Kirekesztett beolvadás

A cionisták válasza az első zsidótörvényre

„Bizonyos az, hogy a magyar zsidóság egyes, igen széles rétegei számára […] a kivándorlás nem jelenthet gyakorlati megoldást. […] De a fiatalabb generációval kapcsolatban is megfontolandó: vajjon helyes-e, szabad-e a pánik-hangulatban levő tömegeket a nagyvilágba kiengedni? Bizonyos, hogy nem szabad. Kell és a magyar zsidóság erőfeszítése kétségkívül meg is fogja találni azokat az eszközöket, amelyekkel a változott tendenciák dacára életlehetőség nyílik olyan széles rétegek számára, amelyek ma a legnagyobb bizonytalanságban néznek a jövő elé.”

Bevezető

Annak ellenére, hogy a politikai cionizmus atyja, a modern Izrael Állam „cégalapítója", Herzl Tivadar Budapesten született, a cionista mozgalom Magyarországon nem ért el áttörést a 20. század első felében. A magyar kormányok antiszemita politikája és különösen az első zsidóellenes törvény 1938-ban igazolta azt, amit a cionisták folyamatosan hangsúlyoztak: a beolvadás (asszimiláció) nem fogja megoldani az antiszemitizmus kérdést. A Magyar Cionista Szövetség 1938-ban, az első zsidóellenes törvényre válaszként A magyar zsidóság új útja címmel egy füzetet adott ki.

Elsőként azt a történelmi helyzetet kívánjuk felrajzolni, ami megváltoztatta a magyar állam viszonyulását izraelita vallású állampolgáraihoz. A kiegyezést követően beteljesedett az a közel félévszázados folyamat, amelynek a célja a magyarországi zsidóság emancipációja, egyenjogúsítása volt. Már maga a polgári értelemben vett egyenjogúsítás is megosztotta a zsidó közösséget, hiszen az 1868-as kongresszuson vallási értelemben három csoportra szakadt. A neológok teljes mértékben támogatták a beolvadást, míg az ortodox közösség elutasította azt, félve a zsidóság a magyarságban való teljes feloldódásától és megszűnésétől. A két csoport között állt a status quo ante irányzat, amely igyekezett megőrizni a zsidóság arculatát olyannak, amilyen a Jaakov Katz által végleges szakadásnak nevezett kongresszus előtt volt. A magyar állam 1895-ben bevettnek ismert el, receptálta az izraelita vallás mindegyik irányzatát. Ígéretet tett arra, hogy megvédelmezi és támogatja ezeket. A zsidó vallási irányzatok közül az ortodoxoknak az identitása vallási alapú volt, míg a neológoké nemzeti. Ez utóbbiak magukat „Mózes vallású magyarok" néven emlegették. A kettős identitás következtében a magyar zsidókat ambivalencia jellemezte. Ebből sokaknál egy fajta identitásválság, önbírálat, sok esetben öngyűlölet született. A magyar államhoz való hozzáállásukat a következők jellemezték: A patriotizmus, hazafiság és hazaszeretet, különösen a neológoknál, meghatározó erejű volt. Ez a hozzáállás a korszakot lezáró krízisben, az első világháborúban azt eredményezte, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb arányban szenvedett veszteségeket a fronton, mint amekkora országos aránya volt a lakosságon belül. A zsidó irányzatok mindegyike túlhangsúlyozta az asszimilációt. Mind a neológok, mind az ortodoxok és a status quo ante irányzat esetében is elmondható, hogy az őket egyenjogúsító és vallásukat befogadó magyar államot idealizálták, és feltétel nélkül tisztelték. Ennek bizonyítéka az a töretlen ragaszkodás, amellyel viszonyultak a dualista államhoz. Ezt illusztrálja az uralkodó személyéért és a magyar állam vezetőiért mondott imák beillesztése a napi imarendbe, vagy a kormánypártok támogatása a választásokon, különösen a nemzetiségi többségű területeken. A történelmi Magyarország utolsó népszámlálása során a mintegy 935 ezer fős zsidóság 77%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami azt is jelentette, hogy izraelita vallásúnak, de magyar nemzetiségűnek.

A világháborús vereség azonban olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyben az állam hozzáállása megváltozott a zsidó állampolgárokhoz. A következőkben a változás mikéntjét kívánjuk felvázolni. A három forradalom évét (1918. november - 1919. november: Károlyi Mihály-féle polgári forradalom, Tanácsköztársaság - bolsevik hatalomátvétel, Horthy-féle ellenforradalom) követően a Kelet-Európában gazdaságilag nagyon sikeres és leginkább nyugatiasodott magyarországi zsidó közösséget idegennek és felelősnek tekintették a történelmi Magyarország széthullásáért, amely a trianoni békében állandósult. Egyik oldalról azok a politikusok, akik a zsidó emancipáció hívei voltak (a két háború közötti időszakban ők voltak kevesebben) az asszimiláció folyamatát lezártnak tekintették és a magyarországi zsidóságra, mint homogén egészre tekintettek. Ezzel szemben az új politikai kurzus vezetői és meghatározó ideológusai ezt nem így látták. Horthy Miklós, az újonnan megválasztott kormányzó, az asszimilált zsidókat elfogadta, véleménye szerint az országnak szükségük volt rájuk. Ellenben az ortodoxoktól viszolygott, idegeneknek és károsnak tartotta őket. A fajvédők, akiket Gömbös Gyula reprezentált, nem fogadták el a zsidó asszimilációt, és sürgették a kormányzatot, hogy intézményes megoldást hozzon a kérdésben. A korszak első jelentős miniszterelnöke, Teleki Pál, már mandátuma kezdetén kimondta, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem valósult meg, érdekei nem azonosak a magyarsággal. Kimondható, hogy a magyar állam 1920 után egyoldalúan felmondta a magyar-zsidó együttélést. Ennek első, hivatalos deklarálása a numerus clausus (1920. évi XXV.) törvény volt, amely a nemzetiségi hallgatók részvételét a felsőoktatásban országos arányukhoz kötötte. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a Nemzetgyűlés képviselője módosító indítványának eredményeként a törvény végrehajtási rendelkezésébe bekerült, hogy a törvény végrehajtásakor az izraelitákat nemzetiségnek kell tekinteni. Ez egyben azt is jelentette, hogy a zsidóságot nem vallási, hanem mint nemzeti kisebbségként határozta meg a jog, először a magyar jogalkotás történetében. A következő másfél évtized során a politikai életben folyamatosan jelen voltak olyan hangok, politikusok, csoportok, akik a zsidómentes Magyarország megteremtéséről beszéltek Ezt megvalósítani egyfelől a kivándoroltatás másfelől a tömeges kikeresztelkedés által gondolták. Abban bíztak, hogy egy-két generáció alatt ez megvalósítható. A magyarországi cionista mozgalom viszonylag gyenge volt a 20. század első három évtizedében. Ha számokra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell állapítanunk, hogy az 1903-ban, Pozsonyban hivatalosan is megalakított cionista szervezet a második világháború kitöréséig sem számlált tíz-húszezer főnél többet, ami a nyolcszázezres magyar zsidóságban elenyésző szám. A cionizmus, mint zsidó nacionalizmus, a kezdetektől kritikusan viszonyult a mindenáron asszimilálódni magyar zsidó közgondolkodáshoz. Még az első világháború alatt, a Huszadik Század folyóirat körkérdésére (1916-ban) válaszolva Lukács Leó, a cionista Zsidó Szemle szerkesztője, nagyon kritikus véleményt fogalmazott meg az asszimiláció erőltetéséről. Véleménye szerint, ha a magyarság gazdasági és kulturális szempontból meg fog erősödni, és a hegemóniáját a zsidók nélkül is fenn tudja tartani (a Kárpát-medencében), akkor nyíltan a zsidók ellen fordul majd, és csak akkor fog Magyarországon a zsidókérdés a maga brutalitásában megnyilatkozni. A harmincas években, részben annak köszönhetően, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban és Gömbös Gyula személyében egy korábbi fajvédő volt Magyarország miniszterelnöke, a cionista mozgalom megerősödött. Ekkor kavarta fel a kedélyeket Marton Ernő cionista gondolkodó több munkája, amelyekben radikálisan és világosan rámutatott a neológ ideológiai konstrukció gyenge pontjaira: hibásnak találta a külön magyar zsidó sors hangsúlyozását, hiszen a magyarországi zsidóság az egyetemes zsidóság része, és sorsa annak sorsával azonos. Ebből következett, hogy eltúlzottnak tartotta a keleti és nyugati zsidóság közötti különbségek hangsúlyozását. A neológok által idealizált történelemszemléletet romantikus felfogása miatt is bírálta. Szerinte ezek a téveszmék hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság önismerete nem reális, és válságba is került a húszas-harmincas években. Egy másik cionista gondolkodó, Buk Miklós három utat vázolt a zsidókérdés megoldására: A szocializmus, a liberalizmus és a cionizmus útját. Véleménye szerint a szocializmus sem képes megszüntetni az antiszemitizmus egyik okát, a társadalmi nyomort, a liberalizmus pedig nem képes megvalósítani a teljes asszimilációt, mert erre sosincs elég ideje. Tehát az egyetlen út a cionizmus marad, aminek során a zsidóságnak két módon kell önmagát kirekesztenie: a tényleges kivándorlással, illetve a népi kisebbségként való elismertetés által. Fő feladatként a zsidó nemzeti otthon megteremtését és a galutban (száműzetésben) élő zsidó nép nemzeti öntudatának felélesztését jelölte meg.

A cionista mozgalom hazánkban a fentebb vázolt okok miatt egészen az 1930-as évek végéig nem igazán volt erős. A mintegy 1200 hitközséget magába foglaló magyarországi zsidó közösségek között mindössze 150 cionista csoport működött. A cionista mozgalom gyengeségének oka többek között abban keresendő, hogy a magyarországi zsidóság nem kívánta magát nemzeti alapon meghatározni, hanem ragaszkodott a dualizmus korában általános „magyar nemzetiségű, zsidó vallású" önmeghatározáshoz. A neológiához tartozók nemzeti, míg az ortodoxiát követők vallási alapon határozták meg az identitásukat. Ebbe nem fért bele a zsidó, mint önálló nemzetiség gondolata, noha ennek felvetésével a cionisták már 1918 őszén, a Nemzeti Tanácshoz intézett levelükben is kísérletet tettek. A mozgalom gyengeségének másik oka a cionista irányzatok közötti megosztottság volt. A vezető szerepet az úgynevezett általános, vagy klál cionisták vitték, míg a revizionista (Bétár), vallásos (Mizrahi) és szocialista (pl. Hasomér Hácáir) csoportok viszonylag kis létszámúak voltak. Minden irányzat rendelkezett ifjúsági csoportokkal is. Az általános cionista vezetés utánpótlását és az 1930-as végétől magát a vezetést is, a Makkabea ifjúsági körből kikerülő személyek adták. Közülük is kiemelkedik Komoly Ottó, aki a közölt dokumentum szerzőjeként is él az emlékezetben, noha az állásfoglalást, mint a Magyar Cionista Szövetség egységes véleményét jelentette meg a mozgalom. A magyarországi cionista vezetés nem mindenkit akart kivándoroltatni, tisztában voltak vele, hogy elsősorban a fiatalok azok, akiket meg kell győzni. Látták azt is, hogy a palesztinai zsidó közösségnek (jisuv) is elsősorban a fiatal, erős és országépítő potenciállal rendelkezőkre van szüksége. Ahogyan az állásfoglalásból is kitűnik, a magyarországi cionisták viszonylag reális képpel rendelkeztek az Erec Iszraelben fennálló helyzetről, viszonyokról, nehézségekről és kihívásokról.

Joggal merül fel az a kérdés, hogy magyarországi zsidóság miért nem hallgatott erre a felhívásra? Egyrészt emlékeztetnünk kell arra, amit már fentebb kifejtettünk, hogy a magyar zsidóság lojális volt a magyar államhoz, megbízott az ország vezetőiben. Annyira igaz ez, hogy a magyar zsidóság vezetői, köztük Stern Samu és Chorin Ferenc, számos esetben tárgyaltak a magyar kormány tagjaival vagy éppen magával a kormányzóval, Horthy Miklóssal is. Másrészről a cionista mozgalom súlya igen kicsi volt a magyar zsidóság körében, köszönhetően a neológ csoport nagyságának és a közösség társadalomba való beágyazottságának. Érdekes összehasonlítani ezt a tényt Lengyelországgal, ahol a zsidóság többsége nem asszimilálódott, így a cionista mozgalom is sokkal erősebb volt, mint Magyarországon. A kivándorlás kis létszámú volt, hiszen a Cionista Kongresszus a befizetett tagdíjak (amelyet az adott országban élő és a cionista mozgalmakban résztvevők fizettek, ez volt az úgynevezett sékel) alapján állapították az úgynevezett certifikátok, a Brit Mandátum Területre való bevándorlást és letelepedést engedélyező vízumok számát. Harmadrészt ne felejtsük el azt, hogy a zsidóellenes törvénykezést követő tragédiának (megbélyegzés, gettó, deportálás, tömeges kiirtás) nem volt történelmi előzménye, azaz nem volt olyan tapasztalat és ismeret, amivel mi több mint hetven évvel a holokauszt után már rendelkezünk. A kor embere - zsidók és nem zsidók - el sem tudták képzelni egy olyan népirtó politika megvalósulását Európában, amely egy nép teljes megsemmisítésére törekszik. Erre utal a dokumentumban a német Zentralverein és az osztrák Union der Oesterreichischen Juden említése, amelyek a német illetve az osztrák zsidóságot szövetségi formában képviselték a náci állam felé. Tulajdonképpen olyan zsidó szövetségek voltak, amelyeknek a feladata a zsidóság és az állam közötti közvetítés volt. Mivel 1938-ban a náci politikai elsősorban a zsidók Európából való kivándorlását célozta meg (Lásd Adolf Eichmann tevékenységét Bécsben, majd egy ével később Prágában, de akár az 1940-ben kidolgozás alatt álló Madagaszkár tervet is idesorolhatjuk), ezért a cionistáknak, akik ad absurdum szintén ezt akarták, működő modellnek tűnt a tárgyalásos kivándorlás politikája.

Térjünk vissza a dokumentum születésének körülményeire. Az 1930-as évek végére a kirekesztő állami politika lassú folyamata felgyorsíthatónak tűnt a kirekesztő törvénykezés által, amely egyre inkább ellehetetlenítette a magyar zsidóságot. Amikor 1938-ban megszületett Magyarországon az első zsidóellenes törvény, a magyarországi közélet és zsidóság reakciói különbözőek voltak. 56 magyar értelmiségi, köztük Móricz Zsigmond és Bartók Béla, nyílt levélben tiltakoztak a kirekesztés ellen. A Magyar Cionista Szövetség, amelynek működését a magyar belügyminisztérium csupán 1927-ben hagyta jóvá, egy programfüzetet adott ki „A zsidóság új útja" címmel, amelyben radikális változást irányzott elő a magyarországi zsidóságnak. Az alábbiakban ezt a dokumentumot közöljük.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.Tovább

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.Tovább

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő