Negyedszázaddal később 1981-es történelmi visszatekintés 1956-ra

Mi itt Magyarországon nemegyszer visszatérünk annak az útnak az elemzéséhez, amelyet 1956 óta megtettünk. Jelen pillanatban a központi kérdést számunkra a gazdasági problémák jelentik, amelyek az 1974-es olajárrobbanás után jelentkeztek. Magyarország éppen akkor szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Amikor most akarunk annyit vásárolni külföldön, mint 1974-ben, akkor ehhez húsz százalékkal növelnünk kell az exportunkat. Eleinte, 1976-ig nem ismertük fel ezt a tendenciát, de már akkor is eljutottunk arra a következtetésre, hogy fékeznünk kell a fejlődés ütemét.

Bevezetés

1981 márciusában hivatalos látogatásra Budapestre érkezett Stanislaw Kania, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára. A lengyel pártvezető elsősorban azért jött, hogy tanácsokat kérjen Kádár Jánostól, miként lehetne kivezetni a válságból az 1970-es évek végére gazdaságilag és politikailag egyaránt csődbe jutott kommunista Lengyelországot. Ráadásul az 1980-as nyári sztrájkok nyomán megalakult, és Lech Walesa vezetésével egy éven belül közel tízmilliósra duzzadt Szolidaritás szakszervezet folyamatosan arra kényszerítette a LEMP-et, hogy a hatalom bizonyos szeleteit ossza meg a társadalommal. Kania helyzetét nehezítette az is, hogy a Szovjetunió és a többi szocialista ország - Magyarországot és Romániát kivéve - állandó nyomást gyakorolt a lengyel testvérpárt vezetésére, hogy az mihamarabb s bármilyen eszközzel tegyen rendet. Ugyanekkor Varsóban a szocialista tábor virágzó mintaállamaként tekintettek Magyarországra, amelynek első számú vezetője - a lengyelek szerint legalábbis - az 1956-os megrázkódtatás után ügyes politikával úrrá lett a nehézségeken, és rendszerét mind külföldön, mind odahaza elfogadtatta. Kania és társai valóban szívesen megvalósították volna a "kádári vezetési és politikai stílust". (Az 1980-81-es lengyel válság részletes leírását, illetve Kádár és az MSZMP álláspontját az akkori lengyel eseményekről lásd: Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. ArchivNet, II. évf. 1. szám /2002. jan./.)

Egyébként 1956-ban a Visztula mentén is jelentős események történtek, amelyek nyomán - Moszkva kezdeti ellenkezésének dacára - októberben Wladyslaw Gomulka lett a lengyel párt vezetője. Ő képesnek bizonyult arra, hogy lecsillapítsa a robbanással fenyegető feszültséget országában. Mindazonáltal tizennégy évvel később, 1970 decemberében leváltották őt, mivel tűzparancsot adott ki az áremelések ellen tüntető fegyvertelen tengermelléki munkásokra. Helyét Edward Gierek vette át, aki tízéves fényűző országlás után, 1980 szeptemberében szintén távozni kényszerült.

A Kaniával folytatott tárgyalásokon Kádárnak lehetősége nyílt arra, hogy egyfajta összegzést adjon lengyel partnerének a huszonöt évvel korábbi magyar eseményekről, s elmondja, mit is tett az MSZMP az "ellenforradalom" leverése után, hatalma megszilárdítása és az ún. "szocialista konszolidáció" véghezvitele érdekében. Mint látni fogjuk, beszámolója gyakran nem felel meg a történeti hitelesség kategóriáinak, mindez azonban jól jellemzi magát az elbeszélőt.

Kádár önkéntelenül is párhuzamokat vont az 1956-os magyarországi és az 1980-81-es lengyelországi állapotok között - összevetette az azonosságokat és az eltéréseket -, s igyekezett olyan párhuzamokat is keresni, amelyek azt sugallták, hogy a lengyel vezetés bizton számíthat tömegtámogatásra, ha elszánja magát a "határozott cselekvésre". Ez utóbbiak közé tartozik az 1957. május 1-jei budapesti felvonulás megemlítése, amelyre a magyar pártvezető a tárgyalások után egy héttel, az MSZMP Központi Bizottságának március 26-i ülésén is visszatért - a maga sajátos megközelítésében. Elmondása szerint - bár csak fél év telt el a forradalom vérbefojtása óta - közel félmillió ember jelent meg a Hősök terén, hogy "hitet tegyen a szocialista eszme és rendszerünk mellett, és kifejezze, kész részt vállalni a társadalmi konszolidációért indított harcból". Annak ellenére gyűlt össze ekkora tömeg, hogy "oda csak egyénileg jöhettek az emberek, nem vonulhatott fel se csoport, se üzem, semmilyen szervezett kollektíva", mert az MSZMP vezetése azt akarta látni, "hányan jönnek el önszántukból". Ezután így folytatta: "Ezzel szemben az ötvenhatos események idején a legnagyobb tömeg, amelyet az ellenforradalmi lázítók, hőzöngők meg tudtak mozgatni, a Kossuth téren gyűlt össze, meg a Bem téren; az egyiken elférnek háromezren, a másikon meg talán nyolcezren. Akkora tömeget, amelyet újjászervezett pártunk hívó szava vonzott, képtelenek lettek volna bármilyen jelszóval, szervezéssel megmozgatni, egybegyűjteni. Mélyen meg vagyok győződve, hogy a mai Lengyelországban is a szocializmus hívei vannak többségben." (MOL, 288. fond, 12/217 ő. e.)

Kádár két órán keresztül elevenítette fel élményeit és adta át tapasztalatait Kaniának. Aztán a látogatás véget ért, a lengyel pártvezető hazatért, s fél év múlva leváltották, mert nem volt hajlandó erőszakkal felszámolni a válságot. Helyére az 1981 februárjától a miniszterelnöki posztot is betöltő Wojciech Jaruzelski tábornok került, aki december 13-án bevezette a hadiállapotot. Ő is számított a magyar vezetés tanácsaira - amelyeket azonnal és bőségesen meg is kapott -, de nem tudott többet hasznosítani belőlük, mint elődje.

A kádári tapasztalatokat ugyanis nem lehetett mindent megoldó receptként átültetni az 1980-as évek Lengyelországába, éppen azért, mert 1956 óta egy negyedszázad eltelt, és a világ azalatt nagyot változott.

Az 1981 márciusában, Budapesten lezajlott Kádár-Kania megbeszélésekről a lengyel fél által készített jegyzőkönyvre a varsói Újkori Iratok Levéltárában bukkantam rá, a dokumentum jelzete: Archiwum Akt Nowych, KC PZPR, 1822, s. 78-91.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő