Középiskolás fokon

Megyei állambiztonság a rendszerváltás hajnalán

„»A rendelkezésre álló adatok szerint nevezett személy iskolatársai előtt becsmérelte a kommunistákat, sértő lealacsonyító kifejezésekkel illette az ismert zeneszámok alapján Romániát és a cigányokat.« Még ezen a napon házkutatást tartottak BJ szüleinek a lakásán, amelynek során a rendőrség lefoglalt egy határidőnaplót valamint négy darab A4-es papírt, rajta a CPg és a Mos-oi együttesek néhány dalszövegével.”

Bevezetés

A Komárom Megyei rendőr-főkapitányság állambiztonsági szerve 1988. március elején szerzett tudomást

középiskolai tanuló „ellenséges" megnyilvánulásairól. Március 14-én nyomozást rendeltek el az ügyben, méghozzá a Mint a Belügyminisztérium III/1. (vizsgálati) osztályának küldött távmondatban megfogalmazták: „A rendelkezésre álló adatok szerint nevezett személy iskolatársai előtt becsmérelte a kommunistákat, sértő lealacsonyító kifejezésekkel illette az ismert zeneszámok alapján Még ezen a napon házkutatást tartottak BJ szüleinek a lakásán, amelynek során a rendőrség lefoglalt egy határidőnaplót valamint négy darab A4-es papírt, rajta a CPg és a Mos-oi együttesek néhány

A nyomozást április 12-én zárták le, majd az ügy iratait vádemelési javaslattal megküldték az ügyészségnek. A vizsgáló szervek megállapítása szerint BJ „alaposan gyanúsítható a Btk. 269. § 2. bek.-be ütköző sértő, lealacsonyító kifejezések használatával elkövetett

A városi ügyészség azonban - mint azt az itt közölt határozata mutatja - másként ítélte meg az esetet, és megszüntette a nyomozást, ugyanakkor BJ-t megrovásban részesítette. Az ügyészségi határozat ellen BJ nem élt A nyomozás megszüntetése ellenére a megyei állambiztonsági szerv BJ-t ún. Az itt közölt dokumentumok BJ eredetileg 21-5872 számon nyitott, V-166193 számon irattározott vizsgálati dossziéjából valók.

A rendőrség szerint a középiskolás elsősorban azzal követett el közösséget sértő magatartást, hogy társainak a CPg és a Mos-oi együttes dalszövegeit mutatta meg. Mint ismeretes, az államszocialista rendszer a különböző ifjúsági, zenei szubkultúrákat nem egyszerűen devianciaként, hanem kifejezetten politikai kérdésként kezelte. A pártállam állandó veszélyforrást látott a kontrollja alól kibújni igyekvő „szervezetlen ifjúságban". Különösen veszélyesnek tekintették a hetvenes évek végén Magyarországon is megjelenő punkot és új hullámot, amely demonstratív módon fejezte ki egy autonóm közeg kialakításának igényét, akkor, amikor úgy tűnt, a kultúrpolitikának sikerült a könnyűzenét szabályozott

A rendszer olyannyira veszélyesnek ítélte ezeket az irányzatokat, hogy több együttes ellen büntetőeljárást is indítottak. Ezek közül kétségtelenül a CPg és a Mos-oi elleni vált a legismertebbé. A két együttes tagjai ellen majdnem egy időben folytattak eljárást, melynek eredménye ismert: míg a kommunista- és szovjetellenes punk-együttes tagjait (egy kivétellel) 2-2 évi letöltendő börtönbüntetésre ítélték, addig a szövegeikben az antikommunizmust cigány-, arab- és románellenességgel vegyítő skinhead Mos-oi tagjai csupán

A fiatalok kilátástalanságát, perspektíva nélküliségét megszólaltató, mindent tagadó, vad dühöt kifejező zenekarok elleni fellépés ráadásul a társadalom legnagyobb részének támogatására is számíthatott, hiszen ezt a zenéjüket és a dalszövegeiket nemcsak a rendszer tartotta botrányosnak, hanem minden „normális" ember is. A hivatalos kultúrpolitika ki is használta ezt, és az egész szubkultúrát „szennyhullámnak", fasisztának bélyegezte. Ennek egyik eszköze volt a CPg és a Mos-oi összemosása, és az előbbinek „cigánypusztító galeriként" való magyarázása, ami azért volt hazugság, mert a CPg-nek egyetlen ilyen dalszövege sem volt. Az összemosás egyik eszköze volt, hogy a két együttest egymás mellett emlegették - így tett a Komárom megyei állambiztonság képviselője is a BJ osztályában tartott osztályfőnöki órán.

A BJ-nál lefoglalt dalszövegek persze arra is rámutatnak, hogy a két együttes dalszövegei a fiatalok között is együtt terjedtek, és ők sem voltak egészen tisztában a kettő közötti különbséggel. Ezzel kapcsolatban elég csak SzA itt közölt tanúkihallgatási jegyzőkönyvére utalni. Ám nem is ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy az együttesekre, ill. a szövegeikre maga a politikai rendőrség hívta fel a fiatalok figyelmét, és BJ csak ezek után mutatta azt meg az érdeklődő osztálytársainak. A rendőrség, sőt még a nyomozást megszüntető ügyészség szerint is, BJ ezzel bűncselekményt követett el. A képtelenség ebben csak az, hogy ezeknek a szövegeknek egy része ekkorra már nyilvánosságot kapott, méghozzá legálisan, a korszak rock életének fő irányítója, Erdős Péter jóvoltából. A Felszólalás a szennyhullám ügyében című elhíresült írásában ugyanis idézte a CPg „Erdős Péter" valamint a Mos-oi

Friderikusz Sándor 1987-ben megjelent interjúkötete - amelyre egyébként az ebben az ügyben meghallgatott egyik tanú is hivatkozik - tartalmazta az Erdős Péter és Sebők János közötti „bokszmeccs" írásos változatát, amely során Erdős az újnáci tendenciák bizonyítékaként ugyancsak [popup title="idézte a két szöveget." format="Default click" activate="click" close text="Friderikusz Sándor: Szigorúan nyilvános. Nyíltszíni interjúk és viták gyűjteménye. [Budapest,] szerzői kiadás, 1987. 147."] (Megjegyzem, hogy utóbbi esetben a Mos-oi együttes nevét nem említette, így - gyaníthatóan tudatosan - csak a CPg neve került negatív kontextusba.)

A politikai nyomozók szerint BJ nemcsak a Mos-oi együttes dalszövegeinek a mutogatásával, hanem más módon is rágalmazó kijelentéseket tett Romániára. Mint az itt közölt dokumentumokból kiderül, BJ ezt azzal követte el, hogy többször szóba hozta a romániai magyarok helyzetét, amelyről személyes ismeretei is voltak. Ezek a „vádak" 1988 elején azért voltak különösen abszurdak, mert az erdélyi magyarok elnyomása ekkor már általános beszédtéma volt - erre az itt közölt iratok is utalnak. Ismert volt az a támadássorozat, amelyet a román vezetés indított a háromkötetes Erdély-történet ürügyén Magyarország ellen. Ezzel kapcsolatban a magyar kormány és az MTA nyilatkozatban utasította vissza a román vádakat. Az sem volt titok, hogy a nyolcvanas évek második felében évről-évre mind több romániai magyar menekült érkezik az országba, akiknek a megsegítésére 1988 februárjában tárcaközi bizottságot hozott létre a magyar kormány. Már folyt a BJ elleni eljárás, amikor Ceausescu bejelentette, hogy a településszerkezet-átalakítási program keretében tíz év alatt közel kétezer falut számolnak föl. A magyar falvak megsemmisítésének terve ellen már a hazai hivatalosság (többek között a KISZ és a SZOT, majd az Országgyűlés) is tiltakozását fejezte ki, mire válaszul a román vezetés bezárta a kolozsvári magyar főkonzulátust. 1988 júniusában pedig már 70-80 ezren tüntettek a Hősök terén a romániai falurombolás ellen.

Magyarországra is eljutott az 1987. novemberi brassói munkásfelkelés híre, amelyet csak katonai erő bevetésével tudtak leverni. A magyar értelmiség 1988. január 1-én nyilatkozatban ítélte el a Ceausescu-rendszert, és biztosította szolidaritásáról a diktatúra ellen küzdőket. Február 1-én a budapesti román nagykövetségnél került sor

A BJ ügyében keletkezett iratok tanúsága szerint ennek a híre Tatabányára is elért, és beszédtéma volt a diákok között. A főváros közelsége folytán értesülhettek az 1987. június 16-i és október 23-i ellenzéki megmozdulásokról is, feltehetően ezért mondhatta társainak BJ, hogy március 15-én még nagyobb tüntetésre kerül majd sor. Az állambiztonsági szervek is így gondolhatták, hiszen márciusban számos ellenzéki személy lakásán tartottak házkutatást, az ünnep reggelén pedig több ismert ellenzéki vezetőt is preventív őrizetbe vettek. Magát a tüntetést - amelyen 10-15 ezer ember vett részt - azonban

Az ügy dokumentumai arra is utalnak, hogy 1988 elején már általános volt az elégedetlenség: „a buszon és az utcán járva hallom, hogy az emberek mennyire el vannak keseredve" - vallotta BJ a kihallgatása alkalmával. A társadalom többségének persze nem lehetett pontos képe az ország valós gazdasági helyzetéről, az eladósodás mértékéről, az államháztartás hiányáról, ám a kedvezőtlen helyzet következményeit egyre inkább

1987-ben megállt a reálbérek növekedése, miközben az árak egyre inkább emelkedtek. (Ennek üteme olyannyira gyors volt, hogy éppen BJ ügyével egy időben, 1988 áprilisában eltörölték az áremelések bejelentésének kötelezettségét.) A munkanélküliség „hivatalos" elismeréseként 1987 nyarán bevezették a „közhasznú munkát", 1988 elején a fővárosban foglalkoztatás-szervező bizottság alakult abból a célból, hogy a munkanélkülivé vált dolgozóknak segítséget nyújtson az álláskeresésben, majd ősszel a kormány bejelentette a munkanélküli segély bevezetését. Komárom megyét különösen érzékenyen érintette, hogy 1988. februárjában Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes bejelentette több, veszteségesen működő szénbányát - közte a Tatabányai Szénbányák Vállalat több bányaüzemét is - szanálnak. Ez év nyarán már a SZOT is bírálta a kormányt a dolgozókat sújtó ár- és kamatemelések miatt, majd augusztusban a mecseki bányavidéken sztrájkra is sor került.

Az ügyben keletkezett dokumentumokat 20 év távlatából olvasók számára persze könnyű - így utólag - az időszak történéseit a rendszerváltás előtörténeteként, vagy magának a rendszerváltás folyamatának a részeként értelmezni. A tüntetések sorozata, az „alternatívnak", majd ellenzékinek nevezett szervezetek alakulása (BJ ügyének kezdete és lezárása között alakult meg pl. a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Szabad Kezdeményezések Hálózata) ugyan már a kortársak számára is a rendszer puhulásának, lassú eróziójának a tünete volt, ám mindezek a történések csak később váltak egy belőlük megkonstruált rendszerváltozás-történet részeivé.

1988 tehát csak 1990 felől nézve szemlélhető a rendszerváltás hajnalának. Ám éppen ez a nézőpont, az időbeli távlat eredményeként válik szembeötlővé bizonyos szavak, kifejezések jelentésének átalakulása, egyesek szinte teljes kiüresedése. Utólag már-már komikus, hogy a nyomozást megszüntető határozat indoklásában többek között az szerepel, hogy BJ fiatal kora miatt tévesen használ fogalmakat, pl. reform helyett rendszerváltozást. 1987-1988-ban a közbeszéd talán leginkább használt kifejezése volt a reform: „Kádáréktól a lakitelkieken és a reformközgazdászokon át a kemény ellenzékig mindenki csak ezt a szót használta, ugyanakkor a maga jelentéskülönbözőségében végül is

A hatalom és annak politikai rendőrsége persze ekkor még hallani sem akart rendszerváltozásról, a reformok az államszocialista rendszer megerősítését és megmentését célozták - mind kevesebb sikerrel.

Alig több mint másfél év múltán az állampárti reformátorok olvasatában minden megváltozott: a 25 éve tartó permanens reformidőszak szinte szervesen nőtt bele a rendszerváltásba, sőt, elsősorban a pártállami reformok (és a párton belüli és kívüli reformértelmiségiek) biztosították az

A rendszermentő reformok története tehát mégsem vált kudarctörténetté, hanem - a reformerek minden akkori elképzelése ellenére - az egész rendszerváltás előkészítőjévé és előzményévé magasztosultak. Innen nézve BJ - feltehetően éppen fiatal korából fakadóan - sokkal inkább felismerte az idők szelét, mint a megyei rendőrség állambiztonsági szerve.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő