Kezdeményezés a Kisgazdapárt újjáélesztésére

1964

„A Kisgazdapárt és annak vezetői - megítélésem szerint - nem pottyantak le az ország szekeréről, hanem a Rákosi önkényuralom taszította le őket. Hogy a Rákosi rezsimnek ez az eljárása a nemzet szempontjából helyes volt-e és milyen következményeket von maga után, azt a történelem fogja eldönteni. Meg vagyok azonban győződve, hogy a Kisgazdapárt vezetőinek ez a része is helyesli a szocializmus célkitűzéseit, de a célok megvalósítása érdekében alkalmazott intézkedésekkel nem értenek mindenben egyet. Ez a körülmény a magyarázata magatartásuknak, nem pedig a megbántottság."

A változásokról a volt, és magukat továbbra is kisgazda politikusoknak tekintők is pontosan értesültek, és azokat a maguk módján értékelték. Közülük legtöbbet Pártay Tivadarról és köréről tudunk egy meglehetősen jól értesült ügynök jóvoltából. Persze Pártay maga is besúgó volt, mint azt Rainer M. János Antall Józsefről szóló könyvéből

. Ez azonban nem változtatott azon a meggyőződésén, hogy ő továbbra is a nem létező, de még hamvaiból főnixszerűen újjászülethető kisgazdapárt egyik, ha nem az első számú vezetője lehet. Pártay köreiben ebben az időszakban az a meggyőződés érlelődött, hogy az MSZMP komolyan keresi a kapcsolatot a régi koalíciós partnerekkel, miután egyes vezetői - jelesül Kádár János - támaszt találhatnak bennük ellenfelei, vagyis a baloldali, sztálinista csoportokkal . Pártay hajlandónak is mutatkozott a kommunistákkal való , ugyanakkor kezdeményezni nem volt hajlandó, szerinte ki kell várni, amíg a kommunisták maguk lépnek. Pártay kapcsolatban volt olyan volt kisgazdákkal is, akik nyíltan kollaborációt vállaltak a rendszerrel. Álláspontjával egyet is értettek. Ilyen volt Z. Nagy Ferenc, Nagy Dániel, Pesta László, Barcs Sándor. A Vatikánnal való tárgyalások és az 1963-as amnesztia még inkább erősítette a csoport optimizmusát. Pártay Tivadar egy 1963. május 9-ei beszélgetésben az ügynöki jelentés szerint azt mondta, hogy „elkerülhetetlen, hogy egy kibővített Népfrontban a Kisgazdapártot vissza ne állítanák." Sőt, ezt már júliusra várta, mi több régi lapja, a Reggel újraindítására is . Most már a régi kapcsolatok legalizálását sem tartotta időszerűtlennek, a megbeszélések székhelyét - amiről természetesen a titkosrendőrség tudott - a pincékből részben áttette egy cukrászdába. Megkezdődött a régi tagokkal való kapcsolatépítés is, többek között dr. Balogh György (Dobi István volt titkára, ebben az időben az Autoker műszaki igazgatója) szervezkedésével szemben. Így került a képbe Csorba János, akit - tudomásunk szerint - külön nem figyeltek meg, és be sem volt szervezve.

Az idő múlt, az ajánlat persze nem érkezett meg a hatalom részéről. Optimizmusuk azonban nem hagyott alább. 1964 elején abban reménykedtek, hogy a Hazafias Népfront 1964. március 19-20-ai III. kongresszusán Z. Nagy Ferencet választják főtitkárnak, ami a kisgazda kibontakozás szempontjából kedvező lesz. (Ortutay Gyula, a volt főtitkár számukra ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.) Csalatkozniuk kellett azonban, mert Kállai Gyula elnöksége mellett a tisztséget Erdei Ferenc kapta meg. Futó Dezső, aki nemcsak bekapcsolódott a szervezkedésbe, de 1964 januárjától egyre nagyobb szerepet játszott a kisgazda csoport irányításában, és lakásán ún. politikai fogadásokat tartott, Erdeivel mégis

a kapcsolatot.

Történt azonban más is a Hazafias Népfront kongresszusán. Kádár, aki nyilván értesült a kisgazda vezetők aktivizálódásáról, felszólalásában a következőket

: „Vannak még ma is nehezen okosodó és józanodó emberek, ha nem is nagy számban. Az ország szekere a mögöttünk levő években kanyargós töltéseken vágtatott, itt lepottyantak róla egyesek, ott lepottyantak, és ott is maradtak. Ez mind a mai napig bántja őket, s valahogy úgy képzelik el - meg is lehetne nevezni őket: a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt egykori jobboldali korifeusai - hogy az ország szekerét majd szívességből visszafordítjuk oda, ahol ők lepottyantak, és újra felszedjük majd őket a nép szekerére. Ez nem fog menni."

Ez megzavarta a kisgazdákat. Egyértelmű visszautasítás történt? Vagy esetleg félreértés? Talán rosszul informálták Kádárt? Úgy érezték ezt ideje tisztázni. Amit feltételeztek az most bizonytalanná vált. Lehet, hogy nem is gondolkodik szövetségkötésben azokkal

„vele együtt ültek, egy időben, egyformán alaptalanul?" Pártayék kezdtek rájönni, hogy felnagyították az MSZMP-n belüli feszültséget, és Kádár koránt sem volt olyan nehéz helyzetben, mint ahogy ezt feltételezték. Ez arra ösztönözte őket, hogy most már egyértelműen felvessék a kisgazdapárt legalizálásának kérdését. Pártay Tivadar levelet írt Kádárnak, de ezt tette Mátéffy Géza, a társaság másik oszlopos . Kádár válaszolt Pártaynak, amit mind Csorba, mind Mátéffy, mind Pártay kedvezőnek ítélt. Az ügynökjelentés „Pártay visszanyerte magabiztosságát és tudni véli, hogy a KB Irodája intézkedést tett állásának elintézésére."

Miután más volt kisgazda politikusok értesültek a három levélről a csoportok közt kiújult a vita. Megalkuvással, felajánlkozással

egymást? Pártay saját levelét persze nem tekintette , de a másik két párttársa levelét nem helyeselte, mondván, hogy a kommunisták most azt látják, hogy a kisgazdák nincsenek egy állásponton, mert egymástól függetlenül írnak leveleket. Akár kijátszhatók lehetnek egymással . Pártay Csorba magatartásával kapcsolatban a következő véleményt fejtette ki az ügynökjelentés : „Először is Csorba János, aki a régi ellenzéki politikai szangvinitásából már korának a múlásával sokat engedett, de egy óriási hibát követett el. Részben Kállainak írott levelében, majd a Kállaival történt beszélgetésben egyszerűen úgy kezelte őket - már a kommunistákat -, hogy csatát vesztettek, csődöt mondott a mezőgazdaság szocializálása, a külkereskedelmi vonalon is egyre nagyobb bajok vannak, tehát ismerjék el - mondta Kállainak is -, hogy csődbe jutottak és engedjék át nekik a területet. Magyarul, egyszerűen azt mondta nekik, hogy ugorjanak ki az ablakon. Márpedig - mondta Pártay - ilyen hülye módon való öngyilkosságra senkit nem lehet kényszeríteni. Csorba egyszerűen nem vette tudomásul azt az álláspontot, ami Pártaynak és Mátéffynak is az álláspontja, hogy koalíciós kormányzásról csak úgy lehet szó, ha mindkét fél kompromisszumokat tesz. Na mármost érdemes megnézni, hogy mi ennek a kompromisszumnak az egyik oldala és mi a másik. A Kisgazdapárt részéről a kompromisszum az, hogy vállaljuk - mondta Pártay - egy légyszaros és leköpdösött cégér alá beállunk, és együtt dolgozunk a kommunistákkal. A kommunistáknak viszont azt a kompromisszumot kell megadni, - ne engedjenek ők az elveikből, mert ezt senki sem kívánja tőlük -, hogy olyan személyekkel dolgozzanak együtt, és olyan vonatkozásban szélesítik ki a nemzeti együttműködést, mint ahogy a Pártay és barátai által javasolt módozatok megkívánják... Ezt Csorba János egyszerűen nem vette tudomásul, tehát ezzel egy nagy hibát követett el."

Hogy ennek a véleményének Csorba János előtt is hangot adott-e, nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy hamarosan újabb reményeket tápláltak politikai reaktivizálásuk lehetőségéről, különösen Pártay Tivadar, akit egy - állítólag - igen magas beosztásban lévő kommunista barátja aktívabb magatartásra biztatott. Hír érkezett arról is, hogy Erdei Ferenc volt parasztpárti emberekkel egyeztetett. Reménykedtek tehát abban, hogy a kisgazdapártiakkal is felveszi a kapcsolatot. Miután azonban sem erre, de más megkeresésre sem került sor, 1964 augusztusára lassan eloszlottak a koalíciós, a párt feltámasztására vonatkozó csalóka

.

Csorba János valóban politikai ajánlatot tett az 1964. március 23-ai levelében Kádár Jánosnak, de Kádár erre nem reagált elutasítóan, hanem megkérte Kállai Gyulát, hogy válaszoljon a levélre. Kállai barátinak is nevezhető, tegező hangnemben utasította vissza a Kisgazdapárt újraszervezésének gondolatát. (Lásd az 1-2. dokumentumot!) A dokumentumokból világos, hogy Kállai és Csorba találkozott, és beszélgetésbe elegyedett. Így az elutasító levél nemhogy elkedvetlenítette volna Csorbát, ellenkezőleg! Szinte azonnal elküldte mind Kállainak, mind Kádárnak két eszmefuttatását a kispolgárságról, illetve magyar parasztság és az agrárium helyzetéről. (Lásd a 3-6. dokumentumot!)

A kispolgárságról szóló eszmefuttatás mindenekelőtt azért érdemel figyelmet, mert szembesíti a kommunista vezetőket a valósággal. A korszak hivatalos szóhasználata, és tömegkommunikációja nem győzte a kispolgárságot, és a kispolgári felfogást ostorozni, annak meghaladásáról szónokolt. A társadalom eközben a nyomorúságból épp a kispolgári állapot felé indult el, és életszemlélete is ebbe az irányba alakult. A kispolgárosodás nemcsak Magyarországon, de a nyugat-európai jóléti állam kiteljesedésével az ottani baloldal számára is dilemmát jelentett. A hagyományos értelemben vett és relatív nyomorúságban szenvedő munkásosztály magatartása változóban volt, és egyre kevésbé felelt meg a forradalmi pártok várakozásainak. A kádári „jóléti" politika idehaza hasonló tüneteket produkált, nem utolsó sorban a fogyasztási szemlélet terjedésének erősödésével. Csorba ráérzett arra, hogy a kispolgár és a kispolgáriasság nem egy visszaszoruló, „elmúló" jelensége a magyar társadalomnak, hanem tartós és terebélyesedő tendenciája. Mindezt azonban hivatalosan nem volt szabad bevallani. Felfogása, ha értették is, nem kaphatott nyilvánosságot a hatalomtól.

Alaposan kidolgozott kritikát írt Csorba János másik dolgozatában (Lásd a 6. dokumentumot!) az 1959-ben kezdődött szövetkezetesítő agrárpolitikától. Alaptétele helytálló: a hatalom számára elfogadhatóan olyan viszonyokat kell teremteni falun, amely jobban ösztönöz a hatékony és kevesebb beruházással járó termelés növelésére. A szövetkezeti átszervezést, a „szent tehenet" azonban pazarlónak és rossz hatékonysággal működőnek tekintette. Mintája nemcsak a nyugat-európai magángazdaság, hanem Jugoszlávia és Lengyelország volt. Világosan látta, hogy nem aktuális a magángazdaságok felé való visszatérés, így olyan, közelebbről meg nem határozott szövetkezeteken belüli konstrukciók kialakítását javasolta, amelyek a korábban önállóan gazdálkodó parasztság érdekeltségét teremtik meg a kollektív szervezeten belüli munkára. Csorba helyzetképe reálisnak tekinthető. Ha nyíltan nem is vallotta be, de a politikai és ezen belül az agrárlobbi (Fehér Lajos és társai) is látták, hogy a helyzeten változtatni kell. 1964-ben folyt az agrárreform

.

A 7-9. dokumentum a gazdaságirányítási rendszer reformjáról nyilvánosságot kapott első tájékoztatóra való reagálásról ad számot. Nyers Rezső ugyanis nemcsak a 11 munkabizottságban dolgozó 130 közgazdászról, hanem további szakértők bevonásáról, sőt egyedi megbízási lehetőségekről is beszélt a reform szakmai előkészítésében. Ez felkeltette Csorba János érdeklődését, különösen miután a reform iránya az áru- és pénzviszonyok, a - korabeli szóhasználattal - kereskedelmi eszközök fokozott igénybevételéről szóltak. Bejelentkezése után Kádár válaszra méltatta Csorbát, és ekkor kiderül, hogy 1945 utáni megismerkedésüket követően tegeződtek. Csorba is tegező válaszlevelet írt, amit Kádár ismét csak Kállai Gyulának „passzolt le." Kállai azonban titkárságvezetője révén üzent, és ismételten elhárította Csorba most már egyértelmű felajánlkozását.

Itt kell kitérni ennek a felajánlkozásnak az értékelésére. A kádári konszolidáció után, a szövetségi politika megváltozása és a korrekció korszakában vagyunk. Manapság gyakran megfeledkezünk arról, hogy az államszocialista berendezkedés belátható időn belüli megszüntetésének lehetősége kilátástalannak tűnt. Két lehetőség kínálkozott: vagy emigrációba menni és demonstrálni az engesztelhetetlen szembenállást a rendszerrel, de kiszorulni Magyarország és a magyarság érdekében való gyakorlati és érdemi cselekvés lehetőségéből, vagy itthon valamilyen elfogadható, erkölcsileg vállalható szerepet felvenni, tehát valamilyen szinten integrálódni a rendszerbe, és egyéni szinten hatást gyakorolni környezetünkre a jobbítás tényleges megvalósítása érdekében. Ez utóbbi magatartást Kodály Zoltán testesítette meg, akinek élethivatását, a nemzet zenei műveltség tömeges felemelését, a „Zene mindenkié!" programját a határon kívülről nem lehetett volna megvalósítani, idehaza kellett maradnia, és lehetőséget kellett kapnia a hatalomtól „módszere" érvényre juttatására. Ezt meg is kapta annak fejében, hogy lemondott a politizálásról. A másik példa, vagy minta Illyés Gyula volt, aki számára az emigráció kapuja ugyancsak nyitva állt. A hatvanas évek elejétől azonban némaságát felváltotta a megszólalás. Az Élet és Irodalomban 1961 januárjában közzétett Hálóm s halam című

magatartását arra a néphűségre alapozta, amely nem engedte népe és ezzel egyenértékűen az ország elhagyását. Ez ahhoz volt hasonlatos, mint az a lelkipásztor, aki „nyája" körében, hívei között, tőlük elválaszthatatlanul végezheti el hivatását még a legnehezebb körülmények között is. A hivatásválasztás és - gyakorlás volt tehát az a lehetőség, amely morálisan vállalható itthoni magatartásra kínált lehetőséget értelmiségnek és kétkezi munkásnak egyaránt. Orvosnak, pedagógusnak, népművelőnek, művésznek, közgazdásznak stb. Egyéni, szakmai kiscsoportban szerveződő hivatásrendi, de semmi esetre sem politikai alternatívák voltak ezek. Csorba János is ebben az irányban látott perspektívát, amikor az általa kívánatosnak tartott polgárosodás erősítésére esély ígérkezett az új gazdasági mechanizmus előkészítésébe való szakértői részvételben. Felhagyott tehát a politikai kompromisszumokra építő és a Hazafias Népfrontban vagy egy új szerveződésben reménykedő meddő kísérletekkel, miután neki és társainak egyértelmű visszautasításban volt része. Felajánlkozásában tehát nem találhatunk kivetnivalót, ellenkezőleg ez az egyetlen út, az egyéni próbálkozás vezethetett akkori meggyőződésének érvényre juttatása felé. Más kérdés, hogy Kádáréknak a baráti hangnem ellenére gyanúsnak, megbízhatatlannak tűnt. Tegyük hozzá: nem teljesen alaptalanul.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 29.

1903

Megnyítják a Nyomorék Gyermekek Otthonát Budapesten.Tovább

1923

Franciaország és a Szovjetunió megnemtámadási és semlegességi szerződést köt.Tovább

1945

Kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot.Tovább

1947

Az ENSZ közgyűlésén döntenek arról, hogy az angol mandátumterületet, Palesztinát egy arab és egy zsidó államra osztják ketté.Tovább

1970

Befejeződik az MSZMP X. kongresszusa.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő