Bevezetés

Sztálinvárost, az első magyar szocialista várost példaként állították a többi magyar (szocialista vagy majdan azzá váló) város elé. A szocialista városokról kialakult hivatalos kép és a politikai tendenciák egymással szorosan összefüggtek, mivel a szocialista városként kezelt városok - így a kirakatvárosnak tartott Sztálinváros is - magát a "szocialista rendszert" szimbolizálták, ugyanakkor megváltoztatták a városokról alkotott elképzeléseket is. Sztálinvárosban olyan eszméket kellett a tervezőknek megvalósítaniuk, amelyeknek a hivatalos politika kiemelkedő jelentőséget tulajdonított. A város a tervasztalon a modernizációt, a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette, amelyek a "jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma" megvalósítását.

A szocialista tervgazdálkodás viszonyai között a város építészeti összhatásának a szocialista vezérelveket kellett kifejeznie. A város "tervezett" lakóinak, a "szocialista emberek" életkereteit meghatározó városnak elsősorban a kollektív élet lehetőségét kellett megteremtenie. A város egyik fontos feladata volt, hogy "nevelje" a benne élő embereket a városi terekkel, az épületek formájával és elrendezésével, valamint a középületekkel. A szocialista városnak olyan új funkciókat kellett kielégítenie a tervezők szerint, mint például a közétkeztetés, amely a "szocialista ember" számára elsődlegessé válik majd a házi koszttal szemben. Ugyanígy a szocialista város fontos feladataként tartották számon, hogy szerepet kapjon a gyermeknevelésben (bölcsőde, óvoda, iskola), a kulturális és sportolási lehetőségek, valamint a pihenőhelyek biztosításában.

A "kollektív élet" mítosza, amely még a tervezőasztalon született, ezek szerint "feleslegessé" tette a nagy lakásokat, ahol az emberek családi körben töltik el szabadidejük nagy részét (másrészt sok embernek kellett lakást biztosítani). Helyette hatalmas felvonulási utakra és terekre volt szükség, ahol a város lakói összegyűlhetnek, társas életet élhetnek, "szabadon" kifejezhetik véleményüket. A kollektivitás szembehelyezése az individuummal a hivatalos ideológia egyik központi eleme volt, és megtalálható volt az ünnepi vagy párttaggyűlési szertartásokban ugyanúgy, mint a városépítészetben. Oleg Kharkhordin könyvében a Szovjetunióbeli szokásokat vizsgálva úgy véli, hogy a pártgyűléseken tartott közösségi rituálék részben az ortodox egyház szertartásaiból származtak, amelyek az egyén és közösség folytonos "önreflexiójára" ("önkritikájára") épültek.

Egy szocialista városnak a tervezők szemében mindenekelőtt "átláthatónak" kellett lennie, ami a világos funkcionális szerkezetben valósult meg. A várost viszonylag kicsi - hatezer lakosú - lakónegyedekből állónak képzelték, mindegyik negyedet önálló központtal. Ennek a városmodellnek megfelelően a városközpont, különösen a főút speciális funkciókkal bírt. Elsőként ez az út kötötte össze a város lakónegyedeit az ipari üzemekkel (mint Sztálinvárosban a Sztálin út és folytatása a várost a Vasművel). Ez azt is jelképezte, hogy a egy szocialista városban a munka a legfontosabb társadalomformáló, ezáltal városformáló tényező: a lakóterület és a gyár kapcsolata az ember és a munka viszonyát jellemzi.

Sztálinvárosnak egyben olyan szocialista városnak is kellett lennie, amely a szovjet mintákat is követi. A város méretét előre meghatározták a szovjet elveknek megfelelően: a város maximális lakosságszámát 50-60 ezer főben látták ideálisnak. A város növekedését erős kontroll alatt akarták tartani a szovjet elveknek megfelelően. Ezt a lakóhelyválasztás és költözés adminisztratív korlátozásával vélték megvalósíthatónak. Ugyanebbe a keretbe tartozott, hogy a fogyasztási javak és szolgáltatások elosztását központilag kívánták meghatározni. Az úgynevezett "mikrorajon" elvet Sztálinváros terveiben is felfedezhetjük. "Mikrorajon"-nak azt a városépítészeti önálló egységet nevezték, amely "önellátó" egységként is üzemelhetett mind a szolgáltatások, mind a fogyasztási javak elosztásában. A "mikrorajonoknak" Sztálinvárosban 4-6 ezer lakosa volt (pl. Belváros, L-épületek, Technikum negyed). A "mikrorajon"-ok méretét egy általános iskola vonzáskörzete alapján határozták meg. Elsődleges szempontnak számított a tervezés során, hogy egy "mikrorajon" gyalog kényelmesen bejárható legyen, mind a felnőtteknek, mind a gyermekeknek. A tervek szerint a munkahelyet kivéve mindennek megtalálhatónak kellett lennie egy lakókerületen belül.

A "mikrorajon" elképzelés, egy amerikai tervezőtől, Clarence Perrytől származik, aki bevezette - a magyar nyelven is meghonosodott - "szomszédsági egységek" (neighbourhood unit) fogalmát a városokról szóló gondolkodásba az első világháborút követően. (Barátjának és kollégájának, Lewis Mumfordnak a neve jóval ismerősebben cseng a várostörténetírásban.) Maga a koncepció annak fordulatnak az eredménye, amelynek során az 1920-as években a városok vizsgálatában az "esztétikai" megközelítést felváltotta a "tudományos" nézőpont. A "szomszédsági egység" koncepció a második világháborút követően terjedt el Európában (Nagy-Britanniában az "új városok" építészeti alapegysége a "szomszédsági egység", ezért lehetséges összehasonlításuk a szocialista városokkal, nem pedig bolygóváros mivoltuk miatt) és ez alól a szocialista országok sem voltak kivételek. (Az Egyesült Államokban a Marylandben található Columbia városát a "szomszédsági elvek" figyelembevételével építették, ezért sokaknak az a benyomása, hogy úgy néz ki, mint egy "szocialista város". A város honlapja: http://www.columbia-md.com/)

A "szocialista város" mítoszában a városközpont a politikai és kulturális élet központjaként működött. Sztálinváros esetében a Sztálin útnak és a főtérnek szánták azt a szerepet, hogy ne csak a mindennapi élet, hanem a felvonulások fő színtere is legyen. Ezt jelezte a Sztálin út a maga 85-110 méteres szélességével is. Az első tervek szerint a Sztálin út végére, a pártház előtti főtérre egy legalább 30 méter magas toronyszerű épületet terveztek, amelyben a városi tanács kapott volna helyet. A terv már 1952-ben sem felelt meg az akkori hivatalos "városépítészeti szemléletnek", a "csúcsos" végű tornyot - a modernizmus hatását is magán hordozó - toronyház váltotta fel. A tanácsház építésében az is konfliktust okozott, hogy jóval magasabb lett volna, mint a már 1951-ben elkészült pártház. Ezt a helyi pártvezetők nem nézték jó szemmel. Az 1956-os beépítési tervben végül egy magas - de az eredeti terveknél jóval alacsonyabb - irodaház formájú épület mellett döntöttek. Ekkor már nem a monumentalitás, hanem az járt a tervezők fejében, hogy a toronyépület "különböző rálátások szempontjából szerves csatlakozásokat biztosít a beépítés különböző irányaihoz".

A főtér rendezési tervét rendszeresen változtatták, a monumentálisra tervezett épületek magasságán évről - évre vitatkoztak. Emiatt a főtér még akkor is befejezetlenül állt, amikor a lakókerületek jelentős része már elkészült. Ezért a "legreprezentatívabb" tér Sztálinvárosban még 1956-ban is az eredetileg lakókerületi "alközpontnak" tervezett Bartók Béla kultúrház előtti tér volt. Bár a kultúrház előtti teret nem demonstrációkra tervezték, 1956. október 25-én mégis ott tüntettek a helyi forradalmi nagygyűlés résztvevői, nem pedig a "politikai akarat kinyilvánítására tervezett", befejezetlen "főtéren".

A főterek monumentális terveinek megvalósítása más országok "szocialista városaiban" is rendre problémákat okozott, mivel a politikai széljárás (pártvezérek halála vagy bukása) változásával a monumentális tervek és a beruházási alapok is változtak, ezért többnyire mire hozzákezdhettek volna egy terv megvalósításához, már új terv volt készülőben. Ennek tulajdonítható, hogy a "kiemelt fontosságú" szocialista városokban "félkész" főtér, vagy "félkész" szobor fogadta a városba látogatókat. A félkész főtéri monumentális szoborra példa Marx szobra Chemnitzben (Karl-Marx-Stadt), amelynek csak a fejét helyezték el a talapzaton, mivel a talapzat túl magasra sikeredett, így egy egészalakos szoborból csak a csizmát lehetett volna jól látni. Ennek következtében Karl-Marx-Stadt egyik gúnyneve a "város fejecskével" (Stadt mit Köpfchen) lett (a "fejecske" németül találékony embert is jelent). A szocialista városok főterei - köztük Sztálinvárosé is - magukon viselték az ideológiai és politikai csatározások nyomait, "monumentális befejezetlenségük" az egyes városok ismertetőjelévé is vált.

A lakóterületek keretes beépítésével és a reprezentatívra tervezett központ elhatárolásával a tervezők a nyilvános és félnyilvános terek közötti határt is meghúzták. A lakókerületek belső utcáiban, az L-épületek udvarain, vagy a belváros belső játszóterein egészen másként kellett és lehetett volna viselkednie egy "szocialista embernek", mint a Sztálin úton vagy a főtéren. A tervek által sugallt kép szerint a "kollektív életnek" a Sztálin út és a főtér, míg a szocialista városokból hiányolt "meghittségnek" a keretes beépítésű lakóterületek, vagy a szándékosan görbére tervezett Görbe utca biztosítottak volna teret.