztatási hullám - amely még 1943-ban is folytatódott - rendívül nehéz helyzetbe hozta a KMP-t. Az állambiztonsági szervek a mozgalom tagjainak százait vették őrizetbe, köztük a párt kipróbált és Moszkvában kiképzett vezetőit, szétverve ezzel a nagy erőfeszítések árán újjászervezett illegális hálózatot. „1942. májusi-júniusi nagy lebukás után a kb. 400-500 illegális párttagból, illetve tagjelöltből, a Magyarország területén működő pártszervezetek tagságából mindössze 10-12 párttaggal marad meg a kapcsolat. Bizonyos újjászervező munka után 1943 januárjára a taglétszám kb. 70-80-ra növekedett. Ekkor történt a

lebukás, mely után kb. két hétig az volt a helyzet, hogy mindössze két (azaz kettő) ember maradt meg [Kádár János és , a többi tag sorsa a két előtt ismeretlen volt, illetve a feltevés szerint vagy lebuktak, vagy a kapcsolat helyreállításának lehetősége nélkül leszakadtak. (Ugyanis abban az időben majdnem minden párttag élt.) Amikor kb. két hét múltán sikerült felkutatni a lebukásoktól megmenekült néhány pártcsoportot, akkor új, súlyos kérdésként megerősödött a Gács KV-tag ellen korábban felmerült árulás gyanúja, amely az akkori viszonyok között tisztázatlan volt." - olvashatjuk Kádár János 1956 tavaszán a Párttörténeti Intézetnek adott.

Maga Kádár János az 1951-ben írt vallomásában a lebukások egyik okaként a következőt írta: „A nagy lebukások a valósággal provokatív konspirációs szabályokon túl (hogy minden felvett tagnak, tagjelöltnek a legális neve végigment a pártapparátuson) az a legális illúzió volt a fő oka, amibe az egész tagságunkat belevitték a

" A szabályt még javaslatára vezették be. Kádár szerint ennek következménye volt az, hogy egy-egy közép pártfunkcionárius 20-30, de volt olyan is, aki 50 tagnak ismerte a nevét. Ez súlyos, nagyméretű lebukásokat eredményezett egy-egy letartóztatott vezető vallomásai nyomán. A másik ok Gács László állítólagos spicli ügye: „Grünwald [Gács] Lászlót, aki ellen Kovács kezdeményezésére indítottunk fegyelmit és aki Skolnyik [helyesen: Skolnik - H. D.] lebukása után egy óra múlva lement annak lakására és bántalmatlanul kijött, azonnal"

Összességében túlságosan is leegyszerűsítő lenne, ha teljességgel elfogadnánk a fent említetteket a letartóztatások fő okaként. Kádár e mondatait ugyanis átitatják perének koncepciós vonulatai, és az 1945 után a kommunisták közötti belső leszámolások alatt védekezési mechanizmusként kialakult „egymásra mutogatás", felelősségáthárítás a pártot ért csapások miatt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kádár János szavainak nincs valóságalapja. Teljesen más irányból megközelítve a problémát: a letartóztatások fő okaként a KMP 1941-es működését, a németellenes mozgalom szervezését jelölhetjük meg: mindez - véleményem szerint egy átgondolt koncepció részét képezte, amely összefüggésben volt a Kállay-kormány céljaival. Kállay Miklós azzal a feladattal kapta meg a miniszterelnöki megbízatást a kormányzótól, hogy fordítsa vissza Bárdossy László politikáját, és vezesse ki Magyarországot a világháborúból. Személyében azok a körök kerültek kormányra, amelyek 1942 februárjában a Magyar Történelmi Emlékbizottság jobbszárnyával együttműködtek, és céljaikban egyetértésre találtak. Ahogy személyes barátja, Keresztes-Fischer Ferenc 1942 februárjában, ő is maga mellé akarta állítani a németellenes mozgalom tagjait, hogy céljaiban szövetségesek és munkatársak legyenek. Csak egyetlen hátráltató és visszahúzó tényezője volt ennek a mozgalomnak, amelytől meg kellett szabadulnia: a Kommunisták Magyarországi Pártja. Az illegális kommunista párt volt ugyanis az egyetlen olyan tényező a nemzeti összefogásban, amely nem nemzeti célokat szolgált, és mindvégig a fennálló rendszer megdöntésére törekedett. A kommunisták - teljesen irreális módon - a németellenes fellépést egy - mondhatjuk - polgárháborús helyzet generálásával akarták egybekötni. A KMP színrelépésével a februárban nagy mennyiségben kiadott röplapjával a széles nyilvánosság elé tárta, hogy a németellenes mozgalom egyik irányítója: ez a momentum túlságosan is ráirányította a figyelmet a kommunistákra, és külpolitikai vonzattal is járt. Németország mindig elégedetlenkedve nézett a magyarországi

, de egy németellenes összefogás, amelynek soraiban „nyíltan" hangoztatják, hogy kommunisták is szervesen részt vesznek, túlságosan magas labdának számított, és ebben a kontextusban is kellemtelen tényező volt a KMP az új magyar kormány számára. Tehát, akárhogy nézzük, a kicsiny kommunista párt egészen apró, de mégis bosszantó tényezőnek számított Kállay Miklós számára. Így - összefoglalva a gondolatokat - a KMP elleni hadjárat két célt szolgált: részben egy Németország felé tett kisebb gesztust, másrészt a kommunisták leválasztását a németellenes nemzeti összefogásról.

Visszatérve Kádár (azaz ekkor még Csermanek) Jánoshoz: miközben a párt csillaga hanyatlott, az ő párton belüli karrierje ekkor indult be. A fiatal kommunista Kádár 1941-ben még a KMP Budapesti Területi Bizottságában volt, de a permanens letartóztatások következtében bekerült - valamikor 1942 májusa után - a Központi Bizottságba, majd ezt követően 1942 őszén a titkársági tagok közé is. A KMP vezetésének teljes lefejezését követően - miután Skolnik József és Kovács István is lebukott - lett Csermanek 1943 januárjában a Kommunisták Magyarországi Pártjának első titkára. Kis túlzással rajta kívül jóformán nem maradt más kommunista funkcionárius. Ezekben a napokban - melyek a magyarországi párt történetének legsötétebb órái voltak - Kádár János és - a vezetésbe szintén felemelkedett - Péter Gábor nehezen jutottak dűlőre azt illetően, hogy mihez kezdjenek a „megvert sereg" élén. Erről tanúskodik Péter Gábor 1954-es börtönben írt feljegyzése: „Kovács lebukása után, amikor leültünk beszélgetni (1943 febr. vége) [...] azt mondta [Kádár János - H. D.] „nézd ez a Kovács mindent összeszedett a nyomdát, a szervezetet, én nem ismerek senkit, nem tudok megtalálni senkit, úgy látszik, egyelőre abbamarad, nem lehet csinálni semmit." Nézd, mondtam [Péter Gábor - H. D.], 1936-után is 1939-ben újra kellett kezdeni mindent, egyenkint szedtük fel az embereket, most is megpróbáljuk. „Hát próbáld meg" mondta „én nem ismerek senkit". (Megpróbáltam lassan, nehezen, de

.)"

Ebben a helyzetben fogalmazódott meg az a gondolat, hogy a túlélés és az újrakezdés alapvető feltétele a párt átalakítása, azaz új koncepció kidolgozása. Ennek egyik célja az volt, hogy a kommunista pártot a legális pártok számára tárgyalóképesebbé kellett tenni a népfront megvalósítása érdekében. A kommunistáknak problémát jelentett, hogy követeléseiket az állambiztonsági szervek könnyen megbélyegezték azzal, hogy valójában Moszkva érdekeit képviselik, a legális ellenzéki pártok pedig egyszerűen nem voltak hajlandóak együttműködni velük - még annyira sem, mint 1941-1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság története során - érthetően félve attól, hogy a Belügyminisztérium betiltja működésüket, és a letartóztatások átterjednek rájuk

.