Aki nem állt fel dicsőíteni Sztálint

„Gáspár elvtárs a kongresszusra teljesen készületlenül jött ki. […] Amikor a Szovjetunió és a népi demokráciák, de még a nyugati küldöttek referátuma is érdekes, tartalmas és kielégítő volt, elvárható lett volna, hogy a világ minden részéből összesereglett küldöttek a magyar népi demokrácia szállítómunkásainak mai helyzetéről valamit megtudjanak. Gáspár elvtárs felszólalása előtt öt perccel kezdte összetákolni beszédét, és az bizony semmi lényegesebbet nem tartalmazott.”

Bevezetés

Az alábbi történet a magyar kiemelt pártkáderek némelyikének rátartiságáról és beképzeltségéről, illetve egy lengyel asszony hétköznapi bátorságról szól 1950-ből.

Az év őszén Varsóban tartotta kongresszusát egy szovjet szatellit-szervezet, a Szállítómunkások Nemzetközi Szövetsége, ahová Magyarországról Gáspár Sándor volt hivatalos. Az elkövetkezendő évtizedekben többek között a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága tagjaként (1962-88), s ezzel egyidejűleg a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkáraként majd elnökeként (1965-88), illetve a szovjet irányítás alatt működő Szakszervezeti Világszövetség elnökeként (1978-88) is tevékenykedő Gáspár a tárgyalt időszakban a Magyar Szállítómunkások Szakszervezetének főtitkára volt, s ebbéli minőségében kellett beszédet mondania a varsói konferencián.

A lengyel fővárosba való megérkezése után hamarosan konfliktusba keveredett Varjas Miklóssal, a Magyar Távirati Iroda varsói tudósítójával, aki erről feljegyzést készített Szántó Béla varsói magyar követ részére. Szántó régi illegális kommunista volt, 1918-ban részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában, majd a Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos, illetve a magyar Vörös Hadsereg egyik szervezője. Később a Szovjetunióba emigrált, ahol a Szakszervezeti Internacionáléban és a Kommunista Internacionáléban tevékenykedett, valamint 1932-től 1938-ig a Nehézipari Népbiztosság Állami Tudományos Könyvtárának igazgatója Moszkvában. A második világháború kitörése után a moszkvai magyar rádiónál és a Szovjet Tájékoztató Irodánál dolgozott. 1946-ban tért vissza Magyarországra, egy év múltán a belgrádi magyar követség élére nevezték ki, majd 1948-tól - egészen 1951 nyarán bekövetkezett haláláig - a varsói magyar diplomáciai képviseletet vezette.

Szántó Varjas feljegyzését az ügyről készített saját jelentésével együtt továbbította a budapesti Külügyminisztérium illetékes főosztályára, ami onnan eljutott a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjaihoz is.

A két dokumentumban leírt események végül is semmilyen következménnyel nem jártak. Sem Gáspárra nézve, akinek a kongresszuson elmondott felszólalása valóban "nem ütötte meg a kívánt mértéket", s ezért beszéde "rendkívül kínos volt a népi demokráciák" és a szovjetek számára, sem pedig - ami sokkal lényegesebb - a tolmács, Barbara Czerwinska tekintetében, aki megmutatta, hogy a sztálini időszakban is voltak gerinces és bátor emberek. Czerwinska asszonyról érdemes tudni, hogy 1939 őszén lengyel menekültként került Magyarországra, s rövidesen az id. Antall József által vezetett Menekültügyi Hivatalban kapott állást, egyfajta összekötőként működött a hivatal és a lengyel menekültek között. 1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta Budapesten, és egy németországi koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945 kora tavaszán szabadult. 1948-ban települt vissza Lengyelországba, magyar tolmácsként is fordítóként dolgozott. 1956-ban aktív szerepelt vállalt a magyar forradalom megsegítésére irányuló nagyszabású önkéntes lengyel társadalmi segélyakcióban. Barbara asszony mai is kitűnő egészségnek örvend, és nagyon szereti a magyarokat.

A két dokumentum feltalálási helye és jelzete:
MOL Külügyi Levéltár LENGYELORSZÁG Tük XIX-J-1-j 20. doboz 27/d 001617/1950 sz.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő