A Hitlerjugend árnyékában

Birodalmi német gyermekek keresztényellenes atrocitásai Magyarországon 1942-ben

„Már hónapok óta itt élnek közöttünk azok az úgynevezett „Hitler-ifjak", akik Németországból jöttek ide, és élvezik vendégszeretetünket. - Mi természetesen a legnagyobb szívélyességgel fogadtuk őket és azt a keveset, amit a mai nehéz megélhetési viszonyok között összegyűjthettünk úgy élelmiszerekben, mint ruházatban, testvériesen megosztottuk velük. - De mi önfeláldozásunkért a jutalom? Ezek az ifjak, a fiúk épen úgy, mint a leányok, titokban összebújnak a mi gyermekeinkkel és megfertőzik a lelküket, hogy az ő úgynevezett nemzetiszocialista tanaiknak megnyerjék."

Források

 

1. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei lakosok levele a birodalmi német fiatalok ügyében Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsekhez

 

Tárgy: Hitler ifjak ellen panasz

Budapest, 1942. augusztus 16.

Eminenciás Urunk!

Eddig azt hittük, hogy kötelességet vélünk Eminenciáddal szemben teljesíteni, ha - hallgatunk. Azt gondoltuk ugyanis, hogy azt a fájdalmat, amelyet mi érzünk, ne vigyük ki a nagy nyilvánosság és elsősorban Eminenciád színe elé, mert ha talán nem beszélünk róla, akkor nem adunk tápot a hamu alatt lobogó parázsnak, hogy újra és újra lángot kapjon. - De Eminenciádnak tegnapi hatalmas szózata a csábításról és a csábítókról egyenesen kötelességünkké teszi, hogy fájdalmunkkal Eminenciád magas színe elé jöjjünk, és rámutassunk azokra a lelketlen csábítókra, akik visszaélve a mi hagyományos magyar vendégszeretetünkkel, a legmételyezőbb csábítást végzik katolikus vallásunk és katolikus egyházunk Vezetői ellen. - Már hónapok óta itt élnek közöttünk azok az úgynevezett „Hitler-ifjak", akik Németországból jöttek ide, és élvezik vendégszeretetünket. - Mi természetesen a legnagyobb szívélyességgel fogadtuk őket és azt a keveset, amit a mai nehéz megélhetési viszonyok között összegyűjthettünk úgy élelmiszerekben, mint ruházatban, testvériesen megosztottuk velük. - De mi önfeláldozásunkért a jutalom? Ezek az ifjak, a fiúk épen úgy, mint a leányok, titokban összebújnak a mi gyermekeinkkel és megfertőzik a lelküket, hogy az ő úgynevezett nemzetiszocialista tanaiknak megnyerjék. - Eleinte csak titokban, de most már széltében-hosszában éneklik ezt a dalt:

                       

Amikor ennek a megszégyenítő dalnak az éneklését kikértük, akkor a szemünkbe nevettek, és elkezdték nekünk is magyarázni, hogy ők új vallást fognak csinálni, amelyben Jézusnak, ennek a „Judenschwein"-nek semmi helye sem lesz. - Azután leírhatatlan kifejezések között a legbecstelenebb rágalmakkal illették a katolikus papságot, amelyet az egész világon ki fognak irtani, mintahogyan azt már nemcsak Németországban, hanem az eddig általuk meghódított országokban is mindenütt megtették. - Elmondották nekünk, hogy ezekben az országokban hány katolikus papot, katolikus barátot öltek meg, és zártak be internáló táborokba. Hogy hány szerzetesrendnek vették el birtokait, kolostorait, hány apácát kergettek el és becstelenítettek meg. - Nevetve mesélik, hogy nekik nemcsak a püspökök nem imponálnak, akiket egymás után fosztanak meg templomaiktól és internálnak, hanem magát a

se veszik semmibe, aki - szerintük - a zsidókkal lepaktált, ahogy azt szó szerint mondották.

Mi itt eddig zavartalanul éltünk, Eminenciás Urunk, a magunk szerény körünkben hithű katolikus életünket, és neveltük évszázadokon keresztül a szent Keresztségben gyermekeinket. - És most ránk szabadítottak egy tőlünk teljesen idegen gondolkozást, amely a vendégszeretet álarca alatt az Eminenciád által megbélyegzett alattomos csábítással el akarja tőlünk gyermekeink szívét rabolni és ezeket vallásunktól el akarja tántorítani. - Mi, egyszerű falusi emberek, nem politizálunk, - nekünk egyetlen napi gondunk a kenyér megszerzése. - Hogy miért harcolunk most és milyen sors vár reánk és sokat szenvedett országunkra, azt mi a mi egyszerű „paraszti" eszünkkel nem tudjuk, de nem is akarjuk felfogni, de egyben nem engedünk, még pedig abban, hogy idejövő idegenek elrabolják tőlünk egyetlen kincsünket: a vallásunkat, amelyben születtünk, és amelyben meg is akarunk halni.

Mi nem tudjuk szavunkat ezek ellen a csábítók ellen felemelni. - De Eminenciád szava messze ér, és meghallják ennek az országnak minden zugában a hitükhöz ragaszkodó katolikusok. - Úgy hallottuk, hogy a németektől megszállt országokban a katolikus egyházfejedelmek tiltakoztak már az ifjúságnak e megmételyezése és a katolikus vallást üldöző „nemzetiszocializmus" ellen, és nemcsak pásztorleveleikkel, hanem a szószékről is kikeltek hitünk e megcsúfolása ellen. - Kérve kérjük Eminenciádat, óvja meg gyermekeink lelkét a csábításnak e leggonoszabb formája ellen, nehogy azt kelljen megérnünk, hogy öregkorunkban megtagadjanak bennünket a gyermekeink, és kigúnyolják azt a szent hitet, amelyet apáinktól örököltünk és amelyet semmi árért és semmi csábításért nem fogunk elhagyni.

Legalázatosabban bocsánatot kérünk, hogy Eminenciád kegyes szívét ilyen fájdalmas panasszal nehezítettük, de itt tenni kell valamit, még mielőtt egészen fel nem égetik felettünk a házat és meg nem rabolnak hitünk gyakorlásától.

Eminenciádnak vagyunk legalázatosabb kézcsókkal:

„Laudetur Jesus Christus"

a pestkörnyéki falvak lakossága nevében

Szirák János

 

Jelzet: PLE 728/1943-6808/1942. (Prímási Levéltár Esztergom - Egyházkormányzati iratok)

Ezen a napon történt január 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő