A Marczibányi Alapítványtól az ORFI kialakulásáig

Az érdemes Irgalmasrend kezelése alatt álló budai Császár fürdő hévforrásainak páratlan vízbősége, általánosan elismert gyógyhatása, a legszélesebb körben elterjedt régi jó hírneve folytán hazánk egyik legértékesebb gyógykincsét képezi. […] Ma úgy az építmények, mint a belső berendezések annyira megrongált állapotban vannak, hogy nem csak hogy a hozzájuk fűzött kívánalmaknak nem felelnek meg, hanem már-már a zavartalan üzem folytatását is veszélyeztetik és az épület állagának további pusztulását vonhatják maguk után.

Bevezetés

A magyarországi gyógyfürdők tulajdonviszonyai 1945 előtt meglehetősen vegyes képet mutattak. A Margit-szigeti gyógyfürdő a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a „Lillafüredi éghajlati gyógyintézet" a Földmívelésügyi Minisztérium, a Galyatetői gyógyfürdő a Pénzügyminisztérium, a Parád gyógyfürdő a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott, míg a Császár fürdő alapítványi formában működött, az Irgalmasrend kezelésében. A többi gyógyfürdő városok, alapítványok, részvénytársaságok, magánszemélyek tulajdonában volt.

1945 után a fürdők jogállása is megváltozott. A bankok államosítása után a bankok érdekeltségi körébe tartozó gyógyfürdők állami kezelésbe kerültek. A száznál több munkavállalót foglalkoztató cégekhez vállalatvezetőket rendeltek, majd nemzeti vállalatokká alakították át azokat. Az alapítványok megszüntetése után az ide tartozó gyógyfürdőket is államosították. A korábban egységes cégeket az államosítások után szétszedték, üzemeiket több vállalat között osztották meg.

Az ORFI létrejöttének előzményeit a 19. század elejére, a Marczibányi Alapítvány létrehozására vezethetjük vissza.

Marczibányi István (1752-1810) Csanád, Arad és Szerém megyei birtokos volt, 1780-ban a temesi kerületben tartományi biztos és királyi tanácsos, majd Csanád megyei alispán. Kora egyik jelentős mecénása. Alapítványt létesített magyar irodalmi művek jutalmazására, a Nemzeti Múzeumnak régiséggyűjteményt adományozott, támogatta a Ludoviceum, a későbbi Ludovika Akadémia létrehozását. Budán az Erzsébet-rendi apácák számára kórházat építtetett. 1806-ban a budai Császár fürdőt a közelébe eső házakkal együtt az Irgalmasrend számára megvette, majd pár hónappal később alapítványt hozott létre. „Az Istenes Szent Jánosról címzett tisztelendő irgalmas barátoknak, betegek eltartására, örök adománykép, tekintettel számukra és a szükségletekre, a most nemrég, folyó évi március hó 21-én 72 000 forinton megvett úgynevezett Császár fürdőt örök alapítványkép, tisztelendő Riediger Máté atyának, nevezett rend tartományfőnöke s általa az egész rend kezeihez oly módon engedjük át, hogy e fürdő jövedelméből annyi barát és beteg tartassék, amennyi csak tartható. Nehogy azonban e pontból különféle kérdések támadhassanak, minden egyes betegágyra évi 100 frt, minden egyes barátra évi 200 frt fordíttassék; továbbá, hogy a betegek kellő ápolásban részesülhessenek, minden 10 ágyhoz, a Főtisztelendő Tartományfőnök úrral megegyezvén, egy-egy szerzetest rendelünk."

1815-1817-ben felépült a rend kórháza, majd 1903-ban az új kórház. A 19. század végén, a Császár fürdő közvetlen szomszédságában megalakult a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. A vállalat a Magyar Országos Központi Takarékpénztár (MOKTÁR) érdekkörébe tartozott. A MOKTÁR 1946-ban beolvadt a Magyar Általános Hitelbankba, így a vállalat részvényei a Hitelbankhoz kerültek.

Az első világháború idején a „háborús állapot a fürdőző közönséget megcsappantotta", a Császár fürdő női uszodájának használatát átengedték a „Csonkított és béna katonákat gondozó bizottság" részére, jelentős összeget fordítottak a szegény betegek ápolására.

A Császár fürdő épületeinek, berendezéseinek állaga a háború után is folyamatosan romlott. Az Irgalmasrend az alapítvány tönkrement épületeinek, felszerelési tárgyainak helyreállítása érdekében államkölcsönért folyamodott. A minisztérium 1924-ben bizottságot küldött ki az alapítvány vagyontárgyainak megvizsgálására, és a bizottsági tagok igen lesújtó képet vázoltak fel a fürdőről. A későbbiekben megkezdődött a reumakórház felépítése. A második világháború azonban megakadályozta az elképzelések megvalósítását. A Császár fürdő egy részét ismét a sebesült, rokkant katonák rendelkezésére bocsátották.

A háborús pusztítások súlyos károkat okoztak mind a Császár fürdő, mind a Lukács fürdő ingatlanaiban, berendezéseiben. A bankok államosítása után állami kezelésbe került a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. is.

1949 áprilisában Rajki Béla, a Nemzeti Sportuszoda vezetője személyében vállalatvezetőt rendeltek ki a Császár fürdőhöz, majd a fürdőt Budapest, az 50 méteres sportuszodát és a 25 méteres női fedett uszodát pedig a Sporttelepek Nemzeti Vállalat tulajdonába adták.
Hamarosan újabb változás következett be. Az államosított Szent Lukács Gyógyfürdőt nemzeti vállalattá alakították és hozzácsatolták a Császár fürdőt. Néhány hónap múlva pedig megalakították az Állami Rheuma Kórházat.

1950. december 28-án megszüntették a Marczibányi István és a Mária-féle Császárfürdői Kegyes Alapítványt, vagyonát az Egészségügyi Minisztérium, Budapest főváros III. kerületi tanács végrehajtó bizottsága, a Sportlétesítmények Vállalat, a Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Vállalata között osztották meg.

1951 tavaszán az Állami Rheuma Kórház, a Lukács fürdő és az Országos Balneológiai Kutató Intézet összevonásával megalakult a Kunfi Zsigmond Utcai Állami Kórház, majd az intézmény neve alig egy év múlva Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet lett. Az elkövetkező évtizedekben az ORFI újabb és újabb ingatlanokkal bővült.

Csaknem 50 évvel a megalakulás után nagy változás következett be az Intézet életében. 1991-ben törvény született a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről. E törvény alapján a kormány határozatokat hozott a Magyar Állam tulajdonában és az Országos Reumatológiai és Fizikoterápiás Intézet vagyonkezelésében lévő korábbi irgalmasrendi tulajdon visszaadásáról. 2000-ben az ORFI átadta épületei egy részét a betegápoló Irgalmasrend, illetve az 1903 óta működő Budai Irgalmasrendi Kórház (BIK) részére. (A politikai döntés által létrehozott kényszerű együttélés mindkét intézmény számára azóta is megoldhatatlan problémákat jelent.)

Az itt közölt dokumentumok a Népjóléti Minisztérium anyagában találhatóak. Az ORFI-ra vonatkozó legkorábbi irat 1905-ben keletkezett.

Az Irgalmasrend tartományfőnöke - „úgy is mint a Császárfürdői Kegyes Alapítvány kezelője" - rendszeresen küldte beszámolóit az illetékes miniszternek (a népjóléti és munkaügyi, majd a belügyminiszternek, 1945 után a népjóléti miniszternek). Évente készültek a jelentések az alapítvány működéséről, helyzetéről, a hadigondozásban betöltött szerepéről. 1924-ben átfogó összeállítás készült az alapítvány épületeinek, „felszerelési tárgyainak tönkrement állapotáról", 1930-ban ismertették az ingatlanok értékeit. Az iratanyag jelentős részét alkotják a reuma kórház tervezett építésével kapcsolatos dokumentumok.

Említést érdemel, hogy 1936-ban az Irgalmasrend nyilatkozatot tett az építkezésre kiszemelt telkek tulajdonjogáról. Eszerint „a Rend tudomásul veszi, hogy a Marczibányi István-féle alapítvány telkén létesítendő reuma kórház épületei [...] az alapítvány tulajdonai maradnak". A jövőben sem követelik, hogy „a szóban lévő telek tulajdonjoga a Rend nevére átirattassék." 2000-ben ezek a telkek is az Irgalmasrend tulajdonába kerültek.

Az 1945-1950 között keletkezett dokumentumok elsősorban az alapítvány háború utáni állapotáról és jogállásának átalakításáról tájékoztatnak.

Ezen a napon történt augusztus 26.

1944

Charles de Gaulle tábornok bevonul a felszabadított Párizsba.

1944

A Kárpátokban a Székelyföld felé nyomuló szovjet hadsereg az Úz völgyében eléri és átlépi Magyarország 1941-es határát.

1983

Pécsett Országos Ifjúsági Számítástechnikai Konferenciát rendeztek az „osztott számítástechnika témakörében.”

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők