„Határozottság és rugalmasság" - Tárgyalások a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról, 1990-1992

„A vitás kérdések a jelenlegi szakértői keretekben, a kormánymegbízottak találkozóin megfelelő módon tárgyalhatók és feltételezhetően rendezhetők. Ehhez megítélésem szerint magyar részről a határozottság és az elengedhetetlen rugalmasság is megvan."

Mennyire volt eredményes ezeken, illetve a későbbi megbeszéléseken a magyar diplomácia?

Általánosságban elmondható, hogy amióta Gorbacsov 1988-ban látványosan szakított az ún. Brezsnyev-doktrínával - a pártfőtitkár több alkalommal is kijelentette: Moszkva tiszteletben fogja tartani a minden államot megillető függetlenség és szuverenitás elvét -, Magyarország gyakorlatilag szabadon alakíthatta külkapcsolatait. Ráadásul 1988 novembere, azaz Németh Miklós miniszterelnökké választása után a kormány fokozatosan levált az állampártról, és önálló politikai tényezővé nőtte ki magát. A külügyminisztériumnak egyre nagyobb szerepe lett a külpolitika alakításában, különösen azóta, hogy Várkonyi Péter helyett 1989 májusában Horn Gyula lett a

.

Az 1990. februári tárgyalásokra Budapesten került sor, két fordulóban: a hónap első két napján, továbbá február 28-án és március 1-jén. A magyar küldöttségvezető Somogyi Ferenc külügyi államtitkár, míg a szovjet Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes volt. A magyar fél leginkább arra törekedett, hogy a lehető leghamarabb dolgozzák ki a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló kétoldalú megállapodást, valamint a kivonulás részletes menetrendjét. Somogyi azt javasolta, hogy a csapatok nagy része már 1990-ben távozzék, és legkésőbb 1991 közepéig vonják ki az országból az összes egységet. A szovjet fél ehhez „megértéssel"

(Lásd a 3. dokumentumot!), de még így sem jött létre megegyezés az ütemtervről és a befejezés időpontjáról. Magyar oldalon ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a csapatok teljes kivonulása 1991. június 30-ig fejeződjön be, a szovjetek viszont eddig az időpontig csak a harcoló egységeket szerették volna kivonni, az anyagi-technikai készleteket pedig az ezt követő két hónapban szállították volna el. A megállapodást végül 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írta . A vitás kérdésekben alapvetően a magyar fél álláspontja érvényesült, mivel Moszkva vállalta, hogy a teljes kivonás végső határideje 1991. június 30-a legyen.

A vagyonjogi és pénzügyi kérdések azonban továbbra is nyitottak maradtak. A szovjet fél teljes követelése - a hátrahagyott katonai objektumokért cserében - 53,4 milliárd forint volt. Magyar vélemény szerint ebből minimálisan 29 milliárd forint értékű állóeszköz egyáltalán nem hasznosítható létesítményekben (földalatti, kizárólag katonai célra használható objektumokban) testesült meg. Moszkva ezzel szemben a magyar kárigény összegét vitatta, amely többszöri változtatás után 88 milliárd forintra ment föl. Ebből 61 milliárdot a katonai létesítmények területén és környékén okozott környezeti károk

.

A tárgyalásokat tehát tovább kellett folytatni. Magyar részről ezek lebonyolítása egyrészt Németh Miklós kabinetjére, másrészt az első szabad választások nyomán 1990. május 23-án megalakult, Antall József által vezetett kormányra hárult. A kormány- és rendszerváltás nem okozott különösebb törést a tárgyalások menetében, mivel a folytonosság elve érvényesült: a cél és a tárgyalási taktika nem változott, a jól bevált szakemberek többsége pedig a helyén maradt. Kormány-meghatalmazotti minőségben továbbra is a Németh Miklós által megbízott Annus Antal vezérőrnagy (később altábornagy) koordinálta a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásával kapcsolatos kérdéseket, Somogyi Ferenc pedig az Antall-kormányban is megtartotta egy ideig a külügyi államtitkári pozíciót.

A szakértői tárgyalásokon a magyar fél arra törekedett, hogy leválassza a vitás problémákat a csapatkivonás konkrét kérdéseiről, és így a kivonulás zavartalanul, az elfogadott ütemterv szerint folytatódjon. Az ún. nullszaldós megoldást kívánta elérni, vagyis azt, hogy a két fél kölcsönösen mondjon le az egymással szembeni követelésekről. A Külügyminisztérium szakértőjének, Monori Istvánnak 1990. május 24-ei összegzése

: „A vitás kérdések a jelenlegi szakértői keretekben, a kormánymegbízottak találkozóin megfelelő módon tárgyalhatók és feltételezhetően rendezhetők. Ehhez megítélésem szerint magyar részről a határozottság és az elengedhetetlen rugalmasság is megvan." (Lásd a 4. dokumentumot!) A határozottság és a rugalmasság mellett a nemzeti konszenzusra való törekvés is megvolt: „a magyar álláspont megalapozása érdekében" Annus 1990 májusában vezető szakértők bevonásával tárgyalt a hat parlamenti párt illetékes .

1990. szeptember 10-14. között Budapesten sikertelen szakértői megbeszélésekre került sor. Ezeket néhány nap múlva, szeptember 24-28. között a két ország külgazdasági minisztereinek vezetésével kormányközi tárgyalások követték. Lényeges előrelépés nem történt, bár Moszkva hajlandónak mutatkozott elismerni bizonyos magyar igényeket, így például a szovjet hadsereg által okozott környezeti

. (Lásd az 5. dokumentumot!) A magyar kormány 1990. október 4-én úgy foglalt állást, hogy a lehetséges területeken megállapodásra kell , „pozíciónk lényeges kérdéseinek változatlanul hagyása mellett."

Az utolsó szovjet katona - Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka - 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét Záhonynál. A vitás vagyonjogi és pénzügyi kérdésekről azonban továbbra sem született megegyezés. 1991. július 26-án Antall József nagyjából hasonló tartalmú levelet intézett George Bush amerikai elnökhöz és Helmuth Kohl német kancellárhoz. Ezekben tájékoztatta a két nagyhatalom vezetőit a Szovjetunióval fennálló vitáról, és arra kérte őket, járjanak közbe Gorbacsovnál a megállapodás mielőbbi megkötése

.

Áttörést 1991. december 6-án Moszkvában, a magyar-orosz csúcstalálkozón sikerült elérni. Ekkor Borisz Jelcin orosz elnök - mérlegelve Antall József érvelését - beleegyezett a magyar fél által szorgalmazott nullszaldós megoldásba. Ezzel azonban a kérdés még nem zárult le, mivel az időközben függetlenné vált Oroszország (a Szovjetunió 1991. december 31-én hivatalosan megszűnt) többször is megpróbált visszalépni a megegyezéstől. V. Zubenko tábornok az Annus Antalnak Gracsov hadseregtábornok megbízásából küldött 1992. május 19-ei levelében burkoltan ugyan, de megkérdőjelezte a megegyezést, és újabb tárgyalásokat javasolt. A magyar külügyminisztérium határozott álláspontra

: „nem szabad újra belebonyolódnunk szükségtelen tárgyalásokba az oroszokkal a pénzügyi-elszámolási kérdésekről. Mint eddig, ezután is türelmesen és megfontolt taktikát alkalmazva ragaszkodni kell ahhoz, hogy tárgyalni csak a csúcstalálkozón elért »0« szaldó megfelelő dokumentumba foglalásáról kívánunk." (Lásd a 6. dokumentumot!)

Az orosz visszakozás elsősorban azzal magyarázható, hogy a kelet-közép-európai csapatkivonások kérdése kezdettől fogva igen érzékeny szovjet (majd orosz) belpolitikai témává vált annak szociális vetülete miatt. A volt szocialista országokból kivont tisztek és tiszthelyettesek, valamint családjaik otthoni elhelyezése ugyanis súlyos gondokat okozott. Több ezren szinte olyan helyzetbe kerültek, mint a menekültek: a felnőttek lakás és munka, gyerekeik pedig iskola nélkül

. A Déli Hadseregcsoport személyi állományának helyzete még a többi hadseregcsoporténál is rosszabb volt. Nagy volt az elégedetlenség, állítólag korlátozott méretű zendülések is előfordultak. Számos magas rangú katonatiszt és politikus megkérdőjelezte a kivonulás szükségességét, és úgy vélte: az elszámolási kérdésekben a magyarok „becsapták" .

Oroszország belpolitikai instabilitását tükrözte Borisz Jelcin Antall Józsefnek címzett, 1992. október 30-án keltezett levele. Ebben az orosz elnök - szöges ellentétben azzal, amiben 1991. december 6-án Antall Józseffel megállapodott, és amit aztán több alkalommal is megerősített - olyan egyezmény aláírását sürgette,

(Csehszlovákiához hasonlóan) Magyarország térítésmentesen részt venne az orosz katonák és családtagjaik számára készülő lakások . A moszkvai magyar nagykövetség jelentése szerint a levél az ottani hadügyminisztérium és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztériumának nyomására készült az utolsó pillanatban, mivel Jelcin belpolitikai helyzete megnehezedett, és szüksége volt a hadsereg támogatására. A jelentés négy megoldási lehetőséget javasolt a magyar kormánynak, amelyek közül az egyik a kompromisszumos megegyezésről szólt. Eszerint a magyar fél szükség esetén az 1992. októberi lengyel-orosz megállapodáshoz hasonló nyilatkozatot tenne, figyelembe véve az orosz fél rendkívül nehéz helyzetét, meg fogja vizsgálni, hogy humanitárius segítség keretében milyen eszközökkel tudná enyhíteni azt gyógyszerszállítás, illetve lakásépítés formájában".

A régóta húzódó problémára végül az orosz államfő 1992. november 10-11-ei, budapesti látogatása során találtak végleges megoldást. Borisz Jelcin és Antall József olyan megállapodást írt alá, amely a magyarok által szorgalmazott nullszaldós elvet érvényesítette, azaz mindkét ország kölcsönösen lemondott a csapatkivonással kapcsolatos anyagi követeléseiről. Budapest emellett külön dokumentumban vállalta, hogy humanitárius segélyként tíz millió dollár értékű gyógyszert szállít az orosz hadseregnek, továbbá megvizsgálja, miként tudná erejéhez mérten támogatni a kivonult katonák oroszországi

.

Összegzésként elmondható, hogy a magyar külpolitika 1990-1992 között kellő határozottságról és rugalmasságról tett tanúbizonyságot a szovjet csapatok kivonulásáról szóló kétoldalú tárgyalásokon. Helyesen mérte fel Magyarország nemzeti érdekeit, és ügyesen használta ki a nemzetközi erőviszonyok szerencsés alakulása folytán váratlanul megnőtt mozgásteret. Ezzel (is) rácáfolt arra a közkeletű hiedelemre, amely szerint a 20. századi magyar külpolitika kudarcok sorozatából állt.

Fotók: MTI

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 09.

1914

Megkezdődik a mülhauseni csata, mely az első világháborúban a németek ellen intézett első francia támadás volt.Tovább

1945

Az Egyesült Államok hadserege atombombát dob NagaszakiraTovább

1945

A Szovjetunió hadat üzen a Japán Birodalomnak és megkezdi Mandzsúria megszállását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő