Kirekesztett beolvadás

A cionisták válasza az első zsidótörvényre

„Bizonyos az, hogy a magyar zsidóság egyes, igen széles rétegei számára […] a kivándorlás nem jelenthet gyakorlati megoldást. […] De a fiatalabb generációval kapcsolatban is megfontolandó: vajjon helyes-e, szabad-e a pánik-hangulatban levő tömegeket a nagyvilágba kiengedni? Bizonyos, hogy nem szabad. Kell és a magyar zsidóság erőfeszítése kétségkívül meg is fogja találni azokat az eszközöket, amelyekkel a változott tendenciák dacára életlehetőség nyílik olyan széles rétegek számára, amelyek ma a legnagyobb bizonytalanságban néznek a jövő elé.”

Bevezető

Annak ellenére, hogy a politikai cionizmus atyja, a modern Izrael Állam „cégalapítója", Herzl Tivadar Budapesten született, a cionista mozgalom Magyarországon nem ért el áttörést a 20. század első felében. A magyar kormányok antiszemita politikája és különösen az első zsidóellenes törvény 1938-ban igazolta azt, amit a cionisták folyamatosan hangsúlyoztak: a beolvadás (asszimiláció) nem fogja megoldani az antiszemitizmus kérdést. A Magyar Cionista Szövetség 1938-ban, az első zsidóellenes törvényre válaszként A magyar zsidóság új útja címmel egy füzetet adott ki.

Elsőként azt a történelmi helyzetet kívánjuk felrajzolni, ami megváltoztatta a magyar állam viszonyulását izraelita vallású állampolgáraihoz. A kiegyezést követően beteljesedett az a közel félévszázados folyamat, amelynek a célja a magyarországi zsidóság emancipációja, egyenjogúsítása volt. Már maga a polgári értelemben vett egyenjogúsítás is megosztotta a zsidó közösséget, hiszen az 1868-as kongresszuson vallási értelemben három csoportra szakadt. A neológok teljes mértékben támogatták a beolvadást, míg az ortodox közösség elutasította azt, félve a zsidóság a magyarságban való teljes feloldódásától és megszűnésétől. A két csoport között állt a status quo ante irányzat, amely igyekezett megőrizni a zsidóság arculatát olyannak, amilyen a Jaakov Katz által végleges szakadásnak nevezett kongresszus előtt volt. A magyar állam 1895-ben bevettnek ismert el, receptálta az izraelita vallás mindegyik irányzatát. Ígéretet tett arra, hogy megvédelmezi és támogatja ezeket. A zsidó vallási irányzatok közül az ortodoxoknak az identitása vallási alapú volt, míg a neológoké nemzeti. Ez utóbbiak magukat „Mózes vallású magyarok" néven emlegették. A kettős identitás következtében a magyar zsidókat ambivalencia jellemezte. Ebből sokaknál egy fajta identitásválság, önbírálat, sok esetben öngyűlölet született. A magyar államhoz való hozzáállásukat a következők jellemezték: A patriotizmus, hazafiság és hazaszeretet, különösen a neológoknál, meghatározó erejű volt. Ez a hozzáállás a korszakot lezáró krízisben, az első világháborúban azt eredményezte, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb arányban szenvedett veszteségeket a fronton, mint amekkora országos aránya volt a lakosságon belül. A zsidó irányzatok mindegyike túlhangsúlyozta az asszimilációt. Mind a neológok, mind az ortodoxok és a status quo ante irányzat esetében is elmondható, hogy az őket egyenjogúsító és vallásukat befogadó magyar államot idealizálták, és feltétel nélkül tisztelték. Ennek bizonyítéka az a töretlen ragaszkodás, amellyel viszonyultak a dualista államhoz. Ezt illusztrálja az uralkodó személyéért és a magyar állam vezetőiért mondott imák beillesztése a napi imarendbe, vagy a kormánypártok támogatása a választásokon, különösen a nemzetiségi többségű területeken. A történelmi Magyarország utolsó népszámlálása során a mintegy 935 ezer fős zsidóság 77%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami azt is jelentette, hogy izraelita vallásúnak, de magyar nemzetiségűnek.

A világháborús vereség azonban olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyben az állam hozzáállása megváltozott a zsidó állampolgárokhoz. A következőkben a változás mikéntjét kívánjuk felvázolni. A három forradalom évét (1918. november - 1919. november: Károlyi Mihály-féle polgári forradalom, Tanácsköztársaság - bolsevik hatalomátvétel, Horthy-féle ellenforradalom) követően a Kelet-Európában gazdaságilag nagyon sikeres és leginkább nyugatiasodott magyarországi zsidó közösséget idegennek és felelősnek tekintették a történelmi Magyarország széthullásáért, amely a trianoni békében állandósult. Egyik oldalról azok a politikusok, akik a zsidó emancipáció hívei voltak (a két háború közötti időszakban ők voltak kevesebben) az asszimiláció folyamatát lezártnak tekintették és a magyarországi zsidóságra, mint homogén egészre tekintettek. Ezzel szemben az új politikai kurzus vezetői és meghatározó ideológusai ezt nem így látták. Horthy Miklós, az újonnan megválasztott kormányzó, az asszimilált zsidókat elfogadta, véleménye szerint az országnak szükségük volt rájuk. Ellenben az ortodoxoktól viszolygott, idegeneknek és károsnak tartotta őket. A fajvédők, akiket Gömbös Gyula reprezentált, nem fogadták el a zsidó asszimilációt, és sürgették a kormányzatot, hogy intézményes megoldást hozzon a kérdésben. A korszak első jelentős miniszterelnöke, Teleki Pál, már mandátuma kezdetén kimondta, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem valósult meg, érdekei nem azonosak a magyarsággal. Kimondható, hogy a magyar állam 1920 után egyoldalúan felmondta a magyar-zsidó együttélést. Ennek első, hivatalos deklarálása a numerus clausus (1920. évi XXV.) törvény volt, amely a nemzetiségi hallgatók részvételét a felsőoktatásban országos arányukhoz kötötte. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a Nemzetgyűlés képviselője módosító indítványának eredményeként a törvény végrehajtási rendelkezésébe bekerült, hogy a törvény végrehajtásakor az izraelitákat nemzetiségnek kell tekinteni. Ez egyben azt is jelentette, hogy a zsidóságot nem vallási, hanem mint nemzeti kisebbségként határozta meg a jog, először a magyar jogalkotás történetében. A következő másfél évtized során a politikai életben folyamatosan jelen voltak olyan hangok, politikusok, csoportok, akik a zsidómentes Magyarország megteremtéséről beszéltek Ezt megvalósítani egyfelől a kivándoroltatás másfelől a tömeges kikeresztelkedés által gondolták. Abban bíztak, hogy egy-két generáció alatt ez megvalósítható. A magyarországi cionista mozgalom viszonylag gyenge volt a 20. század első három évtizedében. Ha számokra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell állapítanunk, hogy az 1903-ban, Pozsonyban hivatalosan is megalakított cionista szervezet a második világháború kitöréséig sem számlált tíz-húszezer főnél többet, ami a nyolcszázezres magyar zsidóságban elenyésző szám. A cionizmus, mint zsidó nacionalizmus, a kezdetektől kritikusan viszonyult a mindenáron asszimilálódni magyar zsidó közgondolkodáshoz. Még az első világháború alatt, a Huszadik Század folyóirat körkérdésére (1916-ban) válaszolva Lukács Leó, a cionista Zsidó Szemle szerkesztője, nagyon kritikus véleményt fogalmazott meg az asszimiláció erőltetéséről. Véleménye szerint, ha a magyarság gazdasági és kulturális szempontból meg fog erősödni, és a hegemóniáját a zsidók nélkül is fenn tudja tartani (a Kárpát-medencében), akkor nyíltan a zsidók ellen fordul majd, és csak akkor fog Magyarországon a zsidókérdés a maga brutalitásában megnyilatkozni. A harmincas években, részben annak köszönhetően, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban és Gömbös Gyula személyében egy korábbi fajvédő volt Magyarország miniszterelnöke, a cionista mozgalom megerősödött. Ekkor kavarta fel a kedélyeket Marton Ernő cionista gondolkodó több munkája, amelyekben radikálisan és világosan rámutatott a neológ ideológiai konstrukció gyenge pontjaira: hibásnak találta a külön magyar zsidó sors hangsúlyozását, hiszen a magyarországi zsidóság az egyetemes zsidóság része, és sorsa annak sorsával azonos. Ebből következett, hogy eltúlzottnak tartotta a keleti és nyugati zsidóság közötti különbségek hangsúlyozását. A neológok által idealizált történelemszemléletet romantikus felfogása miatt is bírálta. Szerinte ezek a téveszmék hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság önismerete nem reális, és válságba is került a húszas-harmincas években. Egy másik cionista gondolkodó, Buk Miklós három utat vázolt a zsidókérdés megoldására: A szocializmus, a liberalizmus és a cionizmus útját. Véleménye szerint a szocializmus sem képes megszüntetni az antiszemitizmus egyik okát, a társadalmi nyomort, a liberalizmus pedig nem képes megvalósítani a teljes asszimilációt, mert erre sosincs elég ideje. Tehát az egyetlen út a cionizmus marad, aminek során a zsidóságnak két módon kell önmagát kirekesztenie: a tényleges kivándorlással, illetve a népi kisebbségként való elismertetés által. Fő feladatként a zsidó nemzeti otthon megteremtését és a galutban (száműzetésben) élő zsidó nép nemzeti öntudatának felélesztését jelölte meg.

A cionista mozgalom hazánkban a fentebb vázolt okok miatt egészen az 1930-as évek végéig nem igazán volt erős. A mintegy 1200 hitközséget magába foglaló magyarországi zsidó közösségek között mindössze 150 cionista csoport működött. A cionista mozgalom gyengeségének oka többek között abban keresendő, hogy a magyarországi zsidóság nem kívánta magát nemzeti alapon meghatározni, hanem ragaszkodott a dualizmus korában általános „magyar nemzetiségű, zsidó vallású" önmeghatározáshoz. A neológiához tartozók nemzeti, míg az ortodoxiát követők vallási alapon határozták meg az identitásukat. Ebbe nem fért bele a zsidó, mint önálló nemzetiség gondolata, noha ennek felvetésével a cionisták már 1918 őszén, a Nemzeti Tanácshoz intézett levelükben is kísérletet tettek. A mozgalom gyengeségének másik oka a cionista irányzatok közötti megosztottság volt. A vezető szerepet az úgynevezett általános, vagy klál cionisták vitték, míg a revizionista (Bétár), vallásos (Mizrahi) és szocialista (pl. Hasomér Hácáir) csoportok viszonylag kis létszámúak voltak. Minden irányzat rendelkezett ifjúsági csoportokkal is. Az általános cionista vezetés utánpótlását és az 1930-as végétől magát a vezetést is, a Makkabea ifjúsági körből kikerülő személyek adták. Közülük is kiemelkedik Komoly Ottó, aki a közölt dokumentum szerzőjeként is él az emlékezetben, noha az állásfoglalást, mint a Magyar Cionista Szövetség egységes véleményét jelentette meg a mozgalom. A magyarországi cionista vezetés nem mindenkit akart kivándoroltatni, tisztában voltak vele, hogy elsősorban a fiatalok azok, akiket meg kell győzni. Látták azt is, hogy a palesztinai zsidó közösségnek (jisuv) is elsősorban a fiatal, erős és országépítő potenciállal rendelkezőkre van szüksége. Ahogyan az állásfoglalásból is kitűnik, a magyarországi cionisták viszonylag reális képpel rendelkeztek az Erec Iszraelben fennálló helyzetről, viszonyokról, nehézségekről és kihívásokról.

Joggal merül fel az a kérdés, hogy magyarországi zsidóság miért nem hallgatott erre a felhívásra? Egyrészt emlékeztetnünk kell arra, amit már fentebb kifejtettünk, hogy a magyar zsidóság lojális volt a magyar államhoz, megbízott az ország vezetőiben. Annyira igaz ez, hogy a magyar zsidóság vezetői, köztük Stern Samu és Chorin Ferenc, számos esetben tárgyaltak a magyar kormány tagjaival vagy éppen magával a kormányzóval, Horthy Miklóssal is. Másrészről a cionista mozgalom súlya igen kicsi volt a magyar zsidóság körében, köszönhetően a neológ csoport nagyságának és a közösség társadalomba való beágyazottságának. Érdekes összehasonlítani ezt a tényt Lengyelországgal, ahol a zsidóság többsége nem asszimilálódott, így a cionista mozgalom is sokkal erősebb volt, mint Magyarországon. A kivándorlás kis létszámú volt, hiszen a Cionista Kongresszus a befizetett tagdíjak (amelyet az adott országban élő és a cionista mozgalmakban résztvevők fizettek, ez volt az úgynevezett sékel) alapján állapították az úgynevezett certifikátok, a Brit Mandátum Területre való bevándorlást és letelepedést engedélyező vízumok számát. Harmadrészt ne felejtsük el azt, hogy a zsidóellenes törvénykezést követő tragédiának (megbélyegzés, gettó, deportálás, tömeges kiirtás) nem volt történelmi előzménye, azaz nem volt olyan tapasztalat és ismeret, amivel mi több mint hetven évvel a holokauszt után már rendelkezünk. A kor embere - zsidók és nem zsidók - el sem tudták képzelni egy olyan népirtó politika megvalósulását Európában, amely egy nép teljes megsemmisítésére törekszik. Erre utal a dokumentumban a német Zentralverein és az osztrák Union der Oesterreichischen Juden említése, amelyek a német illetve az osztrák zsidóságot szövetségi formában képviselték a náci állam felé. Tulajdonképpen olyan zsidó szövetségek voltak, amelyeknek a feladata a zsidóság és az állam közötti közvetítés volt. Mivel 1938-ban a náci politikai elsősorban a zsidók Európából való kivándorlását célozta meg (Lásd Adolf Eichmann tevékenységét Bécsben, majd egy ével később Prágában, de akár az 1940-ben kidolgozás alatt álló Madagaszkár tervet is idesorolhatjuk), ezért a cionistáknak, akik ad absurdum szintén ezt akarták, működő modellnek tűnt a tárgyalásos kivándorlás politikája.

Térjünk vissza a dokumentum születésének körülményeire. Az 1930-as évek végére a kirekesztő állami politika lassú folyamata felgyorsíthatónak tűnt a kirekesztő törvénykezés által, amely egyre inkább ellehetetlenítette a magyar zsidóságot. Amikor 1938-ban megszületett Magyarországon az első zsidóellenes törvény, a magyarországi közélet és zsidóság reakciói különbözőek voltak. 56 magyar értelmiségi, köztük Móricz Zsigmond és Bartók Béla, nyílt levélben tiltakoztak a kirekesztés ellen. A Magyar Cionista Szövetség, amelynek működését a magyar belügyminisztérium csupán 1927-ben hagyta jóvá, egy programfüzetet adott ki „A zsidóság új útja" címmel, amelyben radikális változást irányzott elő a magyarországi zsidóságnak. Az alábbiakban ezt a dokumentumot közöljük.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő