Magyarországi német egyesületalapítás Trianon után

„Azután a német birodalomra és Ausztriára való figyelemből is szükségesnek tartja a magyarországi németség nyelvi és kulturális jogainak respektálását. Hatalmi téren a németség ma nem számít, s talán sokáig nem fog számítani. A magyar külpolitikát nem is lehet egyoldalúan a németségre építeni, de ha már más nemzeteknek határozott támogatásával nem dicsekedhetünk, és azoktól egyelőre az ország integritásának helyreállítását nem várhatjuk, a németeket nem szabad ellenségünkké tennünk."

2.

Csernoch János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek válaszlevele Bethlen István miniszterelnöknek

 

Bizalmas!

 

Nagyméltóságú Gróf Bethlen István miniszterelnök úr, Budapest

 

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr, Kegyelmes Uram!

 

A hazai német Bleyer Jakab egyetemi tanár és nyug. miniszter úr által tervezett német kultúregyesület ügyében Excellentiádnak bizalmasan közölt intencióit nagyon helyeslem. Bleyer Jakabot becsületes szándékú embernek tartom. Többször volt alkalmam vele hosszabb eszmecserét folytatni. Gondolkodásának világossága, tapasztalatokon nyugvó szilárd elvei, kétségtelen hazafiassága - minden erős német népszeretete és a német kultúráért lelkesedése mellett - megnyugtató hatással voltak rám. Bleyer nem pángermán a szónak államegységi és hatalmi értelmében, hanem a régi német állami megosztottság mellett a németség kulturális hivatásában látja a németség jövőjét. Meggyőződéssel hirdeti, hogy a németség soha nem alkothat egységes államot, hanem mert a különböző államokban lakó németeknek a népi sajátosságaik és fejlett kultúrájuk megőrzése mellett őszintén és minden hátsó gondolat nélkül kell államához ragaszkodnia. Német szempontból is a történelmi Magyarország meggyőződéses híve. Az elszakadt országrészek németségében ápolja a magyar hazához való visszavágyódást. S hogy ez a munkája minél sikeresebb legyen, azért sürgeti a magyarországi németség nyelvének és kultúrájának kímélését és fejlesztését. Attól fél, hogy az elszakadt országrészek németsége megnyugszik a sorsában, és megfeledkezik Magyarországról, ha új államaiban több a nemzetiségi fejlődés lehetősége, mint Magyarországon. Azután a német birodalomra és Ausztriára való figyelemből is szükségesnek tartja a magyarországi németség nyelvi és kulturális jogainak respektálását. Hatalmi téren a németség ma nem számít, s talán sokáig nem fog számítani. A magyar külpolitikát nem is lehet egyoldalúan a németségre építeni, de ha már más nemzeteknek határozott támogatásával nem dicsekedhetünk, és azoktól egyelőre az ország integritásának helyreállítását nem várhatjuk, a németeket nem szabad ellenségünkké tennünk. Pedig a németek a hatalmas császárság megdőlése után a német államokon kívül élő németségre jobban figyelnek, mint azelőtt s barátságuk olyan állam iránt, amely a német lakosok nyelvi és kulturális szabadságát nem tiszteli, nem remélhető.

Végül a német népek általános közvéleménye is követeli ma a kisebbségek jogainak tiszteletét. Ezen érvek elől nem lehet elzárkózni. Azért helyeslem Excellenciádnak és a magyar kormánynak bölcs álláspontját, amely az ország egyes rétegeinek ellenzése dacára is a német kisebbség védelmét veszi programjába.

Azonban természetesnek tartom, hogy a kisebbségek szabadsága nem veszélyeztetheti az államot és a közérdeket. Nem szabad megengedni, hogy a németség a magyaroktól elkülönüljön és azoktól független vagy velük ellentétes politikát űzzön. Hiszem ugyan, hogy a németség útjai nem térhetnek el a magyarság útjától, de azért a kellő óvatossági rendszabályoktól nem tekinthetünk el. Különösen arra kell ügyelni, hogy a német intelligencia a magyarokkal együtt nevelődjék, és a magyar történelem és kultúra gondolatvilágába behatoljon, amit Bleyer is hangsúlyoz.

Igen praktikus megoldás lesz, ha a német közművelődési egyesületbe hazai közéletünk német származású és a német néppel foglalkozó, de egyébként kétségtelenül magyar érzésű kiválóságai belépnek.

Ily irányban érvényesíteni fogom befolyásomat az egyházi férfiak körében. Bizalmasan ajánlani fogom a belépést egyéb püspököknek és a püspöki kar útján a német hívek plébánosainak s a saját egyházmegyémben a németekkel foglalkozó papjaimnak. Hazafias papságunk biztosíték lesz arra, hogy a kultúregylet minden túlzástól óvakodjék. Egyébként a magyar szempontból teljesen megbízható papság bevonása Bleyernek is szándéka, akinek nyílt és férfias egyénisége nem keresi a megbúvást és a titkos utakat. Egyházi szempontból egyenesen szükségesnek tartom, hogy a papság a nemzeti kisebbség kérdésében népének vezére maradjon, mert különben a lelkipásztori munkát gátló gyanakvás ékelődik be a pap és a nép közé, ami egyes helyeken - sajnos - már most is tapasztalható. Mindenesetre kérem Excellenciádat a közigazgatási hatóságok erélyes utasítására, hogy a papság becsületes törekvéseit rövidlátó és kicsinyes történésekkel ne keresztezze és a kormány jól átgondolt terveit meg ne hiúsítsa. Soron kívül figyelmeztesse a honvédségnek megfigyelő osztagait, hogy több megértéssel figyeljék meg a papság [olvashatatlan mondat]

 

Fogadja

 

Esztergom, 1924. március 4.

 

Csernoch

 

Jelzet: Prímási Levéltár Esztergom (PLE) - Cat. 46. - 751/1924. - Egyházkormányzati iratok

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő