„Provinciális kozmopolitizmus és mondénság.”

1956 hatása Sztálinváros társadalomképére

A szerző két sztálinvárosi rendőrségi vallomást hoz nyilvánosságra. Az egyik Sándor András író börtönben készített feljegyzése a forradalom és a forradalmat megelőző időszak történetéről, míg a másik F. Mihálynak, a 26. számú Építőipari Tröszt munkástanács tagjának vallomása a forradalom alatti eseményekről.

Bevezetés

1989 után a jelenkor-történeti munkák többsége 1956-tal, annak „előzményeivel" vagy az azt követő megtorlással foglalkozott és ezen a téren számos értékes kutatási eredmény született. Mégis, alig-alig tudunk többet az 1956-ban résztvevők mindennapjairól, társadalomtörténetéről, aminek elsődleges oka, hogy a köztörténeti elbeszélésmódba nehezen illeszkedik bele a forradalomtörténetektől eltávolodott társadalomtörténet-írás. 1956 vidéki eseményei egyre nagyobb teret kapnak a

mégis a helyi „1956-ok" elbeszélésmódja gyakran az 1956-os budapesti események leírását követi. Erre példa, hogy a sztálinvárosi Fáklya-klubot nem csupán a belügyi szervek, hanem a történetírás is előszeretettel ábrázolja a Petőfi-kör helyi másaként, még akkor is, ha Sztálinváros társadalma korántsem ábrázolható a budapesti társadalom (azon belül különösen a hagyományos szerepeket követő értelmiség) lenyomataként. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik a két közölt forrás.

Az ötvenes évek társadalma a korabeli elbeszélésekben - az 1956-ot a társadalom életében cezúraként értelmezők számára - rendre jelent meg úgy, mint az első szocialista város, az 1950-es évek legnagyobb beruházásaként és a rendszer szimbólumaként is számon tartott Sztálinváros társadalma. Ezért sem pusztán helytörténeti adalék az, hogy miként ábrázolták a különböző korabeli iratokban Sztálinváros társadalmát 1956 és az azt követő megtorlás miatt, hogyan hatott a város - egyúttal a szocialista rendszer - önképére 1956?

A Sztálinvárosba érkezők számára a legszembetűnőbb a forgatag és a zűrzavar volt, amely a várossal kapcsolatos sztereotípiává vált, megteremtve ezzel a városról szóló káosz-mítoszát. A nagy forgalom, az építkezés téglatörmelékei és az emberek kavalkádja nemcsak a faluról érkezettek, hanem a Budapestről jövők számára is a város kiismerhetetlenségét jelentették. Az odaérkezők számára nem voltak egyértelműek sem a térbeli, sem a társadalmi tájékozódási pontok. Ez gyakran megjelenik az ötvenes évekről szóló ábrázolásokban is. A visszaemlékezők és a várost ábrázolók mindezek ellenére elkülöníthettek néhány, a köztudatban is meglévő határvonalat a terek és az emberek között.

A forgatag, az aranyláz-mítosz és a város felé tartók áradatának hangsúlyozása a propagandafüzetben és a visszaemlékezésekben azt a funkciót is szolgálta, hogy a város alapításának körülményeit a kollektív, hősi akarat megnyilvánulásaként ábrázolják. A város történetéről megjelent visszaemlékezések zöme, valamint az emlékkötetek és propagandafüzetek túlnyomó része az alapítás körülményeivel foglalkoztak. A visszaemlékezőket elsősorban arra ösztönözték, hogy legelső élményeiket írják meg, amelyek 1950-1951-ből származtak. Ennek egyik elsődleges oka az, hogy a város önképe - más szocialista városokhoz hasonlóan - elsősorban az alapítási évek mítoszára épült, ami nem kis mértékben annak volt köszönhető, hogy a város megépítését elhatározó politikai hatalom is elsősorban ezeknek az éveknek az összefogását hangsúlyozta. A kollektivitás mítosza összekapcsolódott az alapítás hősiességének mítoszával és a hivatalos, Sztálinvárosról szóló közbeszéd egyik központi elemévé vált. Ennek egyik elsődleges funkciója a politikai rendszer alapjában pozitívnak tekintett elemeinek hangsúlyozása volt. Az alapítás és a városépítés időszakának hősies ábrázolása központi szerepet töltött be a városról konstruált történetekben. Ezt a célt is szolgálta az országos propagandában a sztálinvárosi sztahanovisták teljesítményének rendszeres közzététele, ami azt is jelképezte, hogy Sztálinvárost elsősorban új emberek,

A hősiesség mítoszának megteremtése azt a funkciót is szolgálta, hogy a város lakói saját lokális identitásukat részben a város építésének kezdeti időszaka alapján alkossák meg.

Örkény István, Palotai Boris, Sándor András és Tardos Tibor az ötvenes évek elején írt propagandisztikus műveikkel alapvetően meghatározták a Sztálinvárosról szóló későbbi diskurzust. Az általuk főszereplővé emelt sztahanovista héroszok a későbbiekben - de már 1954-től kezdve is - fokozatosan deklasszált elemekké, vagy visszaeső bűnözőkké váltak az elbeszélésekben. Amikor a város a gazdaságpolitikai célkitűzések fókuszában állt, akkor lakói vagy pozitív hősként, vagy tévelygő, de alapjában jóravaló szereplőkként jelentek meg a sematikus ábrázolásokban. Ezzel szemben Nagy Imre 1953-as programjának hatására számos olyan írás jelent meg, amely a sztálinvárosi visszásságokat bírálta, és a város lakóit jöttment kalandoroknak minősítette.

A városba érkezés emlékét felelevenítők szintén az alapján emeltek ki tájékozódási pontokat, hogy pozitívnak vagy negatívnak tartották-e a város létrejöttét. Míg a propaganda-füzetek szerzői úgy ábrázolták magukat, mint akik a számukra helyenként világvárosi boulvardra emlékeztető Sztálin út (Sándor András), az első utca (Örkény István), vagy a pártház (Palotai Boris) alapján tájékozódtak; addig mások számára a Késdobáló néven elhíresült kocsma, a piaci forgatag, vagy a keresztben fekvő gerendák jelentettek tájékozódási pontot. A sáros utak, a bevándorlók sokfélesége vagy a kortársak egy részének szörnyűnek számító körülmények a város ábrázolásaiban és az emlékekben azt a funkciót is betöltötték, hogy felnagyítsák az első építők hősiességét, akiknek ezek alapján nemcsak a természettel, hanem a stigmatizált társadalmi csoportokkal is meg kellett küzdeniük.

Nem egy ábrázolásban Sztálinváros sajátos nevelőintézményként jelent meg, ahol maguk az emberek változtak meg,

A város képét meghatározta, hogy a propagandafüzetek és az azok hatását is magukon viselő visszaemlékezések egyfajta csodaként ábrázolták a város születését, amelyet a közös akarat hozott létre. Az erről daloló csasztuskák és sematikus versek nyitóképében gyakori fordulat, hogy a tengeri helyén kőfalak nőnek, az ember legyőzi a környező természetet és saját emberi gyengeségeit. A városépítés, a falak építésének csodája már az ókortól fellelhető irodalmi toposz, ezért a szerzőknek elegendő volt a már meglévő kliséket alkalmazni, hogy megteremtsék Sztálinváros hivatalos mítoszát. A különbség csak annyi volt, hogy Gilgames helyett a sztahanovisták képviselték a hősiességet, a távolról őrködő istenek helyébe pedig a párt, Rákosi és Sztálin léptek. A „város csodákkal teli teremtéstörténete" még azt a hatást is kiváltotta, hogy akadt, aki lakáskérelmét is ezekre a csodákra hivatkozva írta meg (még akkor is, ha nem volt kellően tájékozott az uralkodó ideológiával kapcsolatban): „Én miután az én gyermekeimtől úgy tudtam elszakadni, hogy az Úrjézus szavával tudtam őket megnyugtatni. Hogy magamhoz fogom őket venni, ha lakásom fog lenni. Miután igén keresztül tudtam ezt az ígéretet tenni. Hisszük, hogy meghallgatása fog lenni. És rövidesen fogunk lakást kapni. Ne akarjanak bennünket hitehagyottá tenni. Mert fölvilágosultságunk van, hogy ezt a várost a

A visszaemlékezések a városba bevándorlók sokfélesége mellett az odavetődött prostituáltak, bűnözők, vagy deklasszált elemek nagyszámú jelenlétét emelték ki, ami a város építésének aranyláz-mítoszát erősítette. A politikai hatalom által is támogatott kollektív akarat helyébe pozitív képként az alapítás időszakának szabadsága lépett, amely keveredett a társadalmi korlátok és a régi rend uralma alóli szabadulás ábrázolásával. Persze a bevándorlókat szorgosan ellenőrző hivatalos szervek nem tudták megakadályozni, hogy szocialista városba nem illő elemek is a városba költözzenek, de ezek tömeges jelenlétét sem a korabeli rendőrségi jelentésekben, sem a letelepedési kérelmekben és engedélyekben nem lehet kimutatni. Ennek hangsúlyozását inkább tekinthetjük az aranyláz-mítosz megkonstruált részének, mint empirikus alapokon nyugvó megállapításnak. Már csak azért sem élhetett sok bűnöző vagy prostituált a városban, mert az állami intézmények ellenőrzése a város jóhírének megóvása miatt sokkal intenzívebb volt, mint más hasonló méretű városokban. A sztálinvárosi bűnözésről keletkezett legendákat a korabeli megyei és városi rendőrségi jelentések annyiban cáfolták, hogy azt sok vetületében a székesfehérvárival azonos mértékűnek ítélték

illetve felhívták a figyelmet arra is, hogy néha egyszerűen azért nőtt a bűnözési statisztika, mert több razziát A rendőrségi ellenőrzések számának növelésére - ezáltal a bűnelkövetési statisztika emelkedésére - közvetve az is ösztönözte a rendőröket, hogy nem megfelelő számú bűnelkövetésről szóló jelentés megírása esetén Az aranyláz-mítosz igen korai kezdetekhez nyúlik vissza. A propaganda-füzetek, amikor még a várost nevelőintézményként ábrázolták, rendszeresen olyan szereplőket helyeztek a brigádokba, akik nem akartak szocialista módon élni és dolgozni, de munkatársaik segítségével és buzdításával megnevelődtek. Ezekben a füzetekben a nevelők rendre a munkatársak, és sohasem a szomszédok vagy rokonok, ezzel is hangsúlyozva azt a hivatalos beszédmódban uralkodó tételt, miszerint a társadalmi csoportok és identitás létrejöttében a munkahelynek kitüntetett szerepe van.

Az első közölt forrás: „Az ellenforradalom és az ellenforradalmat közvetlenül megelőző időszak története Sztálinvárosban. Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól 1956-ban" is jelzi, hogy a Belügyminisztérium is örökölte ezt a társadalomképet. Ezt jelzi, hogy a Sztálinvárossal foglalkozó elhárító dosszié első lapjait Sándor András 1959-ben született, Sztálinváros társadalmát és annak 1956-os szerepét bemutató írásával indították. Sándor András Sztálinváros társadalmáról alkotott képe nem előzmények nélküli, és megállapításai tömören összefoglalják azokat a mítoszokat, amelyek Sztálinváros kapcsán a köztudatban éltek: „A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elmék és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyratörő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohász-családok komoly tagjai és aranyásók - úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin-kemencében a tiszta nyersvas a

Az éles kontrasztok (falusi / városi, munkásarisztokrácia / lumpenproletár, fiatal / idős, képzett / képzetlen munkások) rendre visszatértek a városról szóló ábrázolásokban, igazodva ezzel ahhoz a hivatalos diskurzushoz, amely az osztálynélküli társadalmat létrehozni kívánó állam fontosságát a meglévő különbségek hangsúlyozásával reprezentálta.

Sándor András sztereotipikus ábrázolása a diszkontinuitás sémájára épült. Ennek megfelelően - szerinte és sokak szerint - a város társadalmának fő problémája még 1956-ban is a gyökértelenség volt. Szerinte „a lakosság többsége még 1956-ban is ideiglenes vagy második lakóhelyének tekintette a várost, melynek inkább csak a lehetőségeit használta ki, mintsem polgárának érezte volna magát". A gyökértelenség-mítosza hasonló szerepet kapott, mint a városban keletkezett társadalmi konfliktusok felnagyítása: elsősorban annak az alátámasztására szolgált, hogy a rég" renddel szemben a városban (közvetve az országban) egy új rend születik, figyelmet sem véve arról, hogy a bevándorlók szokásrendszerükben és rokonsági kapcsolataikban számos életforma-elemet átalakítva megőriztek.

Mindez nem azt jelentette, hogy deheroizálták volna a város alapításának történetét: éppen ellenkezőleg, a bűnözők, prostituáltak, deklasszáltak, kétlakiak hadának képzelt felvonultatásával csak tovább növelték a város igazi építőinek erőfeszítéseit az ábrázolásokban. Régi irodalmi toposz, hogy a nehézségek és az ellenfelek felnagyítása a végül győzedelmeskedő főhőst nagyítja fel. Sztálinváros esetében a lösztalaj, a sár, a rossz infrastruktúra, vagyis a természeti nehézségek felnagyítása, illetve az ellenfelek, a bűnözők, a deklasszáltak tömeges jelenlétének hangsúlyozása ugyanezt a funkciót jelentette. A hősök nagyságának növelésére kialakult toposzok a város politikai megítélésének változásával éppen ellenkező előjelűek lettek, és a politikai hatalommal szembenálló nem-nyilvános diskurzusban más jelentést kaptak: elsősorban Sztálinváros kirakatváros volta miatt a politikai hatalom gyengeségét jelenítették meg és később gúny tárgyát képezték. Egy Sztálinvárosról szóló történetben - a leggyakoribb értelmezések szerint - egy bűnöző vagy egy prostituált lehetett alapjában jóravaló ember, akit a város megnevel. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a hivatalos diskurzusban felnagyították a társadalmi konfliktusokat, részben azért, hogy ezzel is alátámasszák a város építőinek hősiességét.

Sándor András (1923-1997) apja a Tanácsköztársaság funkcionáriusaként menekült Bécsbe, emiatt született ott fia. A budapesti egyetemen tanult történelmet, latin és görög nyelvet. 1944-ben munkaszolgálatosként szovjet fogásba esett, majd önként jelentkezett az új magyar hadseregbe. Alakulásától a MADISZ-ban (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) tevékenykedett, dolgozott a Szabad Nép és a Szabad Föld című lapoknak. 1948-1950 között a Magvető című hetilapot szerkesztette, leváltása után került 1950-ben az épülő Sztálinvárosba. Falujáró lett, Nagy Imre híveként tartották számon. 1953 októberében az Írószövetség falusi ankétján a propagandától eltérő tapasztalatairól számolt be, és kijelentette, hogy Magyarországon „nem proletárdiktatúra, hanem a talpnyalók diktatúrája van". Ezen kívül meg akart jelentetni egy olyan novellát, amelyben a felháborodott parasztok meglincselik az őket sanyargató begyűjtési hivatalnokot, a falu egykori zsidó földbirtokosát. „Nem a nagy nyilvánosság előtt (pl. az Írószövetség taggyűlésén), de le kell leplezni ezt az elemet, amely zsidó burzsoá származását azzal akarja elfelejtetni a reakció előtt, hogy feltámasztja a fasiszta pogromuszítást" - írták a pártközpontban

l954 elején kizárták a pártból.
1956 októberében ismét MDP tag lett. Az SZKP XX. kongresszusa után rendszeresen írhatott ismét a fővárosi lapokba. Felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. Sztálinvárosban a Petőfi Kör mintájára helyi értelmiségi kört szervezett. 1956. május 24-én megalakult a Fáklya Klub, amelynek informális vezetője Bódis Károly lett, bár Sándor András maradt a külvilág számára a kör arca. A műszaki értelmiség jelentős része távolmaradt a klubtól. A Petőfi Körhöz hasonló tevékenységű Fáklya Klub nem vált a Sándor 1956. október 23-án Budapestre utazott a DISZ KV ülésére, ami a tervezett tüntetés miatt elmaradt. Este beszámolt Sztálinvárosban a fővárosban történtekről. Kezdeményezője volt a sztálinvárosi nemzeti bizottság megalakításának, szerkesztette a Dunapentelei Igazság című lapot, amelyet a Dunapentelei Vasmű Munkástanácsa adott ki. Márkus Istvánnal és Kuczka Péterrel kezdeményezte a Nemzeti Segély létrehozását, amit az MSZMP november 21-én ellenséges propagandának minősített. November 22-én letartóztatták, de 1957 januárjában szabadon engedték. Február 18-án újból letartóztatták. 1958. március 3-án első fokon nyolc év börtönbüntetésre ítélték, amelyet a Legfelsőbb Bíróság 1958. október 4-én hat évre mérsékelt. Ezt követő évben íratták vele azt az - ebben az időszakban politikai letartóztatottaknál szokásos - önvallomást, amelyből részleteket közlünk. Az önvallomás olyannyira elfogadhatóra sikerült, hogy 1960 áprilisában - többekkel együtt - szabadult. Kiszabadulása után a Szerzői Jogvédő Hivatal munkatársa, tolmács, az Egri Erdőgazdaság sajtóelőadója, majd az Egri Dohánygyárban rendszerszervező, publicista. 1983-ban nyugdíjba vonult. A rendszerváltás után a Magyar Fórum munkatársaként dolgozott.

A másik, 1956-tal foglalkozó sztálinvárosi, önéletrajzként íródott forrás szerzőjéről kevesebbet tudni, mégis fontos adalék lehet ahhoz, hogy miként zajlott lent a helyi üzemekben a munkások identitását nagymértékben meghatározó munkástanácsok megalakítása, és hogyan meséli ezt el egy megfélemlített, a 26. számú Építőipari Tröszt munkástanácsának megalakításában résztvevő munkástanácstag. Persze ő is azon - korántsem kívételes - munkástanácstagok közé tartozott, akik nem fizikai munkából éltek, hanem műszaki vagy más, gyári értelmiségiként kerültek be a munkástanácsba. A másik nagy sztálinvárosi munkástanács, a Sztálin (Dunai) Vasmű Munkástanácsa felhívásban 1956. november 14-én csatlakozott a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács sztrájkfelhívásához, az erőműn kívül az összes termelő egység leállt. A sztrájkot csak december 1-jén szüntették be, ezt követően csak részleges munkabeszüntetésekre került sor. 1957. február 7-én a frissen megalakult Dunai Vasmű MSZMP Intézőbizottsága és a Vasmű Központi Munkástanácsa együttműködési

Ezen a napon történt augusztus 23.

1938

A bledi értekezleten a kisantant hatalmak elismerik Magyarországnak a fegyverkezéshez fűződő jogát. Cserében Magyarország lemond a...Tovább

1939

A Molotov-Ribbentrop-paktum aláírása

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők