„Nem hivatalos álláspont.”

Ismeretlen dokumentum a magyar–szovjet kapcsolatokról 1956 decemberéből

„Az SZKP prezídiuma továbbra is fenntartotta a gyakorlatban az MDP vezetése kiválasztásá-nak a jogát. […] 1956 júliusáig a párt nyilvánossága és az egész közvélemény előtt a vezető szovjet elvtársak több ízben igen nyomatékosan állást foglaltak Rákosi vezetése mellett. Ami-kor Rákosi személye tarthatatlanná vált, Rákosi politikájának a leghűbb folytatóját, Gerőt javasolták az első titkári posztra a Központi Vezetőség plénuma előtt.”

Forrás

Magyarország történelme folyamán soha nem kapott ahhoz mérhető segítséget, mint amelyet a Szovjetunió nyújtott 1945-ben. Szétverte a fasiszta imperializmus megszálló erőit, a tőkések és nagybirtokosok belső hatalmi szerveit, s ezzel lehetővé tette, hogy a magyar nép viszonylag békésen megteremtse új népi demokratikus rendszerét. Hogyan történhetett, hogy ilyen előzmények után a magyar nép tekintélyes része nemzeti jelszavak alatt felkelt a pártvezetés, a kormány és a szovjet hadsereg ellen?

Ennek fő oka az, hogy a nemzeti kérdés, mely Magyarországon történelmi okok következtében kivételes élességgel jelentkezett, az elmúlt év hibái következtében párt- és szovjetellenes élt kapott.

Ami a kérdés történelmi oldalát illeti: Magyarország az európai országoknak Lenin által meghatározott második csoportjába tartozott, melyekben „a XX. század különösen kifejlesztette a burzsoá demokratikus nemzeti mozgalmakat és kiélezte a nemzeti 

A több mint száz év alatt, amióta Magyarországon időszerűvé vált a polgári forradalom, annak összes klasszikus célkitűzései három forradalom során (1848-49, 1918-19, 1945-) nemcsak megvalósultak, hanem történelmileg túlhaladottakká is váltak - egy alapvető kérdés: a teljes nemzeti önállóság kivételével. Az 1848-49-es polgári forradalom nyomán, amely a jobbágyrendszerre halálos csapást mért, a nemzeti függetlenség teljes elvesztése következett. Az 1867-es kiegyezés, amely a gyorsütemű kapitalista fejlődés nyitánya volt, egyúttal állandósította és intézményessé tette Ausztriától való nemzeti függőségünket. Az első világháború végén az önálló magyar burzsoá állam megalakulásával a trianoni békeszerződés a magyar népnek körülbelül egyharmadát idegen uralom alá helyezte. Annak ellenére, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság nemzeti honvédő háborút kezdett, és az illegális kommunista párt a húszas és harmincas évek alatt a Szovjetuniótól támogatva küzdött a trianoni szerződés jogtalanságai ellen - a Horthy-rendszer idején nem tudtuk megakadályozni, hogy a jogos és jogtalan nemzeti aspirációk vezetése teljes mértékben a reakció kezébe csússzon.

Az 1945-ös felszabadulás, amely egyébként a legradikálisabban megoldotta népünk összes forradalmi demokratikus követeléseit, csak részben hozott megoldást a nemzeti szuverenitás kérdéseiben. Az új népi demokratikus magyar állam természetesen már születése pillanatában szabadabb és függetlenebb volt, mint a megelőző burzsoá állam, mert a leglényegesebb köteléktől, az imperialista függéstől szabadult meg. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy részben objektív, részben szubjektív okok következtében a magyar népi demokrácia keretei között mind a mai napig nem sikerült megoldani a nemzeti szuverenitás kérdését. Ilyen objektív tényező volt a szovjet hadsereg jelenléte az országban, amelyet a hatalomért vívott harc eldőltéig belső 

 és később elsősorban a nemzetközi helyzet alakulása indokolhatott. Hasonlóan a nemzetközi helyzetből és Magyarországnak a világháborúban tanúsított magatartásából következett, hogy az 1947-es békeszerződés hazánk határait ismét a trianoni keretek között szabta meg.

A történelmi tényezők tehát a nemzeti kérdés megoldatlanságát és rendkívüli feszültségét eredményezték. Ezt a feszültséget a kirobbanásig fokozták a párt vezetésének a szektás, baloldali jellege és még nagyobb mértékben annak a politikának a hibái, amelyet a Szovjetunió és az SZKP Sztálin vezetésével, de részben Sztálin halála után is velünk kapcsolatban folytatott. Döntően ezeket a hibákat használta ki a magyar és a külföldi reakció, amely - akár a Horthy-rendszerben - a felszabadulás után is képes volt vezérszólamot vinni a nemzeti kérdés agitációjában.

A továbbiakban egész röviden, szinte csak felsorolás szerűen foglaljuk össze az elkövetett hibákat: 1945-ben a magyar lakosság egy részének a kitelepítése Szlovákiából. A legutóbbi időkig a kulturális és egyéb kapcsolatok elvágása Magyarország és a szomszédos népi demokráciákban lakó magyar nemzeti kisebbségek között. A szocializmus szovjet útjának a mechanikus másolása, amely a magyar hagyományok, történeti adottságok és sajátosságok háttérbe szorítását, tehát többek között a nemzeti öntudat megsértését is jelentette. A marxizmus-leninizmus ideológiájának a dogmatikus, szektás eltorzítása, amely erőszakosan és mereven szembefordult a különböző osztályok, főképpen az értelmiség történelmileg kialakult ideológiai felfogásával, annak haladó, nemzeti vonásaival is. A szocialista hazaszeretetnek a demokratikus patriotizmus ellentéteként való felfogása, az az elképzelés, hogy a hazaszeretet egyenlő a magyar szocialista vívmányok és a Szovjetunió szeretetével, és az internacionalista kötelezettségek ugyancsak egyértelműek a Szovjetunió iránti kötelezettséggel. A hadsereg, a különböz? intézmények és a közoktatás átszervezése (els?sorban küls?ségekben) szovjet mintára. A magyar irodalom, művészet, kultúra és tudomány háttérbe szorítása a szovjet kultúra elsősorban mennyiségi propagálása mögött. A külföldi tudományos és kulturális kapcsolatok leszűkítése a szovjet kapcsolatokra.

A magyar közvélemény ma a szovjet út mechanikus másolásának tulajdonítja elsősorban azt a tényt, hogy az utóbbi hét-nyolc esztendő során a demokrácia nem fejlődött, sőt bizonyos értelemben visszafejlődött hazánkban. „Visszafejlődés" alatt természetesen nem a volt uralkodó osztályok politikai jogainak a korlátozását kell érteni - ez inkább előrelépést jelentett. A polgári osztályok politikai visszaszorításában nem az irányzatot, hanem a tempót lehet és kell kifogásolni. Helytelen volt a pártok teljes, erőszakos és rendkívül gyors felszámolása, s ezzel együtt a népfront üres keretté változtatása. Helyes volt irányt venni a parlament polgári jellegének a megszüntetésére, de helytelen volt a proletárdiktatúra parlamentjének a háttérbe szorítása, a választások lehetőségének egyetlen jelöltre történő korlátozása stb.

A fő hiba azonban nem ez volt. Ha a mi rendszerünkben a demokrácia visszafejlődéséről beszélünk, akkor ez alatt nem a volt uralkodó osztályok politikai jogainak a korlátozását kell érteni, hanem a dolgozó osztályok jogainak a csorbítását, amely szöges ellentétben van Lenin tanításával a proletárdiktatúráról. Az 1848-49 után kialakult bürokratikus centralizmus gyakorlatilag megsemmisítette a pártdemokráciát, az üzemi demokráciát, a szakszervezetek érdekvédelmi jellegét, a parasztság mindenféle önálló sajátos szervezetét, a tömegeknek a kormányzat ellenőrzésére irányuló jogát és lehetőségét.

A szocializmus építése során ahelyett, hogy szélesedett volna, inkább szőkült a dolgozók közvetlen részvétele a gazdasági, a politikai és a kulturális élet irányításában és ellenőrzésében. Ez a folyamat nemcsak a fejlődő társadalom objektív szükségleteivel került ellentmondásba, hanem bizonyos értelemben visszaesést jelentett a koalíciós korszak polgári jellegű demokráciájához viszonyítva is. A felszabadulás utáni első években a részben tőkés vezetés alatt álló üzemekben pl. a rendkívül széles politikai jellegű hatáskörrel is bíró üzemi bizottságok sokkal messzebbmenő munkásellenőrzést fejthettek ki az üzem össztevékenysége felett, mint az utóbbi években.

A Rákosi-Gerő-klikk által kiépített bürokratikus uralmi rendszer teljes kifejlődésében rendszerünk alapjának, a proletárdiktatúrának a legnagyobb veszélyeztetőjévé vált az által, hogy a munkáshatalmat saját diktatúrájával próbálta helyettesíteni. Visszaélve a párt ellenőrzés nélküli monopolhelyzetével, a parlament és a tanácsok önállóságának a megfosztásával, a munkásdemokrácia megsemmisítésével, az ideológiai munka dogmatikus megmerevítésével és vitát nem tűrő, parancsszerű kinyilatkoztatásával, a sajtó és szólásszabadság felszámolásával, a törvénysértéseknek a megfélemlítés rendszerévé fejlesztésével - a legszélesebb tömegek előtt lejáratták a párt, a proletárdiktatúra, a szocializmus hitelét, vonzerejét és tekintélyét. S minthogy mindezt naponta összekapcsolták a „szovjet példáról" szóló fellengzős frázisokkal, akaratlanul is aláásták a Szovjetunió tekintélyét széles néprétegek szemében és a Szovjetunió iránti fejlődő rokonszenvet fokozatosan visszájára fordították. Ugyanakkor a dolgozó tömegekben szükségszerűen erősödtek az illúziók a koalíciós korszak és általában a polgári demokrácia viszonylagos „szabadsága" iránt. Ez megkönnyítette a reakciónak azt a törekvését, hogy a tömegeknek a demokratizmus elfojtása miatt érzett elégedetlenségét az októberi felkelés idején a polgári demokrácia iránti rokonszenvvé változtassa.

Rendszerünk demokratizmusának a visszafejlesztése nem volt egyirányú, megszakítás nélküli folyamat. 1953 nyarán az SZKP segítségével éles belső harc indult nálunk a rendszer bürokratikus, antidemokratikus elfajulása ellen. A tragikus a helyzetben az volt, hogy az utolsó három év alatt egyre szélesebb tömegek előtt váltak nyilvánvalóvá a demokratizmus hiányából eredő hibák, ugyanakkor Rákosi és Gerő vezetése alatt hozott intézkedések nagyrészt látszatengedményeket és valóságos restaurációs törekvéseket takartak. Ilyen körülmények között a tömegek, beleértve a párttagság jelentékeny részének az öntudata és demokratikus követelése, másrészt a pártvezetés politikai gyakorlata közötti ellentét egyre élesebbé vált. Különösen az utolsó évben a tömegek nyomása alatt adott elvtelen részletengedmények nem javították, hanem rontották a helyzetet. A demokrácia fejlesztését kívánó erők azt a tapasztalatot szűrték le, hogy minden engedményt erővel lehet csak kiharcolni a gyengülő, de bürokratikus hatalmi törekvéseit fel nem adó pártvezetéssel szemben. Jellemző tünete volt ennek, hogy tavasz óta a közélet ideológiai és politikai vitái, továbbá a sajtó irányítása nagymértékben kicsúszott a talaját vesztett pártvezetés kezéből, amely azonban továbbra sem mélyenszántó reformokkal, hanem revanspolitikával akart ismét úrrá lenni a helyzeten. (Június 30-i Petőfi köri határozat.) A tömegek növekvő elégedetlenségét sem a szocialista demokráciáról szóló tartalmatlan frázisok és formai engedmények, sem a gyengeséget tükröző részleges visszavonulások, se, az ugyancsak üres és felelőtlen fenyegetőzések nem szerelték le, hanem növelték - egészen a nyílt összecsapásig.
A szovjet példának a magyar adottságok és a változott történelmi helyzet figyelmen kívül hagyásával történő másolása sehol nem éreztette károsabban hatását, mint a népgazdaságban, mind az ipar, mind a mezőgazdaság területén: A tömeges kollektivizálás erőszakolt átmásolása; a mezőgazdasági termelés fejlesztésének elhanyagolása; az ipar szerkezetének az eltorzulása (kohászat túlfejlesztése nyersanyagbázis nélkül, alapanyag és energiatermelés gyengesége); túldimenzionált beruházások és hadiipar az életszínvonal rovására; a nemzetközi kooperáció és a külkereskedelem egészségtelen vonásai; a gazdaságvezetés bürokratikusan centralizált módszerei stb. Ezek részletesebb kifejtése itt felesleges, mert a legtöbbet vitatott és viszonylag feltárt kérdésekről van szó.

Vissza kell utasítani az olyan vádakat, hogy a Szovjetunióval kialakult gazdasági kapcsolataink általában hátrányosak voltak az ország számára, ennek az ellenkezője az igaz. A kereskedelmi forgalom, az áruk cseréje, az a tény, hogy túlnyomó részt iparcikket exportálunk és anyagot hozunk be, előnyös volt Magyarország számára. Rendkívül hátrányos volt azonban és népgazdaságunk szerkezetének deformálódásához hozzájárult, hogy szovjet részről a mi gazdasági adottságainknak ellentmondó, anyagigényes áruk exportját követelték meg tőlünk. A Szovjetunió ebben egyoldalúan a saját szükségleteiből indult ki és nem volt eléggé figyelemmel a magyar népgazdaság sajátos fejlődési irányára. Mindezeket a hibákat a Rákosi-Gerő-klikk rendkívüli módon fokozta azzal, hogy a helytelen gazdasági és külkereskedelmi igények ellen nem lépett fel megfelelően, ellenkezőleg, azokat túlteljesíteni igyekezett. Különösen vonatkozik ez azokra az aránytalan terhekre, melyek a magyar népgazdaságra a hadsereg fejlesztéséből eredő kötelezettségek következtében nehezedtek.
Indokoltnak ismerhető el a Szovjetuniónak a jóvátételi igénye, figyelembe véve azt, hogy Magyarország aránytalanul nagy károkat okozott a világháború során a Szovjetuniónak. Ugyanakkor elvileg helytelen és szocialista országok között 

 a Szovjetuniónak a volt magyarországi német tulajdonra támasztott, mintegy négy milliárd forintot kitevő igénye. A felszabadult magyar nép gyakorlatilag kártalanítás nélkül sajátította ki a nyugati tőkések magyarországi vagyontárgyait. Igazságtalan volt, hogy azokra a javakra, amelyeket annak idején a német tőkések tulajdonítottak el a magyar néptől, a Szovjetunió igényt tartott.

Rendkívül károsan befolyásolta a párt tevékenységét és fejlődését az a függő viszony, amely kialakult az MDP és az SZKP közötti kapcsolatokban. Különösen Sztálin életében az MDP vezetői megszokták, hogy a párt politikáját és minden nagy jelentőségű döntést nem a belső helyzetünk elemzése, hanem Sztálin instrukciói alapján határozzanak el. A mechanikus másolás hibája nagymértékben ebből a helyzetből fakadt. A párt vezetői a párt tagságának, a kongresszusnak és a Központi Vezetőségnek csak formailag tartoztak munkájukról számot adni. A gyakorlatban nem a párt szerveinek tartoztak felelősséggel, hanem Sztálinnak. Joggal úgy érezték, hogy vezetői pozíciójuk nem a nép és a párt, hanem Sztálin bizalmától függ. Ez a helyzet hozzájárult ahhoz, hogy fokozatosan szakadék támadt a párt és a nép, a pártvezetés és a párttagság között, és a tényleges vezetés elvtelen klikké alakult át. Ilyen körülmények között az MDP és az SZKP közötti egyenjogúságról szó sem lehetett.

Ez a helyzet javult Sztálin halála után, de alapjában nem változott meg. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy az a politikai segítség, amelyet az SZKP prezídiuma adott pártunknak 1953 tavaszán, a legnagyobb jelentőségű volt hazánk felszabadulása óta. Az a rendkívül éles bírálat, amely abban az időben a prezídium részéről érte a Rákosi-Gerő-Farkas-Révai klikket, a párt gazdaságpolitikáját és parasztpolitikáját, a törvénysértéseket, a tömegektől való elszakadottságot, az életszínvonal emelkedésének a bűnös elhanyagolását, a dogmatizmust és a személyi kultuszt - kezünkbe adta a lehetőséget, hogy kijavítsuk azokat a hibákat, amelyeknek három év múlva döntő részük volt a felkelés előidézésében. Annak a fő oka, hogy a már feltárt hibák kijavítása helyett azok még súlyosabbá váltak, a Rákosi-Gerő-klikk makacs ragaszkodása volt a hatalomhoz és azokhoz a bűnös módszerekhez, amelyekkel a hatalmukat megszilárdítani vélték. Felelősség terheli azonban az SZKP prezídiumát is, amely segített ugyan a pártnak feltárni ezeket a hibákat, de ez a segítség nem volt következetes, és 1954 végén és 1955 folyamán a visszájára fordult, s a Rákosi-klikk bírálatából annak támogatásába csapott át. Ennek a következetlenségnek a fő okai - amennyire ezt innen látni lehet - a következők voltak: 1. Az SZKP prezídiuma által nyújtott rendkívül mélyreható és éles elvtársi bírálatot nem kísérte megfelelő önbírálat, különösen a szovjet-magyar viszony alakulásának a kérdéseiben. 2. Az SZKP Prezídiuma nem változtatott azon a sztálini módszeren, hogy az MDP két-három vezetőjével tartottak rendszeres kapcsolatot, s ez óhatatlanul az információ egyoldalúságához, eltorzításához vezetett. 3. Az SZKP prezídiuma továbbra is fenntartotta a gyakorlatban az MDP vezetése kiválasztásának a jogát. (1955 márciusában Szuszlov elvtárs személyes részt vett az MDP Központi Vezetősége és az SZKP prezídiumának a tekintélyével támasztotta alá azt a határozatot, amely Rákosi és Gerő vezetésének és a régi szektás politikának az időleges restaurációjához vezetett. 1956 júliusáig a párt nyilvánossága és az egész közvélemény előtt a vezető szovjet elvtársak több ízben igen nyomatékosan állást foglaltak Rákosi vezetése mellett. Amikor Rákosi személye tarthatatlanná vált, Rákosi politikájának a leghűbb folytatóját, Gerőt javasolták az első titkári posztra a Központi Vezetőség plénuma előtt. Legalábbis az akkor nálunk járt Mikoján elvtárs fellépése ezt a benyomást keltette a Központi Vezetőség tagjaiban.

Az MDP ilyen függő helyzete és ez a következetlenség, amely az SZKP részéről az MDP politikájának és a vezetésnek a kérdésében megnyilvánult, rendkívüli módon aláásta a párt tekintélyét, a tömegek előtti hitelét, akadályozta egy konstruktív programmal bíró egészséges pártellenzék kialakulását, mert Rákosit és politikáját bíró kommunisták úgy érezték, hogy a prezídium véleményével találják szembe magukat.

Még élesebben jelentkezett ez az ellentmondás az SZKP XX. kongresszusa után. A kongresszus igazolni látszott az MDP Központi Vezetőségének 1953. júniusi határozatait és értelemszerűen ellentmondott a Rákosi-klikk 1955-ben kibontakozó restaurációs politikájának. A pártellenzék ilyen értelmű bátorítást merített a XX. kongresszus határozataiból, de ugyanakkor zavaróan hatott az a tény, hogy a Rákosi-klikk és politikája továbbra is személyi támogatást kapott a prezídium részéről.

Összefoglalva: Sztálin életében azok a rendkívül súlyos hibák, melyek terhelték a szovjet-magyar gazdasági, politikai, kulturális, párt- és államközi kapcsolatokat, nagyjában és egészében rejtve maradtak a párttagság előtt. Sztálin halála után, ha elvileg nem is, de a gyakorlatban történtek kísérletek a hibák egy részének kijavítására. Ez azonban rendkívül következetlenül történt. A párttagság és a nép tudatára ébredt fokozatosan az elkövetett hibáknak és különösen az után, hogy a jugoszláv párt- és államközi kapcsolatokat a be nem avatkozás és az egyenjogúság lenini elve alapján rendezték, egyre erősödött nálunk is a hasonló rendezés igénye. A félmegoldások és a következetlenség csak élesítette az ilyen irányú követeléseket. Mindennek következtében a tömegek viszonya a Szovjetunióhoz - beleértve a párttagság jelentős részét is - bizonytalanná vált, sőt gyorsan romlott. Nagymértékben hozzájárult ehhez a Rákosi-Gerő-klikknek az a taktikája, hogy az elmúlt évek során az őket ért erősödő bírálatot - ha nem is a nagy nyilvánosság előtt - igyekeztek áthárítani a Szovjetunióra. Akár a szocialista törvényesség megsértéséért, akár a bűnös gazdaságpolitikáért, a honvédelem túlzott terheiért, vagy a magyartalan kultúrpolitikáért bírálták is őket, lehetőleg a Szovjetuniótól kapott instrukciókra igyekeztek hárítani a felelősséget. Minthogy ennek a védekezésnek bizonyos alapja volt, ez elterjedt a magyar közvéleményben és rendkívül károsan befolyásolta a magyar nép kapcsolatait a Szovjetunióhoz. Mindezt természetesen teljes mértékben kihasználta a reakció a maga szovjetellenes, nacionalista aknamunkájában.

Az eddigiekben csupán azokat a hibákat és hiányosságokat tárgyaltuk, amelyek közvetve vagy közvetlenül terhelték a szovjet-magyar kapcsolatok alakulását, s így lényeges tényezőként szerepeltek a magyarországi felkelés kiváló okai között. Nem feladatunk, hogy a magyarországi események okainak átfogó elemzését adjuk. Nem érintjük azokat a tényezőket, amelyek egyáltalában nem vagy csak nagyon távolról befolyásolták a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk kérdéseit. Annyit azonban így is le kell szögezni, hogy teljesen helytelen volna, mert elferdítené a valóságot, ha a magyarországi eseményeket kizárólag negatív tényezők sorozatára próbálnánk visszavezetni. Minthogy a Magyarországon kialakult népmozgalomnak megvoltak a történelmileg nagyon is időszerű, haladó követelései - ilyen a teljes nemzeti szuverenitás elnyerésének és a szocialista demokrácia kifejlesztésének az igénye - szükségszerűen a kiváltó okok között is döntő szerepük volt a pozitív tényezőknek. Vonatkozik ez a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk kérdéseire, melynek sokat hangoztatott és ismert pozitív oldalait nem, csak hiányosságait fejtegettük. Ugyanígy vonatkozik ez más pozitív tényezőkre is. A hazánkban 11 év alatt kialakult népi demokratikus rendszer minden hiba, torzítás és a vezetés bűnei ellenére olyan alapvető eredményeket szültek, amelyek védelméért az ellenforradalmi törekvésekkel szemben a nagy dolgozó osztályok és mindenekelőtt a munkásosztály bármikor kész harcba szállni. Ilyen a termelőeszközök köztulajdona, a földreform, a kultúra demokratizálása stb. Ennél azonban többről van szó. Tizenegy éves fejlődésünk minden belső ellentmondása ellenére, sőt részben az ellentmondások következtében olyan igényeket, törekvéseket és olyan fejlett öntudatot alakított ki a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség és különösen a mi rendszerünkben formálódott ifjúság legjobbjaiban, amelyek kifejeződtek a népmozgalom fő progresszív követeléseiben.

Ami a negatív tényezőket illeti: a végsőkig menő elkeseredést kiváltó hibákat, melyek egy részét fentebb tárgyaltuk, teljesen helytelen volna egyszerűen a Rákosi-Gerő-klikk bűnös vezetési módszereire visszavezetni. Kétségtelenül Magyarország volt azon országok egyike, ahol a legélesebben jelentkeztek a tömegektől elszakadt bürokratikus vezetési módszerek, ennek ellenére a Rákosi-Gerő-klikk tevékenysége a szocializmus építése nemzetközi eltorzításának magyarországi megjelenési formája, tünete volt. Ha történtek is kísérletek a mélyebben fekvő okok feltárására - különösen a XX. kongresszuson - e nemzetközi erőfeszítést igénylő elemző munka java még hátra van.

A magunk részéről tartózkodni kívánunk attól, hogy előadjuk nézeteinket ezekről a mélyebb összefüggésekről, mert azokat alaposan feltárni csak a szovjet elvtársaknak lenne módjában. Megmaradunk tehát szűken véve a szovjet-magyar kapcsolatok kérdéseinél. Javaslat formájában körvonalazni próbáljuk, hogyan képzeljük azt a politikai állásfoglalást a Szovjetunió részéről, amely alkalmas volna arra, hogy új és helyes alapokra helyezzük a szovjet-magyar viszony fejlődését. Javaslatunkban abból a tényből indulunk ki, hogy az ellenforradalom erő Magyarországon katonailag vereséget szenvedtek, s a legdöntőbb további feladat csak a párt és a szocializmus ügyével ma még szembenálló tömegek fokozatos megnyerése lehet. A kibontakozás politikai alapját megteremtené, ha október 23-át nem ajándékoznánk oda az ellenforradalomnak, hanem annak pozitív elemeit emelnénk ki; sokkal bátrabban támaszkodnánk a munkástanácsokra, bírálva gyengéiket, de számolva azzal a ténnyel, hogy jelenleg az egyetlen olyan szerv, amely a legszélesebb munkástömegek bizalmát élvezi; ha a szocialista demokrácia alapján álló és programot adó nemzeti kormányt létesítenénk; ha a Szovjetunió mindehhez teljes politikai és gazdasági támogatást nyújt. Abból kell kiindulnunk, hogy a szovjet hadsereg jelenléte biztosítja a hátunkat az ellenforradalommal és a külső beavatkozással szemben, s ha számottevő nehézséget jelent is a tömegek politikai megnyerése szempontjából, a döntés mégis az, hogy biztonságot teremt a bátor és gyors el?rehaladáshoz a szocialista demokrácia útján.

Azt a segítséget, amelyet a Szovjetuniótól várunk egy szovjet nyilatkozat-tervezet formájában fogalmaztuk meg, hogy egyúttal azt is jelezzük, hogy milyen módon javasoljuk a Szovjetunió gazdasági és politikai segítségét a magyar és a világközvélemény elé vinni:

  1. A Szovjetunió egyetért Magyarország szuverenitásának maradéktalan helyreállításával. Jogosnak és indokoltnak tekinti a magyar ifjúság, a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség, az egész magyar népnek a nemzeti függetlenség teljes megteremtésére irányuló törekvését.
  2. A szovjet kormány azért tett eleget a magyar kormánynak a szovjet csapatok budapesti bevonulására vonatkozó október 23-i kérésének, mert elsősorban a Rákosi-Gerő-klikk bűnei következtében a magyar párt- és államhatalmi szervek szétestek és a katonailag szervezett ellenforradalmi erők kihasználva a kormányzat gyengeségét és visszaélve az ifjúság alapjában jogos és helyes törekvéseivel, a népi demokrácia megdöntésére tört. A szovjet kormányt döntésében nem a magyar függetlenségi mozgalom elfojtása és nem az összeomlott Rákosi-Gerő klikkuralom katonai alátámasztása vezette, hanem egyedül és kizárólag a szocializmus védelmének az internacionalista kötelezettsége.
  3. A Nagy Imre-kormány megalakulása és a tűzszünet elrendelése után ugyancsak a magyar kormány kérésére a Szovjetunió kivonta csapatait Budapestről, abban a reményben, hogy a demokratikus erők tömörülése gátat tud vetni az ellenforradalom további előretörésének. Ezek a remények azonban nem teljesültek. A tűzszünet egyoldalúvá vált és a Nagy Imre-kormány részben saját hibáján kívül, nem volt már képes úrrá lenni az eseményeken.
    A kormány összetételének és politikájának állandó jobbratolódása, a különböző polgári pártok szabad szervezkedése és főleg az ellenforradalom ellenállás nélkül kibontakozó katonai akciói és az egyre erősödő fehérterror a kapitalizmus restaurációjának a küszöbére sodorták Magyarországot. Betetőzte ezt a káros folyamatot a polgári erők nyomására elhangzott semlegességi deklaráció és a Varsói Szerződés törvénytelen, egyoldalú felmondása, amely gyakorlatilag az imperialista hatalmak befolyása alá vonta volna Magyarországot. Ilyen helyzet kialakulása a Szovjetunió és Magyarországgal szomszédos népi demokráciák biztonságát fenyegette és a háborús veszélyt növelte volna. A magyar nép és a haladó nemzetközi erők érdeke egyaránt nélkülözhetetlenné tette a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, amely csak a Szovjetunió katonai erejére támaszkodva volt képes legyőzni az ellenforradalom restaurációs kísérleteit.
  4. Az ellenforradalom erőinek a katonai szétverése megtörtént és ez kinyitja a kaput a rendkívül súlyos áldozatokat vállaló magyar nép minden jogos, a szocialista demokrácia irányába ható törekvése számára. A Szovjetunió ehhez minden elvi és gyakorlati támogatást meg kíván adni.

Ezért:

  1. A szovjet kormány kötelezettséget vállal arra, hogy a magyarországi belső helyzet megszilárdulásával egyidőben kivonja csapatait Budapestről, és amint a nemzetközi helyzet alakulása ezt lehetővé teszi, Magyarország területéről is.
  2. A belső helyzet megszilárdulása alatt a szovjet kormány ugyanazt érti, mint a magyar nép óriási többsége: létre kell hozni olyan nemzeti kormányt, amelyben képviselve vannak az ország összes számottevő haladó erői, akik szembefordulnak mind a kapitalizmus visszaállításával, mind a Rákosi-féle restaurációs törekvésekkel, akik képesek kidolgozni és megvalósítani a szocializmus építésének a magyar útját, akik magukévá teszik a szocialista demokrácia programját. Ennek a legfőbb biztosítéka az, hogy a nemzeti kormány és az egész politikai közélet vezető ereje a munkásosztály legyen, amely nemcsak az építés fő terheit viselte, hanem az október 23-i népi nemzeti megmozdulás legpozitívabb és legszilárdabb erőtényezőjének bizonyult. A belső helyzet megszilárdulásának másik fő tényezője olyan népi karhatalom kifejlesztése, amely teljes biztosítékot nyújthat az ellenforradalom minden további fegyveres akciójával szemben.
  3. A szovjet kormány kénytelen ezekhez a feltételekhez fűzni csapatainak Budapest területéről való kivonását, mert meg van arról győződve, hogy a magyar nép, a környező népi demokráciák és a Szovjetunió érdekei megegyeznek abban, hogy Magyarországon semmilyen körülmények között ne következhessen be a kapitalizmus és az imperialista függőség restaurációja. Ugyanakkor a Szovjetunió kötelezettséget vállal arra, hogy semmiféle más vonatkozásban nem avatkozik be Magyarország belső fejlődésébe. Bármilyen súlyos helyzetet teremtettek is a közelmúlt fegyveres összecsapásai, el fog jönni az idő, amikor a magyar nép megérti, hogy a szovjet hadsereg kizárólag az ellenforradalom katonai akcióinak a szétverését és az ország külső békéjének a biztosítását szolgálta. A szovjet hadsereg jelenléte Magyarországon csak annyiban lesz belső politikai tényező, hogy a jelenlegi kiélezett helyzetben védi a magyar nép hátát az ellenforradalom és a külső imperialista erők mindenféle esetleges katonai támadásától és ezzel lehetőséget nyújt arra, hogy egy magyar nemzeti kormány és a magyar nép bátrabban és gyorsabban fejleszthesse ki teljes mértékben a maga szocialista demokráciáját. A Szovjetunió tehát a jelen kivételes és kiélezett helyzetben a beavatkozás politikáját követi és a jövőben is ehhez tartja magát mindaddig, amíg Magyarország saját erejéből nem lesz épes megbirkózni a polgári restauráció veszélyével. A Szovjetunió az egyenjogúság, a be nem avatkozás, a szuverenitás helyreállításának a politikáját követi a magyar néppel szemben, kijavítja mindazokat a hibákat, amelyek a múltban ezt gátolták, és megad minden segítséget, hogy a jövőben minden vonatkozásban a független, szocialista országok közötti viszony alakuljon ki a Szovjetunió és Magyarország között.
  4. A jelen helyzetben a gazdasági segítés kérdései állnak előtérben. A szovjet kormány kész a magyar kormánnyal közösen felülvizsgálni a két ország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat, azokat a nyilvánosság elé bocsátani és kijavítani mindazt, ami ebben hátrányosan érintette a magyar népgazdaságot. Meg kell vizsgálni, hogy milyen károsodás érte a magyar népgazdaságot a rubel-forint átváltási arányból, a volt német javaknak a Szovjetunió részére fizetett megváltásából. Nyilvánosságra kell hozni a magyarországi uránérc feltárásáról és megvásárlásáról szóló szerződést, mely a szovjet kormány véleménye szerint Magyarországra nézve előnyös. A két ország közötti kereskedelmi kapcsolatokat úgy kell átalakítani, hogy az jobban megfeleljen a magyar népgazdaság sajátos fejlődési irányainak. A szovjet kormány kész nagyarányú gazdasági segítséget nyújtani Budapest újjáépítéséhez és kedvező feltételek mellett kölcsönt folyósítani a dezorganizált gazdasági élet talpra állításához és a fenyegető munkanélküliség csökkentésére.
  5. A Szovjetunió Kommunista Pártja minden tekintetben az egyenjogúság alapjaira kívánja helyezni kapcsolatait a Magyar Szocialista Munkáspárttal. Sem a nemzetközi jelentőségű kérdések megvitatásától, sem a tapasztalatok kicserélésétől, sem az elvtársi tanácsoktól nem fog elzárkózni, de az MSZMP politikájának kialakítását és végrehajtását és vezetésének a kérdését a párt belügyének tekinti. A Szovjetunió Kommunista Pártja őrködni fog azon, hogy a két ország, a két nép, a két párt kapcsolatai az egyenjogúság, a függetlenség, a be nem avatkozás elvei alapján rendeződjenek, mert csak ez felel meg a közös érdekeknek, ez felel meg népeink közös elveinek és csak ezeken az elveken épülhet újjá a szovjet-magyar barátság.

Budapest, 1956. december 12.

Jelzet: MOL XIX-A-2-gg 39. d. (Magyar Országos Levéltár - Apró Antal miniszterelnökhelyettes iratai.)

Ezen a napon történt október 09.

1914

Első világháború: Német csapatok elfoglalják Antwerpent.Tovább

1916

Első világháború: A nyolcadik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadásait az osztrák-magyar haderő sikeresen visszaveri.Tovább

1944

Debrecen térségében hatalmas méretű páncélos csata kezdődik a szovjet, és velük szemben álló német és magyar csapatok között.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő