A fiatal Kádár János a „megvert sereg” élén

„A Békepárt elképzelésünk szerint lényegében folytatása volt a kommunista pártnak, más elnevezés alatt. Úgy láttuk, hogy a Békepárt néven jobban tudjuk a baloldali szociáldemokratákat. A parasztpártot és a kisgazdapárt balszárnyát magunk mellé állítani, röpiratainkat elfogadtatni és az akkori nemzeti frontot szélesebb alapokra fektetni. A Békepárt szervezeti felépítése lényegében azonos volt a kommunista pártéval, mert ugyanazokkal találkoztunk, ugyanazokat a szervezeteket tartottuk továbbra is kapcsolatként.”

Kádár János letartóztatása


 

Kádár János 1944-es lebukása életének egyik leghomályosabb, kérdőjelekkel teli eseménye, amelyről 1945 után egész legendárium született. A visszaemlékezések szerint a Magyar Front szervezésével eltöltött időszakban, 1944 áprilisában Budapestre érkezett a jugoszláv kommunisták futárja azzal a feladattal, hogy a Békepárt egyik vezetőjét Tito partizánjainak támaszpontjára vigye, hogy az ott tartózkodó szovjet összekötő révén helyreálljon Moszkva kapcsolata a magyarországi kommunista párttal. A teendők megbeszélésére összeült kommunista vezetők közül, hosszas tanácskozás után a párt első titkára, Kádár János vállalkozott

. Péter Gábor szerint Kádár János a hírnökkel április 19-én indult el a jugoszláv határ felé. Pécsig vonattal mentek, majd ott leszálltak. „Csempésznek kellett volna átvinni őket a határra, ehelyett a rendőrség kezébe adták. [...] Érdekessége a dolognak, hogy és rajtam kívül senki nem tudta, hogy ő ." - írja Péter Gábor.

A szakirodalom az eseménnyel kapcsolatban Kádár János elbeszélését veszi át, amit az 1954-es rehabilitációs tárgyalásán fejtett ki: „Az ő [a jugoszláv hírnök - H. D.] irányítása mellett leérkeztünk Dárda községbe, ami akkor magyar határállomás volt. Sok menetelés után egy parasztháznál kötöttünk ki. A futár azt mondta, hogy itt az ő emberük lakik. Ezzel az emberrel horvátul, vagy szerbül beszélt. Megbeszélték egymással, hogy az ott állomásozó német katonákkal, - akik sefteléssel foglalkoznak, és akiknek kocsijukat sem a magyar, sem a horvát határon nem ellenőrzik - fogunk menni, mert azok embereket is szoktak vinni. Nekivágtunk az útnak, és valahol a határnál az erdőben a gépkocsit feltartóztatták német tisztek és magyar csendőrök. Őrizetbe vették a két német katonát, engem és a nőt. Bevittek a dárdai csendőrségre, onnan a pécsi kémelhárítóra, onnan pedig a Conti-utcai börtönbe. [...] Engem tetten értek határátlépés közben, ezért azt vallottam, hogy át akartam szökni a jugoszlávokhoz, mert a németek megszállták Magyarországot és a németeknek nem akarok harcolni. A nőről azt állítottam, hogy a vonaton ismertem meg, szóba elegyedtem vele, megtudtam, hogy ő is át akar utazni, és így elhatároztuk, hogy együtt megyünk. Ezt a vallomásomat mindvégig fenntartottam. A pécsi kémelhárítón kétszer alaposan megvertek, azt firtatták, hogy a párthoz vagy tömegszervezethez tartozom-e. Végül vádiratot adtak ki ellenem hűtlenség bűntettének kísérlete miatt. A nőt akkor láttam, amikor a Hadik-laktanyában voltunk. Amikor bíróság elé állítottak, felolvastak egy Lupták személyről szóló írást, amit az ő csapatteste küldött, mely szerint Lupták büntetlen előéletű, becsületes ember. 2 és fél évi börtönre és lefokozásra ítéltek. Én belenyugodtam az ítéletbe [

."

Ez a narratíva erősen megkérdőjelezhető: kétséges, hogy Csermaneket pont a Hadik-laktanyában nem tudták azonosítani, ahol a magyar katonai elhárításnak, a 2. vkf. o. defenzív alosztályának volt a központja. A nyomozók ugyanis ismerték Kádár János személyleírását, rendelkeztek fényképével és ujjlenyomatával is. Bizonyítékkal szolgál Edmund Veesenmayer Berlinbe küldött távirata amellett, hogy valójában beazonosították Kádárt: az 1944. július 30-án keltezett dokumentum beszámol arról, hogy Csermanek Jánost, a Békepárt főtitkárát magyar csendőrnyomozók [popup title="letartóztatták" format="Default click" activate="click" close text="PIL 765. f. 2. ő. e. – SS jelentés a Magyar Front, a Békepárt tevékenyégéről, az ellenállási mozgalmakról. 2. – A dokumentumnak a dolgozat szempontjában jelentős része eredeti nyelven a következő: „Der seit dem Einmarsch der Deutschen in Ungarn flüchtige SPU-Funktionär Josef Buechler wurde durch ein ungarisches Gendarmerie-Fahndungskommando festgenommen. Durch seine Aussagen konnte der SPU-Funktionär Paul Schiffer überführt und festgenommen werden. Durch das gleiche Kommando wurde der GPU-Funktionär und Zentralsekretär der Bekepartei, Csermanek, inhaftiert [kiemelés tőlem – H. D.]. Fordítás: „A németek Magyar-országra való bevonulása óta menekülő SZDP-funkcionáriust, Büchler Józsefet egy magyar csendőrségi nyomo-zócsoport letartóztatta. Az ő vallomása alapján lehetett Schiffer Pált, az SZDP-funkcionáriust elfogni és őrizetbe venni. Ugyanaz a nyomozócsoport vette őrizetbe Csermaneket, a GPU-funkcionáriust és a Békepárt főtitkárát [kiemelés tőlem – H. D.].” (A GPU elírás is lehet, s KPU-ról – Kommunistische Partei Ungarns – van szó, a magyar fordítás így KMP-funkcionáriusnak fordítható. A GPU, a szovjet állambiztonsági szerv 1923-tól OGPU, 1934-től NKVD néven működött.)"].

Napjainkig ezzel a Kádár-életrajz szempontjából kellően fontos dokumentummal - amelynek fénymásolatát Hetényi Varga Károly egyháztörténész jutatta el a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárba - csupán Varga László foglalkozott a 2001-ben megjelent Kádár János bírái előtt - Egyszer fent, egyszer lent 1949-1956 című

, amely Kádár és társai perének fennmaradt iratait közli. Varga László a kötethez írt terjedelmes bevezető tanulmányában Veesenmayer Kádár letartóztatásáról szóló sorairól azt írja, hogy téves információn nyugszik. Álláspontját Juhász Antal csendőrnyomozó 1945-ös vallomására alapozza, aki szerint a Ságvári-incidens kapcsán 1944. július 27-én letartóztatott Szabados Lajos kommunistát tévesen Kádár Jánosként azonosították: „Parancsot kértek - írta az esetről 1945-ben Juhász Antal -, hogy mit csináljanak? Lefogják-e őket vagy tovább kövessék? A bátyám [Juhász István] azt mondta nekik, hogyha azok, akiket jelentettek (dr. Ságvári és Csermanek), akkor fogják el őket és hozzák ki [Csillaghegyre]." Varga László úgy gondolja a nagy fogást a nyomozók haladéktalanul jelentették Otto Winkelmannak, a magyarországi német rendőri és SS erők főparancsnokának, és „másnap Veesenmayer nagykövet révén a téves hír már eljutott ."

Szabados Lajos 1959-ben a Kristóf-per kapcsán viszont arról számol be, hogy a csillaghegyi központba szállítása után, adatait leellenőrizték és személyét pontosan

. Ugyancsak cáfolja Varga László állítását a kormányzónak 1944. július 28-án írt Ságvári-akcióban résztvevő nyomozók kitüntetését kérvényező levél is, amiben szerepel Szabados, mint Ságvári Endre társa: „Palotás Ferenc csendőrnyomozók hosszú figyelés után Budapest területén nyomára jutottak dr. Ságvári Endrének [...]. Nyomon követték és a XII. ker. Szép Ilonai villamos vasúti kocsiszín mellett lévő Nagy Béla-féle cukrászdában egy állítólagos Szabados nevű kommunista társával figyelés alá vették, [kiemelés tőlem - H. D.] majd őket elfogni ." Varga téved a Veesenmayer-jelentés küldésének időpontjában is, ugyanis azt 1944. július 30-án küldték el . A távirat azután készülhetett el, miután július 28-án beérkezett Winkelmanntól az aktuális beszámoló. Ennyi idő alatt bizonyosan korrigáltak volna egy tévesen befutó információt. A Veesenmayer-táviratokról általánosságban elmondható, hogy igen részletesen tájékoztatnak a magyarországi eseményekről. Ezért egészen biztosan utalt volna a jelentés arra, hogy Kádárt fegyveres akció során fogták el, és Ságvári Endre neve is említésre került volna. Minderről azért nem esik szó, mert a Ságvári-akcióról Veesenmayer augusztus 3-ai távirata , amely azt bizonyítja, hogy Kádár letartóztatása és az említett akció két külön esemény volt. Ez továbbá - nem mellesleg - arra enged következtetni, hogy a jugoszláviai „küldetés" sem április közepén, hanem júliusban volt. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy megkérdőjelezhető a napjainkban is elfogadott marxista narratíva hitelessége.

A Horthy-korszak alatti illegális kommunista párt történetének kutatásához jelenleg legfőképpen az egykori kommunista funkcionáriusok memoárjai és a korabeli biztonsági szervek KMP-vel kapcsolatos jelentései használhatóak. Ezt reprezentálják a közreadott dokumentumok is. Ezek közül a legterjedelmesebb Péter Gábor 1961. október 25-én készült visszaemlékezése. A vele készített interjú a Párttörténeti Intézet munkatársainak visszaemlékezés-gyűjtő munkája eredményeképpen született. A kommunista vezetők visszaemlékezései nélkülözhetetlennek számítanak a párt belső működésének, tevékenységének megismeréséhez. Növeli fontosságukat, hogy az illegalitás körülményei között pártdokumentumok nem keletkeztek, így a párthatározatok is szóban születtek, amelyek ennélfogva csak ezekből a forrásokból ismerhetőek meg. Természetesen mindenképpen körültekintő forráskritikával kell kezelni az ilyenfajta forrásokat. Péter Gábor visszaemlékezését nagyon sok tényező szem előtt tartásával kell olvasnunk. Legfontosabb, hogy Kádár János „országlása" idején született, ez a hozzá való viszonyulást alapvetően befolyásolja. Az előbbi megállapítást figyelemben kell tartani akkor is, ha az 1956-ban Nagy Imre köré csoportosuló egykori illegális kommunistákról - például Donáth Ferencről - olvasunk a memoárban. Különösen fontos forrássá teszi Péter Gábor visszaemlékezését - a már elmondottakon kívül -, hogy 1945-től a politikai rendőrség vezetőjeként immár más szemszögből is megismerte az illegalitás történetét: az egykori csendőrnyomozók, detektívek „önvallomásai", és a Horthy-korszak biztonsági szervei jelentéseinek ismerete révén másfajta „emlékekkel" is rendelkezhetett a mozgalomról, mint a többi egykori illegális kommunista vezető. A második közreadott forrás, az 1943. július 2-án írt Csendőrségi összefoglaló jelentés a baloldali mozgalmakról, az illegális kommunista párt történetéhez felhasználható források egy másik csoportját reprezentálja. A baloldali összefoglaló jelentésekről általánosságban elmondható, hogy igen részletesen tárgyalják az illegális kommunista párt, a legális baloldali pártok és szervezetek tevékenységét. Ezek alapján jól látható, hogy a kormányzó elit naprakész ismeretekkel rendelkezett az országban zajló politikai életről. A harmadik közreadott forrás Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott 1944. július 30-ai Berlinbe küldött távirata. Veesenmayer jelentései ugyancsak fontos források az illegális kommunista párt és a német megszállás alatt lévő Magyarország történetére vonatkozóan egyaránt. Jelentéseiből alkalmasint következtethetünk arra, hogy milyen ismeretekkel rendelkeztek a megszállt Magyarország belügyeiről az országban működő német biztonsági szervek. 

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők