Negyedszázaddal később 1981-es történelmi visszatekintés 1956-ra

Mi itt Magyarországon nemegyszer visszatérünk annak az útnak az elemzéséhez, amelyet 1956 óta megtettünk. Jelen pillanatban a központi kérdést számunkra a gazdasági problémák jelentik, amelyek az 1974-es olajárrobbanás után jelentkeztek. Magyarország éppen akkor szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Amikor most akarunk annyit vásárolni külföldön, mint 1974-ben, akkor ehhez húsz százalékkal növelnünk kell az exportunkat. Eleinte, 1976-ig nem ismertük fel ezt a tendenciát, de már akkor is eljutottunk arra a következtetésre, hogy fékeznünk kell a fejlődés ütemét.

Forrás 

Tájékoztató
Stanislaw Kania elvtársnak Kádár János elvtárssal folytatott megbeszéléseiről
Budapest, 1981. március 19.

A találkozó, amely az MSZMP KB székházában kezdődött, 11 órától 16.30-ig tartott. /A megbeszélések ebédszünet utáni második része egy rózsadombi villában volt./

Kádár János mint házigazda leszögezte, hogy ő maga, de az MSZMP vezetése is élénken érdeklődik a lengyelországi helyzet alakulása iránt. Jó dolog volt, jelentette ki, hogy előzőleg Emil Wojtaszek és Tadeusz Grabski elvtársak látogatást tettek nálunk [1980 szeptemberében, illetve novemberében], mivel a velük folytatott megbeszélések lehetővé tették számunkra, hogy jobban megismerjük a lengyel problémákat. Ezekről a tárgyalásokról beszámolót készítettünk Központi Bizottságunknak is. Örülünk, Kania elvtárs, hogy ellátogatott Prágába és Berlinbe. Szándékaink szerint a mai megbeszélésekről is beszámolót készítünk az MSZMP Politikai Bizottságának legközelebbi ülésére. Pártunk vezetése nagyon jól fogadta a mára tervezett találkozó hírét. Örülök, hogy eljött Budapestre, Stanislaw elvtárs, és pártunk vezetése nevében kifejezem ez iránti megelégedésemet.

Ezt követően Stanislaw Kania elvtárs jellemezte a Lengyelországban és a lengyel pártban uralkodó helyzetet, és szólt a válság megoldását célzó, már végrehajtott, illetve tervezett lépésekről.

Kádár János elvtárs:

Szeretném megköszönni őszinte beszámolóját, és a magam részéről tájékoztatni óhajtom Önt országom helyzetéről, valamint kapcsolódnék az Ön által érintett kérdések némelyikéhez.

Még mielőtt azonban rátérnék erre, szeretném hangsúlyozni, hogy nagyra értékelem a testvérpártok közötti tapasztalatcserét. A mi pártunk jelszava ugyanis az, hogy mindent hasznosítani kell, ami a mi körülményeink között alkalmazható. Természetesen tudjuk, hogy nem lehet sablonok szerint dolgozni, és más pártok legjobb tapasztalatait sem lehet egy az egyben lemásolni, hanem azokat inkább az adott ország konkrét feltételeihez kell igazítani. Mi itt Magyarországon nemegyszer visszatérünk annak az útnak az elemzéséhez, amelyet 1956 óta megtettünk. Jelen pillanatban a központi kérdést számunkra a gazdasági problémák jelentik, amelyek az 1974-es olajárrobbanás után jelentkeztek. Magyarország éppen akkor szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Amikor most akarunk annyit vásárolni külföldön, mint 1974-ben, akkor ehhez húsz százalékkal növelnünk kell az exportunkat. Eleinte, 1976-ig nem ismertük fel ezt a tendenciát, de már akkor is eljutottunk arra a következtetésre, hogy fékeznünk kell a fejlődés ütemét. Ez abból a tényből következik, hogy éves nemzeti össztermékünk ötven százaléka importból származik. Ez az export szisztematikus növelésére szorít bennünket - tekintettel a saját szükségleteinkre, de az adósságtörlesztés kényszerűsége miatt is. Ugyanakkor termékeink nem tökéletesek és nem mindig versenyképesek. Ezért a nyugati piacokon nehézségeink vannak az eladással. Arra kényszerültünk, hogy visszafogjuk a beruházásokat, valamint az életszínvonal emelését. 1980-ra az életszínvonal egy százalékos emelését terveztük, de végeredményben - különböző okoknál fogva - még ezt sem értük el, nagy nehezen sikerült megtartunk az előző évi szintet. Idén hasonló a helyzet, erre az évre az 1980-as szint megőrzését tűztük ki célul. Problémáink vannak a népgazdaság egyensúlyban tartásával, különösen ami a külkereskedelmet, a belső egyensúlyt és az energiát illeti. Mindent annak rendeltünk alá, hogy megbirkózzunk ezekkel a gondokkal. Pártunk tavalyi kongresszusán nyíltan szóltunk arról, hogy mindent meg kell tenni, hogy megtartsuk az elért színvonalat.

Az ország belső helyzete szilárd. A kultúra terén nincsenek jelentősebb gondjaink. A pártkongresszus programja élvezi a munkásosztály és a társadalom támogatását, annak ellenére, hogy körülbelül két év óta a gazdasági helyzet nagyon kiélezett. Mindazonáltal sikerült megállítanunk az eladósodás növekedésének rossz tendenciáit. Az emberek jobban végzik munkájukat, viszont elvárják, hogy a gazdaságszervezés is hatékonyabb legyen. Különböző gondjaink ellenére a tavalyi országgyűlési és tanácsválasztásokat jónak értékeljük. Hasonlóképpen vélekedünk a Szakszervezetek Országos Tanácsának kongresszusáról, amelyet tavaly decemberben tartottunk. /Húsz ágazati szakszervezetünk van./ Országunk életében fontos szerepet játszik az össztársadalmi jelentőségű népfrontmozgalom. Eldicsekedhetünk azzal, hogy a mozgalom aktivistáinak létszáma nagyon magas, húszezer fő, ennek hetven százaléka pártonkívüli, s az összes felekezet számos papja megtalálható közöttük. Ez az arány minden szinten igaz, a központtól egészen a járási szervezetig. A népfront célja a szocializmus. Lengyelországgal ellentétben a katolikus egyház nálunk nincs monopolhelyzetben, az egyházzal szabályozott a viszonyunk, és a Vatikánnal fenntartott kapcsolatok is rendezettek.

Ugyanakkor nem hallgathatom el a negatív jelenségeket sem. Nálunk is tevékenykednek ellenzéki csoportok, noha ezek kicsik és meglehetősen elszigeteltek. Főként az értelmiségi körökből verbuválódnak /például fiatal szociológusok és mások/, s némileg nyugtalanító felélénkülés figyelhető meg náluk. Ennek okát abban látjuk, hogy lefékeződött az általános növekedés országunkban. Az életszínvonal elmaradt emelése bizonyos aggodalmat vált ki a társadalomban, és ennek talaján jelenhetnek meg az elégedetlenkedő csoportok. Kétségtelenül lényeges szerepet játszik ebben a nemzetközi helyzet éleződése is - beleértve természetesen a lengyelországi helyzetet. Mindazonáltal társadalmunk túlnyomó többsége nem helyesli az ilyesfajta tevékenységet, miután egyrészt pártunk politikája tiszteletet ébreszt, másrészt pedig az emberek attól tartanak, hogy ha belső viszonyaink komplikálódnak, elveszthetik mindazt, amit eddig elértek. Mi viszont nem becsüljük le az ellenzéki tevékenység különféle megnyilvánulásait. Tudjuk, hogy nálunk az emberek hallgatják a Szabad Európát, hogy különböző kapcsolataik vannak, hogy megpróbálják őket ilyen vagy olyan akciókra ösztönözni. De mindez minimális szinten mozog, egyelőre azt akarják megmutatni, hogy Magyarországon is van ellenzék. Például egy szociológus azt javasolta, hogy hozzanak létre egy munkásvédő szervezetet. Néhány író külön írószervezetet akart alakítani, de maga az írószövetség vetette ezt el, mégpedig eléggé egyöntetűen. Mindazonáltal ezek a különféle jelenségek aktívabb politikára és nagyobb éberségre sarkallnak bennünket. A lengyelországi események - ez idő szerint - annyiban pozitív hatást gyakoroltak Magyarországra, hogy még aktívabb tevékenységre késztettek minket. Érthető, hogy az, ami Lengyelországban történik, nagyon érdekel bennünket, s élénken odafigyelünk. Nem titkolom, hogy azt is mérlegeljük, miként érinti mindez országunkat, milyen veszteségeink származnak ebből. Kritikus hangok is hallatszanak, némely elvtárs, és egyszerű emberek is, felteszik nálunk a kérdést: a lengyel elvtársak hogyan képzelik el a helyzet további alakulását? Hagyományos barátságunk ellenére ilyen véleményekkel is találkozunk: vajon a lengyelek nem tudják, hogy dolgozni kell? Mindez fokozott éberségre int bennünket, és egyúttal arra is, hogy a Központi Bizottság soron következő ülésén értékeljük belső helyzetünket. Ami a magyar-lengyel kapcsolatokat illeti, ezekről már számos alkalommal szót ejtettünk. Pártunkban nagyon erős a szolidaritás érzése a Lengyel Egyesült Munkáspárttal. Ez a szolidaritás szocialista tartalmú. Szeretnénk a barátságot, a jó viszonyt továbbfejleszteni, s ehhez meg is teremtünk minden feltételt. Kölcsönös kapcsolatainkat nem tehetjük attól függővé, hogy süt a nap vagy esik az eső, hanem ezeknek rendszereseknek és tartósaknak kell lenniük. Örömmel látnánk vendégül Wojciech Jaruzelski elvtársat. Gáspár Sándor elvtárs Önökhöz készül, látogatásának időpontja immár kizárólag Önökön múlik.

Ami a gazdasági együttműködést illeti, ezzel állami szerveink nap mint nap foglalkoznak, Központi Bizottságunk pedig kész támogatni ezeket a kapcsolatokat. Fontosnak tartjuk a rendszeres szállításokat, mivel termelésünk annyira importfüggő, hogy minden egyes ilyen jellegű fennakadás komoly zavart okoz nálunk. Éppen ezért kérem Önt, Kania elvtárs, hogy a megállapodásokat betartva szállítsák ide a szént, a ként, a sót. Kövessenek el mindent, hogy eleget tegyenek ennek, s akkor mi is megteszünk mindent, hogy biztosítsuk Önöknek a szállítmányokat. Ha az országaink közötti árucsere rendben zajlik majd, akkor meg fogjuk vizsgálni a Lengyelországnak nyújtandó pótlólagos segítség kérdését, amelyről ma volt szó.

A mai találkozó bizonyos reflexiókra késztet, nevezzük ezeket történelmi reflexióknak. 1956-ban, az SZKP 20. kongreszusa után Lengyelországban és Magyarországon hasonló helyzet alakult ki. A magyar események a végsőkig elfajultak, nálunk polgárháború folyt, utcai lincselésekkel, valamint a politikai aktivisták és az állami funkcionáriusok elleni önbíráskodásokkal. Önöknél, Lengyelországban vezető tisztségviselők leváltását követelték, nálunk meggyilkolták őket.

Nagy Imre és csoportja egészen a nemzetárulásig elment. Lemondtak a párt vezető szerepéről, ki akartak lépni a Varsói Szerződésből. Akkor nem maradt más választásunk, és kénytelenek voltunk törésre vinni a dolgot a párt és a kormány vezetésében. Megszerveztük a párt és a kormány ideiglenes vezetését, és segítséget kértünk a szovjet hadseregtől, hogy megakadályozzuk a polgárháború kiteljesedését és az idegen fegyveres akciót. Ez volt a döntő lépésünk, ami megváltoztatta az események menetét 1956 novemberében. 1958 tavaszáig Wladyslaw Gomulka elvtárs és köztem mérsékelt barátság állott fenn, mert a két országban másképp alakult a helyzet. Mi kénytelenek voltunk rögtönítélő bíróságokat felállítani, és letartóztatásokat végrehajtani. Mindazonáltal nem ellenzéki személyeket állítottunk bíróság elé és ítéltünk halálra, hanem gyilkosokat. Néhány értelmiségit letartóztattunk, mert az általános sztrájk szószólói voltak, amely öt hétig tartott. Hogy milyen módszerekkel harcolt a lengyel párt, azt Önök tudják a legjobban. Abban az időben az Önök pártja és a mi pártunk a válság megoldásának különböző gyakorlatát alkalmazta. Nekünk a szemünkre vetették, hogy Lengyelországban szabadság van, Önöknél pedig azt mondták, hogy Magyarországon visszatér a sztálinizmus. 1957-ben hetven lengyel újságíró kívánt Magyarországra utazni, de én ebbe nem egyeztem bele, annak ellenére, hogy Gomulka elvtárs is közbenjárt az érdekükben. Akkoriban a saját revízionistáinkból is túlságosan sok volt. Később [1958 májusában] ellátogatott hozzánk Gomulka, tárgyalásokat folytattunk, majd a végén egy nagygyűlés következett. Már korábban odaadtuk egymásnak a beszédek szövegét. Gomulka elvtárs azt akarta, hogy a felszólalásomból húzzam ki a következő megállapítást: "köztünk most barátság van". Én ezt elutasítottam, a nagygyűlésen pedig mindkét felszólalás forró fogadtatásban részesült, s azt hiszem, hogy Gomulka elvtárs ettől jókedvre derült. Lengyelországban nem következett be a robbanás, nálunk viszont igen. S éppen ez volt a különbség.

Engedje meg, hogy néhány szót szóljak Gierek elvtársról, természetesen nem lesz ebben semmi rossz. Miután távozott posztjáról, az Ön beleegyezésével mielőbbi gyógyulást kívántam neki. Gierek elvtársat a katowicei vajdasági pártbizottság első titkáraként ismertem meg, amikor 1956-ot követően első ízben utaztam Lengyelországba [1960-ban]. Akkoriban Varsóban mérsékelten fogadtak, Sziléziában viszont emberek ezrei tódultak az utcákra, gondolom azért, mert ott jobban tetszett a keményebb magyar vonal. Később Gierek elvtárs lett a Központi Bizottság első titkára, és azt mondta nekem, hogy csak rövid ideig fogja betölteni ezt a tisztséget. Azt válaszoltam neki, hogy naiv ember, mert 1956-ban én is ugyanezt gondoltam. Amikor a párton belül konszolidált a helyzet, nem lehet távozni. Gierek elvtárssal nagyon jó viszonyban voltam, de sok kérdésben nem egyeztünk, például a nagymértékű eladósodási kedvvel. Lengyelországban az elmúlt tíz év fő hibája véleményem szerint abban rejlett, hogy túlságosan erőltették a termelésnövekedés ütemét, a modern technika túlzottan nagy importját. Mielőtt az új technikát üzembe állítjuk, előbb szolidan meg kell ismerni, hozzá kell igazítani a fennálló viszonyokhoz. Nem elegendő megvásárolni még a legmodernebb berendezéseket sem. Hasonló hibát követtek el a románok. Mi viszont óvatosan nyúlunk ehhez, mindenek előtt arra törekedve, hogy legyen áru a piacon. Rendkívül szigorúan meghatároztuk, hogy ha nem nő az árumennyiség, akkor egyáltalán nem szabad emelni a fizetéseket. Jobb, ha az emberek szitkozódnak, hogy kevés a pénzük, de legalább áru legyen.

Lengyelországra visszatérve, szeretném elmondani, hogy elfogadtuk a LEMP azon értékelését, miszerint a válság oka a párt és az állam irányításában elkövetett hibákban keresendő. Ugyanakkor néhány dologban szeretném elmondani a saját véleményemet. Itt, Magyarországon újjászületésünk alapja - s vegye figyelembe, hogy Nagy Imre idején szinte konspirációban működtünk - egy minimális program kidolgozása volt, ami a pártot egységesítő platformmá vált. 1956 novemberében a párt gyakorlatilag nem létezett, mivel októbertől kezdve a Központi Vezetőség képtelen volt feladatait ellátni. Minden jogosítványát egy hatfős testületre ruházta át, amelynek én is tagja voltam. Ez a testület megkapta a felhatalmazást, de a valóságban ez csupán fikció volt. Október végefelé a Központi Vezetőség egy héten át tanácskozott, de nem tudott egyetlen határozatot sem hozni. Szétesett a hadsereg és a belügyminisztérium is. Mindez a szovjet hadsereg bejövetele előtt történt. Ebben a helyzetben úgy határoztunk, hogy nem engedhetjük meg a párt és az állam tönkretételét.

Miközben a saját helyzetünkről beszélek, egyidejűleg azon töprengek, hogy mi is lehetne Önöknél ez a minimális platform. Az Önök helyzetében a párt a kulcskérdés. Természetesen ez az Önök belügye, de véleményem szerint ki kell dolgozni és el kell fogadni valamilyen platformot, s aki akar, csatlakozzon ehhez, aki pedig ezt nem fogadja el, annak mennie kell. 1956-ban én is azt mondtam magamnak, hogy tudnom kell, ki van velünk. Ha már az ember - kisebb vagy nagyobb csoportot felsorakoztatva maga mögé - harcba száll, akkor legalább tudnia kell, miért is küzd. Tudni kell azt is, hány emberre lehet számítani, és a terv elkészítése során realistának kell lenni. Vagyis nem szabad egy zászlóalj számára tervet kidolgozni, ha csak egy század tart velünk. Én azokban a nehéz időkben mindent megtettem, hogy megismerjem az embereket, hogy csak a már bizonyított emberekhez forduljak, és belőlük szerveztem egy nyolcfős kormányt, 1956 decemberéig pedig sikerült megszerveznem egy huszonnyolc fős Központi Bizottságot. A saját akaratomon kívül semmiféle megbízólevelem nem volt. Noha a LEMP nagyon rossz helyzetben van, még mindig nem olyan rosszban, mint a mi pártunk azokban az időkben. Önöknek nem kell ilyen szélsőséges eszközökhöz nyúlniuk. Véleményem szerint a lényeg az, hogy az alapvető kérdésekben egység legyen a Politikai Bizottságban. 1956 decemberében a mi Központi Bizottságunk szünet nélkül három napig ülésezett, de végeredményben egy ötoldalas határozat formájában megalkottuk harci programunkat. Ebben jellemeztük az ország akkori helyzetét, megállapítottuk, hogy mi vezetett ide, s meghatároztuk, melyek a kilábalás irányai. Leírtuk, hogy aki ezzel egyetért, tartson velünk. Ez volt a platform.

A párt egysége a Központi Bizottságban kezdődik. Ha a KB-ben hat különböző vélemény van, ami az adott helyzetből való kiutat illeti, akkor erősen kétséges, hogy a válságot fel lehet-e számolni. Én mindig bátorítottam az embereket, hogy a KB plénumain ne feszélyezzék magukat. És ezért senkinek sem görbülhet meg a haja szála sem. De amint az ülést berekesztettük és elfogadtuk a határozatot, akkor a terem elhagyása után más nézetet nem lehet képviselni, akkor az egységes álláspont képviselete a kötelező. A párt az emberek önkéntes egyesülése, de aki a párt tagja, azt kötelezi a demokratikus centralizmus. A párt autonóm szervezet, s hogy ki legyen a párttitkár, azt a tagok döntik el, ellenben a Központi Bizottság hatásköre megerősíteni vagy éppenséggel nem megerősíteni az adott titkárt a posztján, mondjuk egy megyei titkárt. Ha a megyei pártbizottság szembeszállna ezzel, akkor a Központi Bizottságnak jogában áll az ilyen megyei pártbizottságot feloszlatni.

Rendkívül lényeges az állam integritása, s éppen ezért nem szabad megengedni, hogy ezt az integritást bárki is szétverje. A jog meghatározza, hogy ki választhat meg embereket az egyes tisztségekre, és senki más ne tegye ezt meg. Az Önök helyzetében éppen ez az a minimum, amelyet biztosítaniuk kell.

Szeretnék szólni a párt politikájának nyitottságáról is. Úgy vélem, hogy a tömegek támogatása nélkül a párt nem létezhet. Vannak kivételes helyzetek, de normális körülmények között nyílt politikát kell folytatni, és ezt nyilvánosan kell gyakorolni. Előfordul, hogy valaki azt mondja: "le az ilyen politikával", de más viszont azt kiáltja: "éljen". Walesa a Fallacinak adott interjújában kijelentette: "lehet a tömegekkel, de ha szükséges, akkor a tömegekkel szemben is".

1956 decemberében levelet kaptam egy csepeli munkásnőtől, amelyben azt írta, hogy a férje röplaposztogatás miatt börtönben ül, akik pedig azokat a röplapokat írták, szabadlábon vannak. Azt válaszoltam neki, hogy a munkáshatalom kérdésében az íróember és az újságíró lehet ostoba, de a munkás nem. Mindazonáltal egy hét múlva ezt a munkást kiengedtük a börtönből. Akkor mint pártnak nem volt hatalmunk, de a többség a terror ellenére a szocializmus mellett állt, pedig akkoriban az ellenforradalmárok zűrzavaros állapotot teremtettek, embereket gyilkoltak. Előfordult, hogy a terrorista csoportok, az egyszerű banditák csoportjai három, sőt tízezer főt számláltak. 1957-ben a május 1-jei ünnepséget a Városligetnél kívántuk megtartani. Nyíltan megmondtuk az embereknek, hogy arra a felvonulásra senki sem jöhet szervezetten, mert az volt a célunk, hogy felmérjük, mennyien jönnek el önszántukból. És körülbelül ötszázezren jöttek el. Elhatároztuk, hogy megtörjük a felszámolhatatlannak tűnő általános sztrájkot. Amikor megindultak az első villamosok, tüzet nyitottak rájuk, de néhány nap múltán már rendben, védőőrizet nélkül közlekedtek, és beindult a termelés az üzemekben is. Ezek nagyon nehéz idők voltak a számunkra. Volt egy időszak, amikor egyidejűleg három hatalom létezett. Nagy Imre a Parlamentben ült, mi Szolnokon voltunk, az osztrák határ közelében fekvő Győrben pedig a legjobboldalibb kormány tevékenykedett. Igyekeztek sztrájkra bírni a parasztokat, de ők azt mondták, hogy vetni kell, tekintet nélkül arra, milyen kormány van.

Szerfelett fontos a lehetőségek és a rendelkezésre álló erők arányos felmérése, valamint a végleges döntés meghozatalát megelőző elemzések. Minél megfontoltabban hozzuk meg döntéseinket, annál kisebb árat kell fizetnünk értük. Ehelyütt szeretném megemlíteni az Önök szerencsétlen áremelési kísérletét 1976-ból. Mi a saját áremelésünket hosszú hónapokon keresztül készítettük elő, s ezt nyíltan tettük. Önöknél erről az 1976-os áremelésről valószínűleg csak egy szűk csoport döntött a vezetésben, amely mindenáron meg akarta előzni a mi áremelésünk bejelentését, annak ellenére, hogy tájékoztattam Gierek elvtársat a nálunk bevezetendő új árak előkészítéséről. Emlékszem, hogy amikor Önöknél visszavonták az áremelést, kijelentettem, hogy Lengyelország kormányozhatatlan állammá válhat. Nem szabad ilyen döntéseket hozni titokban, ráadásul teljesen megalapozatlanul. De érthetetlen az is, hogy ha már nyilvánosan bejelentették az áremelést a kormány nevében, miért vonják azt utána vissza. Így nem lehet kormányozni. Kendőzetlenül beszélek ezekről a dolgokról, s kérem, ne haragudjanak meg az őszinteségemért. Minden egyes döntést át kell gondolni, felsorakoztatni az embereket álláspontunk mögé, és feltétlenül előre tájékoztatni kell őket, még akkor is, ha előzetesen nem sikerült meggyőzni az egész társadalmat. Nyíltan kell tevékenykedni.

Lengyelországban háromféle szakszervezet működik, de nem az ő tisztük meghatározni, hogy ki legyen a párttitkár vagy a rendőrfőkapitány. Az ilyesfajta gyakorlat szentesítése az állam szétesését eredményezheti. Nem az a rossz, hogy [Jacek] Kuron szabadlábon van, vagy más alkalommal a börtönben, hanem hogy a véleményére odafigyelnek az emberek. Nem az egyes személyeket kell elszigetelni, hanem a nézeteket. Természetesen vannak határok, amelyeket nem szabad átlépni, s ha valaki ezt mégis megteszi, akkor szigorúan büntetni kell. Lengyelországnak jelenleg ajtaja-ablaka nyitva áll. Különböző emberek vannak Önöknél, a jobboldaliaktól a liberálisokig. Én a demokratikus centralizmus híve vagyok, de ne feledkezzenek meg ezekről az emberekről sem, s ha az osztályellenség támadása kibontakozik, akkor nem lehetünk megértőek. Saját tapasztalatainkból tudom, hogyan ütötték a kommunisták gyerekeit, hogyan gyilkoltak meg embereket, köztük olyanokat is, akik csak véletlenül keveredtek oda. Nincs humanizmus, amikor a tömeg megindul. Ahogy én tudom, Önöknél az aktivisták között sokan vannak, akik féltik magukat és családjukat. A helyzet kiéleződhet Önöknél, és ezért megértéssel kell kezelni ezeket az óvatos elvtársakat, nem pedig elítélni őket. Vannak Lengyelországban is olyanok, akik szívesen vennék a baráti hadseregek segítségnyújtását, és hasonlóan vélekedik néhány NATO-vezető is. Tudom, hogy Lengyelországban némelyek örülnének, ha a testvéri országok egyesített fegyveres erői állítanák helyre a rendet. Ebben a kérdésben a mi álláspontunk világos: a testvéri Lengyelországnak saját magának kell megvédenie a szocializmust és megtalálnia a megfelelő megoldást. Ez szolgálná igazán a mi érdekeinket és a Szovjetunió érdekeit is. De Lengyelország szocialista ország, a közösség tagja, s ez az a határ, amit nem szabad átlépni. Ha Önöknél néhány elvtárs a testvéri segítséget várja, akkor erre azt szeretném mondani, hogy 1956-ban mi azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Gyorsan kellett cselekednünk. Akkor arra kértem a szovjet elvtársakat, hogy egységeik legyenek passzívak, lehetőleg maradjanak a laktanyákban. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mintha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az Önök problémáit sem fogja senki megoldani maguk helyett. Önök jobb helyzetben vannak, mint mi annak idején, s ha Önök egyesítik erőiket és határozottabban lépnek fel, akkor saját maguk fogják megoldani a nehézségeket. És akkor még a pártonkívüliek is támogatni fogják az Önök szocialista Lengyelországért folytatott harcát. Azt hiszem, hogy a támogatók között nem kevés pap is lesz.

A párt a legfontosabb kérdés. Önök most a pártkongresszust készítik elő, de oda kell figyelniük arra, hogy ezen a kongresszuson ne történjenek majd visszafordíthatatlan dolgok, különösen azért, mivel az Önök pártjában szociáldemokrata törekvések is érzékelhetők. Nekünk 1956-ban először tiszta helyzetet kellett teremtenünk. Felhívással fordultunk a nemzethez - négyen írtuk alá azt a felhívást. Tízfős szervezőbizottságot hoztunk létre, később egy huszonnyolc fős Központi Bizottságot, s elölről kezdtük a párttagok toborzását. A korábbi kilencszázezer párttagból kétszázharminchatezret igazoltunk. És akkor a pártba új emberek kezdtek belépni, mondván, hogy ilyen nehéz helyzetben senki sem vádolja majd őket karriervággyal. Ez a kétszázharminchatezer elvtárs nagyobb erőt képviselt, mint a korábbi kilencszázezres párt. 1957 májusában összehívtuk a parlament ülésszakát, ahol körvonalaztam elképzeléseinket, valamint megerősítették a kemény módszerek alkalmazását. 1957 júniusában országos pártértekezletet szerveztünk, 1959-ben - immár egy konszolidált pártot tudva magunk mögött - megrendeztük a kongresszust. Természetesen lehet, hogy Önöknél más a helyzet, és nyilván saját maguk tudják a legjobban, mikor is kell összehívni a pártkongresszust. A legfontosabb a világos és nyílt platform kidolgozása. Ha szükséges, akkor a Központi Bizottság ülésezzen akár néhány napig is, de határozzon meg egy ilyen platformot. Ez legyen a kezdet. A párt programja és annak minősége az elsődleges. Minél egyértelműbben húzza meg a párt a határokat, ameddig a különféle erők elmehetnek, annál gyorsabban lehet majd rendet teremteni. És ezt világosan meg kell mondani, az egész nemzetnek. Már csak azért is, mert Lengyelország túlságosan sokáig nem létezhet ebben a lázas állapotban.

Stanislaw elvtárs, kérem adja át szívélyes üdvözletemet az Önök Központi Bizottságának, valamint azt a meggyőződésemet, hogy a lengyel kommunistáknak maguknak kell megoldaniuk saját problémáikat. Ezt alapvető jelentőségű dolognak tartjuk. Tegyék meg ezt, még akkor is, ha kénytelenek lesznek átcsoportosítani az erőiket és igazolni a párttagokat. /Kádár János elvtárs fellépése két órán át tartott./

Jegyzetek alapján leírta: Zbigniew Regucki

Fordította: Tischler János

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő