Sztálinvárosi felhőkarcolók

„A Sztálin Vasműhöz tartozó Sztálinváros ne egyszerű lakótelep, hanem új típusú szocialista város legyen, tükrözze vissza az épülő szocializmus diadalmas erőfeszítéseit, biztosítsa az emberi igények kiegyensúlyozott kielégítését, épületei életörömet sugározzanak és minden[t] egy egységes gondolat: a célszerűség és az emberről való gondoskodás sztálini gondolata hasson át.”

Bevezetés

Sztálinvárost, az első magyar szocialista várost példaként állították a többi magyar (szocialista vagy majdan azzá váló) város elé. A szocialista városokról kialakult hivatalos kép és a politikai tendenciák egymással szorosan összefüggtek, mivel a szocialista városként kezelt városok - így a kirakatvárosnak tartott Sztálinváros is - magát a "szocialista rendszert" szimbolizálták, ugyanakkor megváltoztatták a városokról alkotott elképzeléseket is. Sztálinvárosban olyan eszméket kellett a tervezőknek megvalósítaniuk, amelyeknek a hivatalos politika kiemelkedő jelentőséget tulajdonított. A város a tervasztalon a modernizációt, a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette, amelyek a "jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma" megvalósítását.

A szocialista tervgazdálkodás viszonyai között a város építészeti összhatásának a szocialista vezérelveket kellett kifejeznie. A város "tervezett" lakóinak, a "szocialista emberek" életkereteit meghatározó városnak elsősorban a kollektív élet lehetőségét kellett megteremtenie. A város egyik fontos feladata volt, hogy "nevelje" a benne élő embereket a városi terekkel, az épületek formájával és elrendezésével, valamint a középületekkel. A szocialista városnak olyan új funkciókat kellett kielégítenie a tervezők szerint, mint például a közétkeztetés, amely a "szocialista ember" számára elsődlegessé válik majd a házi koszttal szemben. Ugyanígy a szocialista város fontos feladataként tartották számon, hogy szerepet kapjon a gyermeknevelésben (bölcsőde, óvoda, iskola), a kulturális és sportolási lehetőségek, valamint a pihenőhelyek biztosításában.

A "kollektív élet" mítosza, amely még a tervezőasztalon született, ezek szerint "feleslegessé" tette a nagy lakásokat, ahol az emberek családi körben töltik el szabadidejük nagy részét (másrészt sok embernek kellett lakást biztosítani). Helyette hatalmas felvonulási utakra és terekre volt szükség, ahol a város lakói összegyűlhetnek, társas életet élhetnek, "szabadon" kifejezhetik véleményüket. A kollektivitás szembehelyezése az individuummal a hivatalos ideológia egyik központi eleme volt, és megtalálható volt az ünnepi vagy párttaggyűlési szertartásokban ugyanúgy, mint a városépítészetben. Oleg Kharkhordin könyvében a Szovjetunióbeli szokásokat vizsgálva úgy véli, hogy a pártgyűléseken tartott közösségi rituálék részben az ortodox egyház szertartásaiból származtak, amelyek az egyén és közösség folytonos "önreflexiójára" ("önkritikájára") épültek.

Egy szocialista városnak a tervezők szemében mindenekelőtt "átláthatónak" kellett lennie, ami a világos funkcionális szerkezetben valósult meg. A várost viszonylag kicsi - hatezer lakosú - lakónegyedekből állónak képzelték, mindegyik negyedet önálló központtal. Ennek a városmodellnek megfelelően a városközpont, különösen a főút speciális funkciókkal bírt. Elsőként ez az út kötötte össze a város lakónegyedeit az ipari üzemekkel (mint Sztálinvárosban a Sztálin út és folytatása a várost a Vasművel). Ez azt is jelképezte, hogy a egy szocialista városban a munka a legfontosabb társadalomformáló, ezáltal városformáló tényező: a lakóterület és a gyár kapcsolata az ember és a munka viszonyát jellemzi.

Sztálinvárosnak egyben olyan szocialista városnak is kellett lennie, amely a szovjet mintákat is követi. A város méretét előre meghatározták a szovjet elveknek megfelelően: a város maximális lakosságszámát 50-60 ezer főben látták ideálisnak. A város növekedését erős kontroll alatt akarták tartani a szovjet elveknek megfelelően. Ezt a lakóhelyválasztás és költözés adminisztratív korlátozásával vélték megvalósíthatónak. Ugyanebbe a keretbe tartozott, hogy a fogyasztási javak és szolgáltatások elosztását központilag kívánták meghatározni. Az úgynevezett "mikrorajon" elvet Sztálinváros terveiben is felfedezhetjük. "Mikrorajon"-nak azt a városépítészeti önálló egységet nevezték, amely "önellátó" egységként is üzemelhetett mind a szolgáltatások, mind a fogyasztási javak elosztásában. A "mikrorajonoknak" Sztálinvárosban 4-6 ezer lakosa volt (pl. Belváros, L-épületek, Technikum negyed). A "mikrorajon"-ok méretét egy általános iskola vonzáskörzete alapján határozták meg. Elsődleges szempontnak számított a tervezés során, hogy egy "mikrorajon" gyalog kényelmesen bejárható legyen, mind a felnőtteknek, mind a gyermekeknek. A tervek szerint a munkahelyet kivéve mindennek megtalálhatónak kellett lennie egy lakókerületen belül.

A "mikrorajon" elképzelés, egy amerikai tervezőtől, Clarence Perrytől származik, aki bevezette - a magyar nyelven is meghonosodott - "szomszédsági egységek" (neighbourhood unit) fogalmát a városokról szóló gondolkodásba az első világháborút követően. (Barátjának és kollégájának, Lewis Mumfordnak a neve jóval ismerősebben cseng a várostörténetírásban.) Maga a koncepció annak fordulatnak az eredménye, amelynek során az 1920-as években a városok vizsgálatában az "esztétikai" megközelítést felváltotta a "tudományos" nézőpont. A "szomszédsági egység" koncepció a második világháborút követően terjedt el Európában (Nagy-Britanniában az "új városok" építészeti alapegysége a "szomszédsági egység", ezért lehetséges összehasonlításuk a szocialista városokkal, nem pedig bolygóváros mivoltuk miatt) és ez alól a szocialista országok sem voltak kivételek. (Az Egyesült Államokban a Marylandben található Columbia városát a "szomszédsági elvek" figyelembevételével építették, ezért sokaknak az a benyomása, hogy úgy néz ki, mint egy "szocialista város". A város honlapja: http://www.columbia-md.com/)

A "szocialista város" mítoszában a városközpont a politikai és kulturális élet központjaként működött. Sztálinváros esetében a Sztálin útnak és a főtérnek szánták azt a szerepet, hogy ne csak a mindennapi élet, hanem a felvonulások fő színtere is legyen. Ezt jelezte a Sztálin út a maga 85-110 méteres szélességével is. Az első tervek szerint a Sztálin út végére, a pártház előtti főtérre egy legalább 30 méter magas toronyszerű épületet terveztek, amelyben a városi tanács kapott volna helyet. A terv már 1952-ben sem felelt meg az akkori hivatalos "városépítészeti szemléletnek", a "csúcsos" végű tornyot - a modernizmus hatását is magán hordozó - toronyház váltotta fel. A tanácsház építésében az is konfliktust okozott, hogy jóval magasabb lett volna, mint a már 1951-ben elkészült pártház. Ezt a helyi pártvezetők nem nézték jó szemmel. Az 1956-os beépítési tervben végül egy magas - de az eredeti terveknél jóval alacsonyabb - irodaház formájú épület mellett döntöttek. Ekkor már nem a monumentalitás, hanem az járt a tervezők fejében, hogy a toronyépület "különböző rálátások szempontjából szerves csatlakozásokat biztosít a beépítés különböző irányaihoz".

A főtér rendezési tervét rendszeresen változtatták, a monumentálisra tervezett épületek magasságán évről - évre vitatkoztak. Emiatt a főtér még akkor is befejezetlenül állt, amikor a lakókerületek jelentős része már elkészült. Ezért a "legreprezentatívabb" tér Sztálinvárosban még 1956-ban is az eredetileg lakókerületi "alközpontnak" tervezett Bartók Béla kultúrház előtti tér volt. Bár a kultúrház előtti teret nem demonstrációkra tervezték, 1956. október 25-én mégis ott tüntettek a helyi forradalmi nagygyűlés résztvevői, nem pedig a "politikai akarat kinyilvánítására tervezett", befejezetlen "főtéren".

A főterek monumentális terveinek megvalósítása más országok "szocialista városaiban" is rendre problémákat okozott, mivel a politikai széljárás (pártvezérek halála vagy bukása) változásával a monumentális tervek és a beruházási alapok is változtak, ezért többnyire mire hozzákezdhettek volna egy terv megvalósításához, már új terv volt készülőben. Ennek tulajdonítható, hogy a "kiemelt fontosságú" szocialista városokban "félkész" főtér, vagy "félkész" szobor fogadta a városba látogatókat. A félkész főtéri monumentális szoborra példa Marx szobra Chemnitzben (Karl-Marx-Stadt), amelynek csak a fejét helyezték el a talapzaton, mivel a talapzat túl magasra sikeredett, így egy egészalakos szoborból csak a csizmát lehetett volna jól látni. Ennek következtében Karl-Marx-Stadt egyik gúnyneve a "város fejecskével" (Stadt mit Köpfchen) lett (a "fejecske" németül találékony embert is jelent). A szocialista városok főterei - köztük Sztálinvárosé is - magukon viselték az ideológiai és politikai csatározások nyomait, "monumentális befejezetlenségük" az egyes városok ismertetőjelévé is vált.

A lakóterületek keretes beépítésével és a reprezentatívra tervezett központ elhatárolásával a tervezők a nyilvános és félnyilvános terek közötti határt is meghúzták. A lakókerületek belső utcáiban, az L-épületek udvarain, vagy a belváros belső játszóterein egészen másként kellett és lehetett volna viselkednie egy "szocialista embernek", mint a Sztálin úton vagy a főtéren. A tervek által sugallt kép szerint a "kollektív életnek" a Sztálin út és a főtér, míg a szocialista városokból hiányolt "meghittségnek" a keretes beépítésű lakóterületek, vagy a szándékosan görbére tervezett Görbe utca biztosítottak volna teret.

Ezen a napon történt augusztus 23.

1938

A bledi értekezleten a kisantant hatalmak elismerik Magyarországnak a fegyverkezéshez fűződő jogát. Cserében Magyarország lemond a...Tovább

1939

A Molotov-Ribbentrop-paktum aláírása

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők