Goldberger Leó felsőházban tartott felszólalása a második zsidótörvény-javaslat ellen

„Nem lehet egy tollvonással 600 000 lelket úgy juttatni koldusbotra, hogy ez egyedül őket sújtsa, és ne a legsúlyosabban hasson vissza az egész gazdasági életre, melyből ennek a nagy tömeg embernek termelő munkáját és fogyasztását feleslegen kioperálták? […] Mi lehet egy vállalatból, ahol nem szaktudástól, s rátermettségtől, hosszú esztendők lelkiismeretes munkájától függ a tisztviselők pozíciója, hanem az élettel nem számoló rendelettől, a végrehajtó hatalom mindenkori szeszélyétől, esetleg pártparancstól! Az ilyen vállalatoknak tönkre kell menniük.”

Forrás 

Szemelvények Goldberger Leó felsőházban tartott felszólalásából.
1939. április

Méltóságos Elnök Úr!
Mélyen tisztelt Felsőház!

„A javaslatnak képviselőházi előadója azzal kezdte beszédét, hogy " ezzel a javaslattal olyan törvényjavaslat kerül a magyar törvényhozás elé, amelyhez hasonló és kihatásaiban sulyos, ritkán jutott még parlament elé"; minden tekintetben olyan törvényjavaslat ez, melynek kihatása és jelentősége rendkivül sulyos " és - tette hozzá az előadó " a modern naczionalizmusnak és faji gondolatnak első nagyszabásu és nagyarányu jelentkezése a magyar törvényhozás munkájában." Valóban igy is van, mélyen tisztelt Felsőház c: ehhez hasonló, kihatásaiban sulyosabb javaslatot még nem tárgyalt parlament - szándékosan használom e szót: parlament -sem itt sem másutt széles e világon. Lehetséges az, hogy ha a magyar zsidóságnak ez az arczulata, ha így mérgezi meg az ország levegőjét, így teszi tönkre boldogulását, hogy államférfiak, kik ennek az országnak sorsát a háboru előtt és háboru után kezükben tartották, ebből a veszedelemből semmit sem vettek észre, ez ellen semmit cselekedni meg nem próbáltak. Nem megyek vissza Tisza Kálmán, vagy Széll Kálmán, vagy Wekerle Sándor kormányzására, kik az ugynevezett "átkos" liberalizmusnak az aranykorában voltak tényezők, bár joggal hivatkozhatnék államférfiui tudásukra, kormányzati bölcsességükre,- de legyen szabad hivatkoznom Tisza Istvánra, akinél senki jobban nem látta, mélyebben át nem érezte levelezését, nem volt a magyarságnak oly problémája, melybe józan itélettel és érző szívvel el nem merült volna, de ezzel messze túlmenően minden egyes magyar ember sorsa -tessék csak a levelezését elolvasni!- a szivéhez volt nőve, törődött velük, exponálta magát értük, gondolkozott és dolgozott érdekükben. Hogyan van az, hogy ez a nagy magyar államférfi semmit ezekből az apokaliptikus látomásokból észre nem vett. Ez a probléma nem létezett az ő számára, aminthogy nem létezett olyan magyar államférfiak számára mint Szilágyi Dezső és Apponyi Albert, és nem létezett a háboru után Bethlen István, Károlyi Gyula és Gömbös Gyula számára."

„A nyilas agitácziónak kellett eljönnie, idegenből lemásolt, s nem magyar lelkiségből kitermelt jelszavaival, hogy ennek közvetítésével magyar kormányférfiak egy idegen világnézet fajpolitikáját magukévá tegyék."

„Akkor mi volt az, milyen kötelező ok, milyen felsőbb erőhatalom, mely ennek a gyűlölet szellemét kodifikáló javaslatnak szerkesztését megparancsolta? Én erre, mélyen tisztelt Felsőház, az én véges emberi elmémmel hasztalan keresem a feleletet. Én tudom, hogy ez a szörnyű katasztrófa a magyar zsidóságra, hogy mérhetetlen károsodását jelenti az egész magyarságnak, s vallom azt, hogy még azokhoz az országokhoz sem vitt közelebb, melyek a zsidóüldözést állameszmévé emelték, hogy miért kellett nálunk ezzel a javaslattal a törvényhozás elé lépni? Válaszoljanak erre a kérdésre nálamnál különb lélekbúvárok.

Az igazságügyi miniszter úr (Tasnádi Nagy András-kiemelés tőlünk)képviselőházi beszédében hasztalan keresem erre a választ. Könyves Kálmán, IV. Béla, II. Endre, Nagy Lajos, Zsigmond király, Ulászló dekrétumaira hivatkozik.

Bizonyos, azok a történelmi adatok, melyeket a miniszter úr a középkorból vagy akár az ujabb korból a javaslat indoklásaképp felvonultatott, mind igazak, hitelességükhöz kétség nem fér. De hát ebből az következik, hogy az üldözésnek ezen az útján most már tovább kell haladni s mindazt kitörölni a magyar Corpus Jurisból, amit nagy magyar államférfiak bölcsességükben és emberségükben a zsidóságnak megadni jónak láttak. Méltóztassanak elhinni, hogy Deák Ferenc is ismerte Könyves Kálmán, IV. Béla, II. Endre, Nagy Lajos stb. törvényeit és mégis emberségesnek, a magyar nemzet érdekében valónak itélte a magyar zsidók befogadását, polgári egyenjogúságuknak biztositását. Ha állana a miniszter úr tétele, hogy a századokon át való üldözés indokolja az örök üldözést, de sok nagy és igazi érték ment volna veszendőbe a történelem folyamán."

„Nem arról (van szó -kiemelés tőlünk), hogy más országok a maguk intézkedéseivel mennyi zsidót szoritanak át határaikon, nem is arról, hogy a zsidókat a magyar közélet és gazdasági élet minden pozíciójából azért kell kiszoritani, mert csak igy tudnak eleget tenni az ország gazdasági és kulturális szükségleteinek, nem erről van szó. Egy uj vallásnak, a faji fensőbbségnek, a vér mítoszának a reczepciójáról van szó ebben a törvényjavaslatban, a faji felsőbbség másokat kirekesztő, embereket megalázó gőgjének paragrafusokba szedéséről. Hogy ennek az uj vallásnak a tételei milyen ingatag alapon állanak, hogy mindaz, amit fajok tisztaságáról, az északi fajtának, az árjának a sémivel való szembeállitásáról tanítanak, merő fantáziának, a gyűlölet fantáziájának bizonyul a tudományos kutatás és tudományos bírálat világánál, erről bővebben nem érzem magam hivatottnak ilyen könyörtelen törvényhozási intézkedéseket alapítani isten ellen való vétek. De a magyarság ellen való vétek is, mert állítom, hogy a magyar lélek asszimiláló ereje semmiféle néppel szemben olyan sikerrel nem nyilatkozott meg, mint éppen a zsidósággal szemben: aki zsidó régebben él ezen az áldott földön az hajlamaiban, gondolkozásában, eszmei célkitűzéseiben, fájdalmaiban és örömeiben egészen és teljesen magyarrá vált."

„Ime a német kisebbségnek a magyar hazában nem kell asszimilálódnia, semmi büntetés azért, hogy eddig egyes csoportjaiban nem asszimilálódott, nem jár - ellenkezőleg a magyar haza mindent megtesz - kulturálisan és gazdaságilag - hogy az asszimiláció a németségnek még csak eszébe se jusson és szellemi kapcsolatát a nagy német birodalommal épen megőrizhesse.-És ez nyilván igy van jól, külpolitikai érdekek is igy parancsolják; de igenis joggal vetjük fel a kérdést, hogy ami a németségnél jutalmazandó erénynek számit t.i. az asszimiláció teljes hiánya, az asszimilációtól való idegenkedés, miért szögeztetik vádként - hamis vádként - a zsidósággal szemben és vétetik szégyenletes persecutió alapjául? S nagyon helyesen ugyanez a megértés és gondoskodás a tótokkal és ruténekkel szemben és ellenkező érzés és elbánás a magyar zsidókkal szemben. Igaz, itt nálunk a zsidóság nem kisebbség; magyarul beszél, magyarul érez, sem az iskolától, sem a közigazgatástól, sem az államhatalomtól nem vár egyebet, mint amit ez minden magyar embernek nyujtani tud, nem lévén zsidó birodalom, melytől szellemi függőségben volna, hogy most velük szemben egy halálitélet alapjául az asszimiláció fogyatékossága állapítassék meg, míg a hazai nemzetiségek felé a nemzetükkel való lelki összeköttetés feltételei biztosítassanak. Ezt az ellentmondás sohasem fogom megérteni."

„Korlátolt gőg volna azt állitani, hogy ehhez - az iparhoz, kereskedelemhez, hitelélethez- csak a zsidók értenek: akárhány a nálunknál jóval jelentősebb gyáriparral, fejlettebb kereskedelemmel és hitelélettel biró államban ezt nem a zsidók, vagy nem csupán a zsidók müvelték meg, de ki tagadhatja, hogy ami nálunk e téren történt abban a zsidó munkának jelentős része volt. Aminthogy loyálisan el kell ismerni, hogy ebben a teremtő munkában a hazai németségnek is volt része és aminthogy kétségtelen, hogy ezt az ország bármilyen eredetü, telepitett vagy törzsökös lakóssága megtudja tanulni. És ki tagadhatná azt, hogy Trianon után a háboru és békeszerződések pusztitásait jóvátevő, s csonka országot újra felépitő , régi magyar érdekeket a jövőre épen átmentő munkában is komoly része volt a magyar zsidóságnak. Nem érdem ez, nem valami, amiért külön köszönet jár: a magyar zsidó polgár semmi egyebet nem tett, minthogy magyarnak érezve magát végezte becsülettel őrhelyén azt a munkát, melyet a magyar paraszt végzett magyar lelkiismerettel az eke szarva mellett és a magyar úri osztály a minisztériumi, vagy megyei bürókban, vagy bárhol hova a sors ültette, a hadseregben, a tudományos pályákon. Nem érdem ez,-de most azt mondani: hogy a gazdasági életünk nem volt magyar szellemmel telitve, amig annak intézésében a magyar zsidóságnak része volt s magyar szellemmel telítődik, ha arról a területről, melyen szép műveket segített teremteni, kiszorítják őket; ezt a tételt komoly érvekkel megalapozni nem lehet."

„Nem lehet egy tollvonással 600000 lelket ugy juttatni koldusbotra, hogy ez egyedül őket sujtsa és ne a legsulyosabban hasson vissza az egész gazdasági életre, melyből ennek a nagy tömeg embernek termelő munkáját és fogyasztását feleslegen kioperálták? Mi lehet egy vállalatból, melynek tulajdonosát megalázzák, munkakedvét megbénítják, esetleg őt magát is félreállítják, vagy legalábbis lehetetlenné teszik számára, hogy a vállalatot kedvvel, önérzettel, bizalommal szolgálja? Mi lehet egy vállalatból, ahol nem szaktudástól, s rátermettségtől, hosszu esztendők lelkiismeretes munkájától függ a tisztviselők pozíciója, hanem az élettel nem számoló rendelettől, a végrehajtó hatalom mindenkori szeszélyétől, esetleg pártparancstól! Az ilyen vállalatoknak tönkre kell menniük. Tönkre kell menniük, mert jól begyakorolt tiszti karának egy jó részét el kell bocsátania - közöttük olyan embereket, kiknek műszaki tudása, kereskedelmi genialitása ugyszólván főpillére az egész vállalatnak,s kiket már ma is boldogan vállalnak külföldi gyárak, s ezeknek törvényes végkielégítés címén jelentős összegeket kifizetni."

„De felelősséggel állíthatom, hogy a magyar gyáripar tönkretétele az előbb felsorolt nagy értékek mellett más mindennél nagyobb értéket is kockáztat: Kockára van téve a magyar véderő betontalpazata: a magyar gyáripar, mely konfliktusok esetén úgyszólván egy gombnyomásra ma haditermelésre állítható át a magyar gyáripar jó része elsatnyul, s helyét majd idegen ország iparimportja fogja elfoglalni. A monarchia fennállásának idején állandóan hallottuk a megállapítást: Magyarország gyarmata Ausztriának. Tudjuk, hogy ez nem egészen volt igaz; évtizedek munkájával, melyben a magyar zsidóságnak is szép része volt, gyáripart tudtunk teremteni magunknak. És részben függetlenitettük magunkat az osztrák termeléstől. Most azonban igazán kolónia leszünk, a szabadulás reménye nélkül. A magyar gyáripar meg fog szünni, vagy elerőtlenedni, s helyét majd a külföldi ipar termékei foglalják el.

„Befejeztem, mélyen tisztelt felsőház. Csak még a következőt akarnám elmondani. A közelmúlt napokban, mikor a ruszinszkói előnyomulásunk és különböző nemzetközi bonyodalmak ügye szélesebb körű katonai jellegű intézkedéseket és behívásokat tett szükségessé, néhány bevonuló ifju jött el hozzám elköszönni, rokonok és barátok gyermekei. Büszke vagyok arra, mélyen tisztelt Felsőház, ahogy ezek az ifjak a maguk kötelességét elfogadták, s azóta teljesítették is; olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek, alig beszélve róla, legfeljebb azokról a revíziós kilátásokról - boldogan és sugárzóan - melyek a közeljövőben Magyarország számára adódhatnak. Ez az asszimiláció, a teljes, tökéletes, semmiféle fajbiológiával el nem konfiskálható magyarság. De nemcsak ők találták természetesnek, vitathatatlannak ennek a kötelességnek teljesítését, igy érezték ezeknek az ifjaknak szülei, testvérei, egész rokonsága. S valóban kár is erről egy szót is beszélni, annyira magától értetődő ez, lelkem egész meggyőződésével állítom. De vajon milyen lélekkel tartják ezt természetesnek azok, kik ennek a kegyetlen javaslatnak parancsait megfogalmazták, s kik ezzel ugyanezektől a magyar ifjaktól elveszik magyarságukat és életlehetőségeiket. Ennek a pörnek aktáit próbáltam ma Önök elé tárni, mélyen tisztelt Felsőház. Ha a megalázott sziv némely helyen hangosabban dobbant, nézzék el ezt nekem. Nyugodt lelkiismerettel várom ennek a bölcs és emelkedett szellem háznak itéletét. A javaslatot nem fogadom el."

MOL. Z675 23. cs. 81. t. (Magyar Országos Levéltár - Buday-Goldberger Leó iratai (1817-1949) - Géppel írt első példány. Dátum nélküli.)

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 01.

1915

Megindult Budapesten a menetrend szerinti autóbusz-közlekedésTovább

1917

Babits Mihályt perbe fogják „Fortissimo” c. háborúellenes verse miatt, és elkobozzák a Nyugat e számát.Tovább

1920

A nemzetgyűlés az államfõi hatalom kérdésének végleges rendezéséig Magyarország kormányzójává  választotta nagybányai Horthy Miklóst, a...Tovább

1920

Horthy Miklóst a Nemzetgyűlés a Magyar Királyság kormányzójává (ideiglenes
államfővé) választottákTovább

1920

Pozsonyban, az egykori Városi Színház épületében elkezdi működését a Szlovák Nemzeti Színház.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő