Bevezetés

Az elmúlt évek folyamán folyóiratunk több alkalommal is foglalkozott a felvidéki magyarság második világháború utáni sorsával, üldöztetésével. E sorban különleges helyet foglal el a határon átmenekült emberek személyes sorsát, tragédiáit visszatükröző határőrizeti iratokból készült válogatás. Cikkünk ez utóbbi forrásközléshez csatlakozik, aminek az ad különleges jelentőséget, hogy a két forráscsoportot Maléter Pál személye fűzi egybe, aki 1946–1948-ban a 4. honvéd határvadász zászlóalj (Vác) parancsnokaként teljesített szolgálatot, őrnagyi rangban. Jelen közlés szerény főhajtás az 1956-os forradalom honvédelmi miniszterének emléke előtt.

Deportálások, kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció: a háború folytatása más eszközökkel. A felvidéki magyarok a béke áldozatai lettek.

Edvard Beneš már 1945. február 16-án (londoni rádiónyilatkozatában) kijelentette, hogy „az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz”. A csehszlovák vezetés elhatárolódott attól, hogy ezt a törekvését határkiigazítással egybekötve valósítsa meg. Sőt – mint ismeretes – területi követelésekkel lépett fel, amelyeket a pozsonyi „hídfő” kiszélesítésével (Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsúny elcsatolásával) részben sikerült is realizálnia.

Az 1947. február 10-én Magyarországgal megkötött párizsi békeszerződés következtében mintegy három millió magyar nemzetiségű ember rekedt hazánk határain kívül. A helyzet orvoslására ugyan nem volt lehetőség, az viszont a magyar politikai elit súlyos mulasztása, hogy meg sem kísérelte békecéljait – az ENSZ Alapokmányával összhangban – az önrendelkezés elvi alapjára helyezni.

A trianoni békeszerződés figyelmen kívül hagyta a néprajzi szempontokat, más megközelítés-ben: az önrendelkezés elvét. Olyan mesterséges államhatárokat alakítottak ki, melyek családi, rokoni, nem kizárólag (és gyakran nemzetek, nemzetiségek közötti) közösségi kötelékeket szakítottak szét, előfordult, hogy település főutcáját tették országhatárrá, sok esetben megbon-tották, megcsonkították városok és vonzáskörzetük viszonyrendszerét. Közlekedési szem-pontból: a vasúthálózat az új országhatárok nagyjából egyharmadán (kb. 1000 km) a túloldalra került, a szekérutakat és gyalogösvényeket közigazgatási torlaszok zárták el. A határkérdések sorába tartozik az ún. kettősbirtokosok problematikája, aminek története – magyar–csehszlovák viszonylatban – a második világháborút követően új szakaszba lépett.