25 éve, 1989. április 25-én kezdődött el a szovjet csapatok részleges kivonulása Magyarországról. Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el hazánk területét, és ezzel 1944. március 19-e, a német megszállás óta először nem tartózkodtak idegen csapatok az országban. A vagyonjogi és pénzügyi kérdések azonban továbbra is nyitottak maradtak, és a két fél csak kemény tárgyalások eredményeként, 1992 novemberében tudott ezekről megállapodni. Összeállításunkban elsősorban azt vizsgáljuk, mennyire volt sikeres a magyar diplomácia e tárgyalások során.

Bevezetés

A Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án érte el a mai Magyarország területét, és az 1945. április közepéig tartó harcok során fokozatosan megszállta az országot. A párizsi békeszerződés 1947. szeptember 15-ei hatályba lépésével - legalábbis a nemzetközi jog szerint - az ország visszanyerte teljes szuverenitását. A valóságban azonban továbbra is jelentős szovjet egységek maradtak Magyarországon. A békeszerződés 22. cikkelye szerint ugyanis a Szovjetunió annyi katonát, amennyit az ausztriai szovjet megszállási övezettel való kapcsolattartáshoz szükségesnek látott, „ideiglenesen" továbbra is magyar területen állomásoztathatott. Az 1955. május 15-én megkötött osztrák államszerződés értelmében az év végéig nem csak Ausztria, hanem Magyarország területét is el kellett volna hagyniuk a szovjet egységeknek. Az egy nappal korábban, május 14-én aláírt Varsói Szerződés kiegészítő egyezménye azonban lehetővé tette további itt-tartózkodásukat. Az 1956-os forradalom leverését követően az 1957. május 27-ei magyar-szovjet egyezmény szabályozta részletekbe menően a szovjet csapatok magyarországi

.

A Szovjetunió a szocialista tábor országai közül egészen a rendszer felbomlásáig az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon állomásoztatott jelentős katonai erőt. A Magyarországra telepített Déli Hadseregcsoport 65 ezer katonából állt, ami lényegesen kevesebb volt az NDK-ban és a Csehszlovákiában tartózkodók létszámánál. (Az NDK-ban családtagokkal és polgári alkalmazottakkal együtt 550 ezer fő, míg Csehszlovákiában 136 ezer szovjet katona volt.) A Lengyelországban állomásozó Északi Hadseregcsoport katonáinak száma azonos nagyságrendűnek tekinthető a

(67 ezer fő).

Az 1980-as évek második felében a súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő szovjet vezetés szemében Kelet-Közép-Európa sokat veszített korábbi jelentőségéből. Mihail Gorbacsov, a reformer szovjet pártfőtitkár, a glasznoszty („nyíltság") és a peresztrojka („átalakítás") atyja fontosabbnak tartotta országa nemzetközi megítélésének javítását, mint a külföldi szovjet katonai jelenlétet. 1988 áprilisában Moszkva ezért kötelezettséget vállalt, hogy néhány hónap alatt kivonja összes katonáját Afganisztánból, ugyanazon év decemberében pedig az ENSZ New York-i közgyűlésén Gorbacsov nagy horderejű bejelentéseket tett. Vállalta, hogy a Szovjetunió európai részén állomásozó szovjet haderőt mintegy félmillió fővel csökkenti, az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területéről pedig 1991-ig hat harckocsi hadosztályt, valamint deszant-rohamegységeket, összesen 50 ezer katonát és ötezer harckocsit fog kivonni. Ez Magyarország esetében több mint tízezer katona, továbbá 450 harckocsi, 200 tüzérségi löveg és aknavető, valamint 3000 gépjármű visszarendelését

. (Lásd az 1. dokumentumot!) 1989. április 25-én indult el haza az első szovjet alakulat, a kiskunhalasi 13. harckocsi gárdahadosztály. Májusban a sárbogárdi 13. gárdahadosztály 600 embere és félszáz T-64-es harckocsija indult útnak, majd júniusban a Kecskemét melletti telephelyekről 15 harckocsi, 30 páncélozott szállító jármű és ugyancsak mintegy 600 fő. A 65 ezer főnyi katonaságból 1989 végéig kb. 12 ezer fő hagyta el Magyarországot. Szovjet elképzelések szerint 1990 végéig ez a szám mintegy 18 ezerre emelkedett volna, de a teljes visszavonás hivatalos formában egyelőre nem .

Miként viszonyult a korabeli magyar közvélemény a kérdéshez? A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989. március 30. és április 3. között 300 budapesti, 200 vidéki városi és 200 falusi lakos körében végzett kérdőíves felmérést a szovjet csapatok „esetleges kivonásáról". A felmérés eredményét - több más kérdésben végzett kutatás eredményeivel együtt - 1989. május 3-án küldték meg Várkonyi Péter

. (Lásd a 2. dokumentumot!) Ebből egyebek mellett kiderült, hogy Magyarország lakosságának túlnyomó többsége (Budapesten 78, a városokban 77, a falvakban 68%) helyeselte azt az elképzelést, hogy az összes szovjet katonát vonják ki az országból. A megkérdezettek jóval több mint kétharmada szerint a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte nem szükséges ahhoz, hogy a Szovjetunió megvédhesse magát, de Magyarország védelme szempontjából is fölösleges a csapatok ittléte. A lakosság több mint 80%-a úgy vélte: a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte gazdasági terhet jelent az ország számára, és közel ugyanennyien vallották, hogy távozásával erősödne Magyarország önállósága. Összességében a lakosság mintegy kétharmada gondolta úgy, hogy „inkább hátrányos a szovjet hadsereg itt tartózkodása."

Az ellenzéki pártok és társadalmi szervezetek álláspontja összhangban volt a társadalom túlnyomó többségének akaratával. A Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres

Cserhalmi György olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását is követelte. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetősége ezzel szemben csak a részleges csapatkivonások folytatását támogatta. Grósz Károly főtitkár 1988. márciusi moszkvai látogatásán erről meg is egyezett Gorbacsovval, a megállapodást Nyers Rezső és Grósz ugyanazon év július végi látogatásán . Az MSZMP reformszárnyának képviselői közül ugyanakkor néhányan az ellenzéki politikusokéhoz hasonló nézeteket vallottak e kérdésben, bár - különösen kezdetben - jóval bizonytalanabbak és óvatosabbak voltak. Elmondhatjuk tehát, hogy az ellenzéki pártok és az MSZMP egyes reformerei már 1989 első felében az ország függetlenségének és szuverenitásának helyreállítását tekintették egyik legfőbb külpolitikai . Példájukat néhány hónap elteltével a magyar kormány is követte, és reálpolitikai meggondolások („jobb lesz, ha mi kezdeményezzük, s nem ellenfeleink nyomására és gúnykacaja közepette vonulunk ki") a szovjet vezetés is elfogadta a teljes csapatkivonás gondolatát. Így 1990 februárjában már ennek részleteiről folytak magyar-szovjet tárgyalások.